A True Detective az elmúlt évben amolyan hivatkozási alappá, sarokponttá, sőt, jelzős szerkezetté változott. Mostanság ha kijön egy markáns hangulatú, összetett karakterekkel és több idősíkot átfogó cselekménnyel operáló krimi, rögtön rákerül “az új True Detective” pecsét. E jelenség nemcsak a kanonizálódás és kultusszá válás atombiztos fokmérője, de azt is remekül mutatja, a két nyomozóval Nic Pizzolatto valami nagyon markánsat alkotott. Szerzőnk rendkívül tehetséges író és hogy ez mennyire így van, arra Galveston címmel is van bizonyíték. A rákos behajtó és a fiatal prosti méregerős megváltástörténete a sorozat előtt néhány évvel írodott, de már az első regényben is ott izzik Pizzolatto tökéletes atmoszféra- és karakterteremtő képessége. Bár narratív truvájukról itt még szó sincsen, a szöveg olyan sötét, olyan sűrű szövésű, hogy nincs is szükség hajmeresztő fordulatokra. Ütős mondatok, pontos jellemek és egy mocskosan szép sztori az emberi kapcsolatokról - a regényt ezen tulajdonságai már önmagukban kiemelnék az átlagból, a jelenetek leginkább mégis a filmszerűségükkel nyűgöznek le. Aki látta a sorozatot, annak bizonyára az agyába égett a mocsaras déli táj, mely tulajdonképp az események egyik fontos főszereplője. Pizzolatto itt sem véletlenül választotta címként a lepukkant texasi tengerparti városka nevét: szinte az orrunkban érezzük a rozsda, a klór, a sós levegő, az olvadó aszfalt szagát. Az összes alapanyag itt van már, ami olyan utánozhatatlanná tette a későbbi tévés produkciót. Eszményi mozi készülhet majd ebből, de ne erre várjunk, ez a cucc erősen ajánlott olvasmány.