A hollywoodi mozikban azt lehet szeretni (vagy éppen utálni, nézőpont kérdése), hogy az álomgyár alkotói minden foglalkozásban megpillantják a heroizmus lehetőségét, az amerikai álom útja így az utcaseprőtől az elnökig mindenki számára nyitott. Ha megvan benned a hit és végre előtted a nagy lehetőség, szorísd össze a fogad, küzd le az akadályokat és ugord át saját korlátaid - ha esetleg nem is győzöl, a küzdelem biztosan jobb emberré tesz, tehát megváltozik az életed. Erre az egyszerű srófára jár a számtalan felemelkedés-mese és könnyes megváltástörténet, de a téma a legtisztább, legegyenesebb formájában a sportfilmekben bukkan fel, hisz a sorsdöntő dobás/ütés/ugrás/gyakorlat után elégedetten csettinthetünk, ejnye, de jól csinálják ezeket a fickók. A Draft day tankönyvszerűen használja az ismerős képletet, csak most nem egy feltörekvő tehetség, hanem egy hullámvölgybe kerülő sportmenedzser a hős, akinek a kulisszák mögött úgy kell kiválasztan/cserélnie az új játékosokat, hogy a csapatát kihúzza a trutyiból. Van itt persze halott apa árnyéka, berágott barátnő és számos buktató, a veterán Ivan Reitman széles mozdulatokkal pásztáz és Costner is hozza a figurát, de az NFL-rajongókon kívül sokakat nem hoz majd lázba az ezerszer látott tantétel. Igaz, a finálé mutatványa rendben van és elhangzik az “I love my job” szóösszetétel is, de aki hasonló motívumokkal dolgozó, ám valódi izgalmakkal és drámával dolgozó műalkotásokra vágyik, az inkább nézze újra a Warriort vagy A pankrátort.
