Igen komoly homlokráncolásra késztet, mikor a Google fejlesztési igazgatójához hasonló figurák arról elmélkednek, hogyan fogja alakítani a technológia az életünket, például milyen szuper lesz kiborgként örökké élni. Oké, elborult látnokok mindig voltak, a fejlődés exponenciálisan gyorsuló ütemét látva mégis lehet okunk némi aggodalomra. A probléma nem azzal lesz, ha lehetséges lesz mondjuk digitálisan konzerválni magunkat, hanem azzal, ha a többség ezt az utat választja majd. Google-termékek nélkül például ma még lehet élni, de előbb-utóbb eljöhet a nap, mikor a nehézségek és kényelmetlenségek helyett másodrendű lesz, aki nem követi a trendeket. Ha egy állásinterjún harminc év múlve egy kiborggal kell versenyeznünk, valóban szabad lesz-e a választás? A számtalan felmerülő filozófiai, gazdasági, társadalmi és morális dilemmákról pedig még egy szót sem ejtettünk.
A futurológiai kongresszus legjobb pillanataiban ilyen és ehhez hasonló kérdésekről elmélkedik. A digitális alteregóját a mindenható stúdiónak eladó színésznő története kezdetben a művészet és az üzlet, a személyiség és a pénz összeütközéseiről mesél, igen ígéretesen. A hús-vér figurák bőrében Robin Wright, Harvey Keitel és Paul Giamatti remekelnek és bár a jelenetek néha giccses nagymonológba futnak, a kommercionális, iparosodott filmkészítést cinikusan kifigurázó első etap rendben van. Az izraeli Ari Folman ekkor azonban alaptémát és fogalmazásmódot vált: a megjelenő animáción keresztül az avatar-lét ellentmondásai kerülnek terítékre - sajnos korántsem olyan feszesen és átgondoltan, mint kellene.
A pszichodelikus tripre hajazó szekvenciák folyamatosan megakasztják és eltérítik a történetet, ráadásul a használt ikonográfia is kissé öncélú, az alkotó szabadon szárnyaló képzelete és a téma fokozatosan távolodik. Az egyre nagyobb ívekben kacskaringózó történet időről-időre visszatér ugyan az “agyak a tartályban” motívumához és a digitális öröklét is terítékre kerül, az ígéretes részek nem állnak össze hatásos egésszé. A kómába eső hősnő és a szép új jövő látomásai gyönyörűek, a műfaji koktél és a megpendített problémák izgalmasak, ahogyan Ari Folman módszerei is markánsak, de valami hiányzik. Az illúzió és a valóság egymásra játszása, a drog-metafora kibontása hibátlan, a film a súlyosabb kérdések boncolgatása helyett mégis saját szépségébe gabalyodik és színes ötletek jegyzéke marad - de nem baj, ez is azt mutatja, hogy ezt a mozit nem lelketlen gépek és processzorok, hanem fantáziadús emberek készítették.
