“Style over substance” - használja az angol arra a retorikai/érvelési fogásra, mikor a beszélő túlzott nyelvi cirádákkal helyettesíti/rejti el a valódi mondanivaló hiányát. Ezt a jó magyar fordításban általam nem ismert szókapcsolatot filmekkel kapcsolatban is gyakran hallani, azokra az alkotásokra használják, ahol a rendező látványos külsőségekkel és filmnyelvi truvájokkal cicomázza fel a vékonyka tartalmat. A The Double pontosan ez a kategória és hiába van tele remek ötletekkel, az összkép komoly csalódást okoz.
Az IT Crowd feledhetetlen frizurájú kockáját megformázó Richard Ayoade rendező bemutatkozása néhány éve igazi meglepetés volt. Ami anno a Submarine keserédes coming of age meséjével sikerült, pontosan az nem működik a Dosztojevszkij és Kafka ihlette hasonmás-történettel. A brit alkotó első filmjevtele volt apró vizuális gegekkel, okos hangulatfestésekkel és filmnyelvi sziporkákkal, melyek egyedivé varázsoltak egy egyébként ismerős történetet. Ezek a fogások most olyannyira elburjánzanak és rátelepszenek a jelenetekre, hogy már alig látszik mögöttük a sztori. A Submarine egy kedves és szerethető darab volt, mely elsősorban az atmoszférával nyűgözött le. A The Double éppen ezzel idegenít el és húz falat a hősök és a néző közé.
Önmagában nem lenne rossz ötlet az egzisztenciális szorongásról értekező nagy írók és a burleszk, a groteszk komédia háziasítása. Ayoade egyszerre idézi meg Terry Gilliam, Chaplin és Tati művészetét, illetve a vaskos irodalmi hagyományokat. Filmje akkor működik, mikor a száraz humor és a súlyos, nyomasztó látlelet vibráló egyensúlyba kerülnek, a felvázolt példa megtelik élettel és a hős megpróbáltatásaival azonosulni tudunk. Ilyen pillanatokból sajnos vészesen kevés van, az egyenetlen tempó, lassan kibomló dilemmák és a túlgondolt rendezői megoldások elidegenítik a nézőt. Nagy kár, hisz Ayoade vitathatatlanul tehetséges, egyéni hangú szerző. Legközelebb talán összejön egy remekmű.