Terry Gilliam rendezői munkássága finoman szólva is hullámzó tendenciát mutat, a zseniális csúcsművek közé időről-időre becsúszik néhány gyengébb darab. Az amerikai ex-Pythont rendkívül egyedi látásmóddal áldotta meg a sors, nem véletlenül kezdte tehát animátorként a pályafutását. A rá jellemző vizuális világot sikerrel mentette át az élőszereplős mozikba is, a markáns filmnyelvi megoldások és visszatérő képi motívumok gyakran remekül kidomborítják a feldolgozott történetek erősségeit, ám sajnos nem mindig kerülnek összhangba a feldolgozott alapanyaggal. A film narratív ÉS audiovizuális médium, a két komponens rendkívül komplex, organikus viszonyban van egymással. A zéró elmélet nagy problémája, hogy a teremtett fantázivilág mögül hiányzik a megfelelő dramaturgiai ellensúly, a dráma és a köré épített kulissza elválnak egymástól, azaz nem erősítik, hanem gyengítik egymást. Gillian ezúttal is szépen viszi vászonra a kedvenc ölteteit, sorban tűnnek fel a rá jellemző alkotóelemek, a figurák által megfogalmazott kérdések, a felvillantott szimbólumok mégis érdektelenek maradnak. A virtuális lét és az internet szatirikus ábrázolása, a szabadság mibenlétéről és az élet értelméről elmélkedő mozi lenne a cél, de a Brazil lehengerlő látomásával ellentétben nem sikerül bevonni a nézőt a játékba. Az előadott disztópia öncélú, üres spekulációna tűnik csupán, a hőssel képtelenek vagyunk együttérzezni. A rá váró fordulatok nem kötnek le, így a létezés esetleg értelmetlensége sem tűnik olyan rémisztőnek. Ami baj, elvégre az alkotók bizonyára nem erre törekedtek.
