Jim Jarmusch mindig is afféle filmművész-vámpírként szívta ki a kommersz műfajokból a számára értékes nedűket. A kilencvenes évek csúcsműveivel elért indie-örökéletét és a masszív kultuszt épp annak köszönhette, hogy a műveibe kerülő kulturális nyomelemekből képes volt valami csak rá jellemző, egészen egyedi minőséget szintetizálni. Számos fontos ikon után a horror zsánere eddig kimaradt a rendező életművéből, a legősibb népmesék óta velünk elő mitikus vérszívók és a kívülállására oly büszke Jarmusch találkozása épp ezért törvényszerű volt. A kritika által igen jól fogadott Halhatatlan szeretők mégsem váltja be a hozzá fűzött vérpezsdítő reményeinket. Igaz, az újabb darabok fényében Jarmusch ezúttal jó munkát végzett, a magasművészet és a plebsz viszonyáról elmélkedő éjszakai példabeszéd minden erénye ellenére komoly hiányérzetet hagy maga után.
Jarmusch könnyed természetességgel formája saját képére a vámpír-mítosz motívumait. A felsőbbrendű outsider-vérivókat mintha a neki találták volna ki, a magányos és rezignált figurák, a patinás környezet és az arisztokratikus motívumok tökéletesen passzolnak a markáns Jarmusch-hangulathoz. Az amerikai rendező messzire elkerüli a szokásos dramaturgiai toposzokat, értelmezésében e csodás lények hamisítatlan művészek, akik vigyázzák a valódi értékeket ebben a kultúrmocsokkal (és hollywoodi romlással) teli világban. Életető vérre persze nekik is szükségük van, ám a táplálék humánus beszerzése az emberi vér szennyezés és felhígulása miatt egyre nehezebb.
A Halhatatlan szeretők a vámpírok hétköznapjain, illetve a halandókhoz fűződő ellentmondásos viszonyaikon keresztül a magaskultúra és a pop relációjáról, az elefántcsonttoronyról és a művészi elszigeteltség fenntarthatóságáról elmélkedik. A metafora gyakran egészen egyértelmű és a történet időről-időre reflektál Jarmusch helyzetére is: az átlagembereket agyhalottnak tituláló főhős egyenesen a "zombi-központba", Los Angelesbe küldi a fennkölt izolált életformára fittyet hányó vámpír-rokont. A film stílusa és tempója tökéletes összhangban van ezzel az esztétikai számvetéssel: hallunk szép kásás gitármuzsikákat, a pusztuló amerikai vidék sorsát fevillantó csodálatos képeket látunk és Tanger ódon utcáin is kószálunk.
A színészek jók, a mű sodrása hipnotikus, az atmoszféra bársonyos és sűrű, de valami hiányzik a teljességhez. A vámpír vonzerejét és csábítását a szenvedély jelenti, az észérveket felülíró, az esztétikai megfontolásokat elsöprő szomjúság, a vér szava. Jarmusch ezt a fontos motívumot lúgozza ki és mintha ugyanolyan távolságot tartana hőseitől és a közönségtől, mint ők a hétköznapi emberektől. Filmje egy alkotói létállapot, egy sajátos életérzés leírásaként tökéletes, de nem kíván kapcsolatba lépni velünk, földi halandókkal. Egyéni nézőpont kérdése, csalódást kelt-e mindez vagy éppen ok az örömre.
