Aki működőképes franchise-alapanyagra lel, aranyat talál – szól a nagypályás producerek legfontosabb alapszabálya manapság. Hollywood hatalmas erőforrásokkal kutatja azokat a márkaneveket, melyek majd biztosítják a megtérüléshez szükséges nézőszámokat. A nagy versenyben csupán egyetlen aprócska tényezőről feledkeznek el, nevezetes arról, hogy a feldolgozott termékből megiscsak egy működőképes filmet kellene faragni. A Lego kaland azon ritka kivételek egyike, ahol az alkotóknak a kínos izzadságszag és a kongó üresség helyett sikerül megragadniuk a játék lényegét, ezért a látvány mellett a belbecs is nagyon rendben van.
A kicsik biztosan élvezik majd a tarka jeleneteket, a mű elsősorban mégis a felnőtteket célozza meg és hibátlanul csalogatja elő a bennünk élő gyereket. A színes kockákból épített fantáziavilágok, a narratívák közötti szabad átjárás a velünk született kreativitást éltetik és hatásosan hívják fel a figyelmet a korral járó begyepesedés nagyon is valós veszélyeire. A mű rétegei csodálatos egységbe olvadnak: a pimasz pop-referenciák, az üdítően kaotikus akciók és műfaji paródiák mögött igen komoly társadalomkritika áll össze. Lehetne dobálózni a posztmodern hívószavaival és dícsérni a különböző alkotói fogásokat, ám elég annyit mondai, hogy a film megtekintése során hamisítatlan lego-élményben lehet részünk. Nagy kár, hogy felnőve szinte teljesen elfelejtettük, milyen jó móka új világokat teremteni.