Animált sci-fi thriller - hirdeti a Kamera által homályosan műfaji besorolása, ám Linklater filmjének talán legnagyobb problémája éppen az, hogy a három említett alkotóelem sehogyan sem kerül egyensúlyba. Igaz, Philip K. Dick személyes élményeiből született regénye a tudományos-fantasztikus-krimis körítés mögött a drogfüggőség hatásait elemzi, a széthulló énkép felmutatásában Linklater csak részleges eredményeket tud felmutatni. A film markáns, azonnal beazonosítható vizuális világa a módosult tudatállapotok szempontjából lenne fontos, de néha olyannyira rátelepszik a történetre, hogy a hipnotikus hatás helyett néhol egész egyszerűen elvonja a nézői figyelemet és nehezíti a befogadást. Hasonlóan problémás a narratíva is: a kirajzolódó disztópia áthallásai a vásznon nem bomlanak ki és az önmaga után nyomozó “rendőr” személyes drámája nem telik meg kellő feszültséggel. Linklater számtalan irányba elindul és sokszor érezhetjük úgy, a következő percben minden a helyére kerül, a fordulat végül nem következik be, nem ránt magával az örvény. A drogba fulladó tudat hallocinogén káoszát, a személyiség szétfolyását a film kitűnően elkapja, mégsem tudunk szabadulni attól a kínzó érzéstől, hogy nem elég átütő a film. Igaz, Linklater filmje még így is az egyik legpontosabb, leghűségesebb mozgóképes feldolgozása Dick írásművészetének.
