Amikor a Ragadozó Amerikában a mozikba kerül, még a klasszikus értelemben vett nyolcvanas évek csúcsán járunk. John McTiernan dzsungeles akciója telibe találja a korszellemet és úgy frissíti fel a keménytestű akciózás képletét, hogy tiszteletben tartja a műfaji hagyományokat, de egyúttal megnyitja az utat a különböző hibridek előtt. A legendás 1987-es mozi rafinált darab, hisz finoman kritizálja ugyan az uralkodó reagen-i külpolitikai doktrínát, miközben az amerikai katonát, az egyenruha alatti embert isteníti. A távoli bolygóról érkező Lény a mások életbe erőszakkal beavatkozó hidegháborús játszmák, az ezek keltette kollektív bűntudat megtestesülése, innen nézve pedig Schwarzenegger végső átváltozása erősen szimbolikus. Hősünk csak úgy győzhet, ha leveszi az uniformist és eldobja a fegyvert, egyesül az anyafölddel és nagybetűs emberré válik, aki definíció szerint csúcsragadozó. McTiernan nagyfokú műfaji érzékenységgel és hibátlan rendező eszköztárral interpretálja az ősi gyökerekig visszanyúló, mégis aktuális mesét. Mielőtt a Die Hard posztmodern szorongásfilmjével végleg beírta volna magát a nagy könyvbe, a fullasztó dzsungelben a sűrűség és hiány ellentétpárjára építve a korszak egyik legjobb alapvetését készítette el. A Ragadozó legnagyobb dobása, hogy magát az ellenfelet csak villanásokra láthatjuk - az "If it bleeds we can kill it" filozófia már tényleg csak hab a tortán.

A csillagok ezen csodálatos együttállása ritka dolog. Igen árulkodó tény, hogy a három évvel később érkező folytatásban már sem a rendező, sem a főszereplők nem vettek részt. Jelképes az évszám is, hisz a második rész az új évtizedben készült, a végeredmény pedig pontosan mutatja, ilyen új trendek mentén mutálódott és változott meg végleg az akciófilm műfaja ebben az időben. A rendező székbe kerülő Stephen Hopkins teljesen félreértelmezi az eredeti Ragadozó-képletet. A sejtetés, a sugallat feszültsége helyett mindent megmutat, ami a várt hatás helyett hervasztó eredményekkel jár. Arról persze nem ő tehet, hogy már maga a "város = (beton)dzsungel" koncepció erőltetett és a fegyverviselés kritikája, a nagyvárosi bűnözés és a drog problematikája sincs olyan finoman eldolgozva, mint az első rész hidegháborús metaforája. A forgatókönyvírok gyorsan megírták a következő szkriptet, ennyi lett belőle. Hopkins az új vizuális trendeknek megfelelően rikító UV-ba és izzasztó sárga színekbe csomagolja a jeleneteket, mégsem képes megteremteni a fojtott légkört. Danny Glover és Bill Paxton az elhibázott casting áldozata és bár a figurákat alaposan körbeírták, mégis fényévekre vannak a dzsungel-csapat egy-két vonással is telibe talált tagjaitól. Egyedül Gary Busy hozza megbízhatóan a genyó kormányügynököt, a sokat idézett Alien-koponyás pillanatért pedig nyilván jár a dicséret.

Innen nézve tisztán látszik, milyen szuper munkát végzett Nimród az újrapozícionálással.