A klasszikus szituációs komédiákban ha jól működtek a jellemek, az alapkoncepció szimpla variálásával lazán el lehetett vinni jó néhány évadot. Ma ez már kevés dicsőséghez, minimum a Jóbarátok sikerei óta a figurák állandó gegjei mellett az epizódokon átívelő történet és az egyes részeket záró cliffhangerek legalább olyan fontosak. A Szilícium-völgy a második évadban is hibátlanul szövögeti a szálakat, a remek karakterek óramű pontossággal hozzák a poénokat, míg a garázscég kihívásokkal teli felemelkedése lazán összefűzi és irányba rendezi az egyes jeleneteket. Mike Judge így két legyet ügy egy csapásra: nemcsak görbe tükröt tart az önmagát lazának és emberségesnek beállító nagyvállalati kultúrák és az IT-iparág elé, miközben tovább mélyíti az egyébként is komplex karaktereit. A finanszírozás izgalmai mellett színre lép egy tahó milliárdos és egy bizarr vállalati vezető, hőseink pedig végig a fennmaradásért küzdenek Bachman vagy Gilfoyle magánszámai önmagukban is elvinnék a showt, Judge pedig akár egy-két vonással is képes feledhetetlen mellékszereplőket teremteni (gondoljuk Yang vagy Monahan ügyvéd aprócska ámokfutásaira). A Szilícium-völgy folytatása tehát megugrotta a szintet és továbbra is az utóbbi idők legjobb sitcomja. Külön jó hír, hogy a harmadik évad is zöld utat kapott.
(az első részről itt értekeztem)