A Hollywoodba emigráló tehetségek előtt álló feladat igen nehéz, hisz úgy kellene megismételniük a meghívásért felelős sikert, hogy közben hozniuk kell a producerek által előírt elemeket. A brazil José Padilha két fantasztikus rendőrmozi után érkezett az Álomgyárba, ám a helyzetét tovább nehezítette, hogy az első megbízása egy legendás előd újrázásról szólt. A Verhoeven-féle Robotzsaru a tech-akciók és a maró társadalomkritikák előnyeit egyesítette, a látványos attrakciók mögött a holland rendező a Reagan-korszak remek paródiáját rajzolta meg. Érdekes, hogy Padilha az iróniát sikerrel igazítja az Obama-éra hangulatára és pont az összecsapások intenzitásával akadnak gondjai.

Az Elit halálosztókkal lazán rokonítható Robotzsaru remekül figurázza ki a fasisztoid felhangokkal teli drón-jelenséget és a fegyvergyárakat sem kíméli. Verhoeven véleményét leporolva a gátlástalan cégek már a marketingre és PR-ra is jobban ügyelnek - a Samuel L. Jackson vezette show-betét brilliáns. A történet mélysége és éle tehát megvan, Padilha sikerrel veszi a nehezebb akadályokat és pont ott botlik meg, ahol senki sem várja. A film égető problémája ugyanis éppen az, hogy a robot öntudatra ébredését és bosszúját kísérő akciók vérszegények és súlytalanok, ami az egyensúly megborulásához vezet. Igaz, egy reboot ennél általában sokkal rosszabbul szokott sikerülni, összességében tehát pozitívba fordul a mérleg.