A Dogma-mozgalom kifulladása ellenére az filmesek által megfogalmazott célkitűzések és az elért eredmények a mai napig termékeny táptalajként szolgálnak a különböző variációk és továbbgondolások számára. A közvélemény heccelésében és az ellentmondások kiélezésében jártas svéd médiaművész Anna Odell első rendezése a dokumentum- és játékfilm, a fikció és valóság közé pozícionálja magát, majd az iskolai erőszakról, az általunk alakított szerepek káros hatásairól mesél. Az osztálytalálkozó (Återträffen) érdemi újdonságokkal ugyan nem szolgál ezekben a témákban, de a sajátos filmnyelvi megoldásai miatt mégis érdekes.
Az önmagát alakító rendezőnő a húszéves találkozón keményen beolvas az egykori osztálytársaknak, szembesítve őket a gyerekes csínynek gondolt tettek messzemenő következményeivel. A gyorsan eszkalálálódó eseményeknek ekkor hirtelen vége szakad és a játékidő hátralevő részében Odell rendezőként bukkan fel, az általunk látott filmet pedig a “valódi” osztálytársainak mutogatja és a reakcióikat kutatja. Ezek a felvételek a korábbiakhoz hasonlóan szintén megrendezettek, a fikciónak tehát két szintje alakul ki. A rendezőnő valódi tapasztaltai és élményei, a tények végleg homályban maradnak.
E különös megoldásával Odell teljesen összekuszálja a pozíciókat, a film metanarratívája nem a tárgya, hanem a létrejötte miatt érdekes. Az elsőfilmes rendezőnő tulajdonképp ügyetlen, folyamatosan elvéti a ritmust és a figuráit összefűző ígéretes viszonyokból sem hoz ki semmi meglepőt. Alteregója terápia helyett mintha simán bosszút állna és bosszúból próbálná meg kényelmetlen helyzetbe hozni az egykori osztálytársakat. Hasonlóan céltalan az egyik érintett és az őt alakító színész találkozása - mivel azonban ez az egész megrendezett (azaz nincs is elfedve dokumentarista eszközökkel), az egész művet valamiféle furcsa kettősség lengi be. Úgy tűnik, a valóság és a fikció határvidéke még mindig annyira izgalmas, hogy simán elvisz egy gyengébb sztorit a hátán.