Az összeurópai eszme kivételesen sikeres* megfilmesítéséből Cédric Klapisch az évek során amolyan francia Mielőtt-trilógiát próbált faragni. Tizenkét év alatt immár harmadszor csekkolhatjuk, hogyan is áll az életével az egykor Barcelonában cserediákoskodó Xavier, aki közgazdász-aspiránsból időközben íróvá érett. Nos, ha folytatás készült, akkor nem túl meglepő módon ezúttal sem rózsás a helyzet: a kapcsolata romokban, a gyerekeit az asszony épp viszi New Yorkba, ő pedig arról ír könyvet, milyen bonyolult és kiszámíthatatlan az élete. Barcelona és Szentpétervár után Klapisch ismét egy multikulturális metropoliszba dobja hősét, ami most először valóban hiteles olvasztótégely. Az alkotóknak még azt is elnézzük, milyen könnyedén lépteti meg a hősökkel a bürokratikus és financiális akadályokat (óóó komolyan, bár nekem lennének ilyen problémáim). A felhőkarcolós kalandok izgalmasak, ám Xavier még talán soha nem volt ennyire érdektelen és már-már ellenszenves figura, akivel mindenféle hihetetlen véletlenek történnek, ő mégis valamiféle gall Woody Allenként gubbaszt a laptopja előtt. Klapisch rutinból hozza a humort és a bejáratott szereplőkkel sem lehet hibázni, valami mégis hiányzik: Linklater hőseivel ellentétben ez a kompánia sohasem lett igazán élő, inkább csak szép és kedves gondolatok megtestesülései a vásznon.
*a Lakótársat keresünk egészen perverz módon modellezte le azt, ahogyan a gallok tekintenek Európára. A nemzeti sztereotípiák már-már bántóan elrajzolt ábrázolása mellett egyetlen kelet-európai sem lógott a brit-olasz-német-francia és belga (nem flamand, vallon-belga) kompániával. A német és az olasz figura gyorsan le is kopott, így maradt az angol lány, aki rendet tart, meg a filozofáló francia, aki végül művész lett. Óó igen, szép ez a nagy határok nélküli eszme, de azért lássuk be, Klapisch a nagy nyitottság álarca mögött képmutatóan közhelyes.