Egy film ikon-mértékét meghatározhatjuk úgy is, hogy összegezzük a különböző másolatok számát és intenzitását - azaz minél többen, többször és tovább másolnak egy mozit, annál fontosabb darabról beszélünk. Ha innen vizsgáljuk, a kilencvenes évek egyértelműen a Bárányok hallgatnak, a Ponyvaregény, a Közönséges bűnözők és nem utolsó sorban a Fargo esztétikai uralmáról szóltak. A Coen-fivérek korszakos remekművének a hatását sokan és sokféleképp próbálták utolérni, ám kevés olyan végeredmény született, mely a saját jogán is érdekes. A Szimpla ügy egészen ígéretesen indul és nagyon sokáig úgy tűnik, képes kilépni a nagy előd árnyékából. Sam Raimi korábban dolgozott Coenékkel, krimit is rendezett már és a színész-gárdája is elsőrangú. A rendezett életű könyvelő, a zilált, butácska testvér és az alkoholista barát piszkos pénzt találnak az erdőben, mely beindítja az események láncolatát. Az alapfelállás, a kisvárosi helyszín és a téli atmoszféra számos potenciális fordulatot tartogat, ám Raimi túlságosan komolyan veszi az alapdilemmát és igen komótosan szövögeti a szálakat. A borítékolható végkifejletet nehézkes családi drámázással és a humor teljes zárójelbe tételével próbálja váratlanná varázsolni, ám a két órás játékidő nem bírja el a lassan csordogáló dialógokat, a túl egyszerű történetet. A színészek ugyan jól teljesítenek és néhol felszikrázik a máshonnan vészesen hiányzó feszültség, de mindez kissé kevés. A Szimpla ügy kordokumentumként, megbízható színvonalú thrillerként és egy átlagosnál jobb Fargo-utánérzésként működik ugyan, de Raimi ennél azért jóval több tud.