Kinetográf

A buddy-cop mozik klasszikus virágkora a nyolcvanas-kilencvenes évekre tehető, az alműfaj gyökerei azonban régebbre nyúlnak vissza. Elsőséget hirdetni természetesen lehetetlen vállalkozás lenne, ám egy dolog biztos: a Zsarufrász fontos, a formula szempontjából rendkívül meghatározó előképe a kedvelt filmtípusnak. Két nagydumás, ellentétes habitusú nyomozó verbális szópárbajait követjük, miközben minden eszközt bevetve próbálják becserkészni a helyi keresztapát. Richard Rush az akció és a vígjáték közé pozícionálja a művet, a házsártos házaspárként viselkedő két zsaru lehengerlő párbeszédei közé vérbő üldözési jeleneteket és meglepően erőszakos, néhol abszurdba forduló leszámolásokat ékel. Új-Hollywood szelleme ma ott kísért a vásznon, a szabálytalanul kacskaringózó történet igen sajátos megoldásokat követ és szépen keveri a hangnemeket. A gyakran önparódiáig túlzott szócséplés ellenére a figurákról alig tudunk valamit és a hajsza okaira sem derül fény, a humor épp ezért lesz fanyar, a filmből pedig valami kellemesen groteszk hangulat árad. A Zsarufrász annak idején szépen teljesített a kasszáknál és kimondottan szépen öregedett, a műfajtörténeti érdekességein túl ma nem nagyon hivatkoznak rá, holott egy remek darabról van szó. Alan Arkin és James Caan párosa, a burleszkes megoldások és az eszement párbeszédek legalább annyira szórakoztatóak, mint a rommá tört autók vagy a hetvenes évek friss, kísérletezőbb filmkészítői attitűdje. A kult-potenciál tehát egyértelműen ott csillog a műben, mindenképpen érdemes próbálkozni vele.