A horror és a komédia első pillantásra a képzeletbeli műfaji paletta két ellentétes pólusán helyezkedik el, de ahogyan az ilyen esetekben oly gyakran történni szokott, a szélső értékek közötti határvonal valójában igen vékonyka. Egy csipetnyi szürrealizmussal és finomhangolással a mókás vígjáték hideglelős pszichológiai terrorba válthat, míg a másik, fordított irányba még egyszerűbb az átjárás. Nincs az a rémisztő mumus, nincsenek azok a vérfagyasztó szituációk, melyek a karikatúra és a túlzás eszközeivel ne fordulnának viccbe. Egy-két vércsepp vagy egy váratlan fejszecsapás kimondottan ijesztő, de négy-öt hektoliternyi vér és egy láncfűrészes kézlevágás már inkább maga a sötéten fénylő irónia. Sam Raimi nagy mestere az efféle túlzásoknak és ráadásul volt annyira tökös, hogy saját korábbi sikerét parodizálja. A Gonosz halott második része a híres első felvonás megoldásait fokozza a komikumig, az ott alkalmazott rémisztegés fordul tocsogós őrületbe Az író-rendező ugyanolyan messzire rúgja a pöttyös labdát, mint a Hullajó, az Utcai szemét vagy a Re-Animátor alkotói, csak épp itt van egy adu-ász is, hisz a démonokkal az utánozhatatlan Bruce Campbell küzd meg. Ennél a folytatásnál már csak egy jobb van, a széria következő darabja, a középkorba helyezett Army of darkness, amiről itt lehet olvasni.
