A britek krimiben ugye hagyományosan erősek és láthatóan a televíziós alkotók is bölcsen követik az uralkodó trendeket. A szigetország újabb bűnszériái között akad néhány kimondottan erős és emlékezetes darab, melyek aprólékosan kidolgozott jellemrajzokkal és lokális színekkel nyűgözik le a nézőt. Az amerikai csúcsdarabok masszív hangulatai és a skandináv noir társadalomkritikusabb színei szerencsésen keverednek, ha sikerülne egy picit javítani a fordulatok és történetmesélés minőségén, a recept globálisan is sikeresebb lehetne (mint a Sherlock vagy a Luther esetében). A tavalyi év két friss slágerdarabja, a Happy Valley és a The Missing remekül példázzák a legjobb brit bűnügyi miniszériák erősségeit - és sajnos a gyengeségeit is.
A The Missing valahol fél úton van a Bridge és a True Detective között és ez a határhelyzet kifejezetten előnyös. Szimpatikus angol család Franciaországban vakációzik, mikor a kisfiú hirtelen eltűnik. Torokszorító a felütés és sikerül hatásosan átadni a szülők tragédiáját. Idegen országban gyakorlatilag magukra maradnak és ahogy telik az idő, a rendőrség segítőkészsége is szép fokozatosan csökken. Évek telnek el, a házasság romokban: a nő tovább lépne, a férfi még mindig nyomoz. Egy sérült ex-rendőr is segít neki, először inkább szánalomból, majd egyre inkább azért, mert valódi nyomok bukkannak fel. A két idősíkon mesélt cselekmény sokáig rendkívül ügyesen építi a feszültséget, a jelenben elénk tárt információk a múltban nyernek magyarázatot, így pakolva cliffhangereket az egyes részek végére. A dráma ütős és szépen jönnek a meglepetések, de a sorozat második felére nagyrészt kiismerjük a jellemeket és a fő kérdésen kívül szinte mindenre választ kapunk, így az izgalom fokozatosan kezd alábbhagyni és a vélt összeesküvés is elmaradni látszik. A szálakat végül sikerül hatásosan lezárni és a finálé is méregerős, a befejezés után mégis némi csalódottságot érzünk. Jók a karakterek, remekelnek a színészek, de az a bizonyos borzongás valahogy elmarad. Hiába készül a második évad egy teljesen más esettel, valahogy nem csábító az újrázás ígérete. Még akkor sem, ha legközelebb esetleg sikerül mélyebbre ásni és többet lecsapni a képletben rejlő ígéretekből.
Hasonló a helyzet a Happy Valley esetében is, ahol tulajdonképp nem a bűneseten, hanem a szociografikus igényű tablón van a hangsúly (hiába sugall mást a szereptévesztéses, bántóan amerikai modorú főcím). Hősnőnk személyes és szakmai múltja tragédiákkal teli, miközben az angol vidéki városkát is a kapzsiság és a drog fojtogatja. Az emberrablással súlyosbított gyilkosságok tulajdonképp csak brutális tünetei a mélyben lappangó problémáknak, az alkotók épp ezért felfedik a bűnösök személyét és nem is a hogyanra, inkább a miértre koncentrálnak. A Fargo alaphelyzete kap itt egészen sötét és drámai színeket, a balfék most egy szánalomra sem méltó, végtelenül ostoba és gyáva könyvelő, a terhes nyomozó helyett egy mindenre elszánt rendőrnőt kapunk, míg a főbűnös egy kőkemény, visszataszító pszichopata. Eddig rendben is van a dolog és azzal sincs baj, hogy behatóan megismerkedünk a főbb szereplők családi hátterével és életterével. A tetteket így vaskos, önmagukon túl mutató motivációk támasztják alá, melyek erős társadalomkritikát fogalmaznak meg - a gond csak az, hogy e részletek feltárása közben a történet csúnyán megfeneklik, így egyre kevésbé érdekfeszítőek a látottak. A hat epizódra írt széria ötödik felvonásában valóságos dramaturgiai öngyilkosság történik, a fő konfliktus feloldása után minden súlytalanná válik. Ilyen hibát a tengerentúlon még a közepes produkciók sem követnek el, a második évad híre sajnos itt sem csábító.
