A zenés dramedy egészen valószerűtlen hibrid, nem is csoda, ha csak igen kevesen képesek emlékezeteset alkotni ebben a sajátos műfaji kombóban. Végy néhány szimpatikus, az élete adott pontján megrekedő figurát, a történet során hozd őket közös nevezőre és a végén tanuljon mindenki valami fontosat, miközben egy-két kellemes melódiának is fel kell csendülnie úgy, hogy valahogyan kapcsolódjon a sztorihoz. Papíron sem tűnik egyszerűnek a recept, de ha valaki belevág, a sematizmus unalmát és az olcsó érzelgősséget kimondottan nehéz elkerülni. A rossz magyar cím sugallatával ellentétben a Szerelemre hangszerelve alkotóinak sikerül a bravúr. 

A szépen felépített forgatókönyv okosan kerüli ki a szokásos manírokat, azaz végig képes fenntartani a feszültséget és a figurákat sem áldozza fel a kötelező fordulatok oltárán. A giccshatáron belül mozgó dalok szépen simulnak a történetbe, a zeneipari kikacsintások, a zenész mellékszereplők és New York utánozhatatlan kulisszái egy percig sem tűnnek erőltetettnek. A példásan felfestett háttér előtt a kiégett producer és a szakításból lábadozó dalszerő kapcsolata szerencsére mentes bármiféle cukros romantikától, így végig szerethető marad.

Két tehetséges embert a véletlen épp a megfelelő pillanatban sodor egymás mellé, akik így végül segítenek egymásnak, egymáson. Ennyi és nem több a mese, de ez pont elég arra, hogy magával ragadjon minket a film őszinte optimizmusa. Nem véletlen, hogy a színészek látható élvezettel játszanak, a stáb teljesítményét Mark Ruffalo elsőrangú alakítása koronázza meg. Ritka az ilyen kellemesen pozitív, ízléses, abszolút rendben lévő film, és nemcsak ebben a műfajban.