Aki szerette a Magyar népmesék népművészeti movímukból építkező míves rajzolatait, annak erősen ajánlott próbálkoznia az ír Tomm Moore Oscar-jelölésig jutó és itthon is bemutatott csodájával, A tenger dalával. A szigetország népművészetéből és legendáriumából merítő alkotás ráadásul nemcsak gyönyörű, de egy egészen komoly történetet mesél el. Családi tragédia, gyász és újrakezdés keveredik a fantasztikus kalandokkal, szemkápráztató rajzokkal és játékos megoldásokkal kísérve. A sokkal könnyeben fogyasztható amerikai fősodorral szemben Moore nem retten vissza a sötétebb színektől és a drámától, így a végső katarzis is jóval erősebb. Szuperhősök helyett egy átlagos kisfiú fejlődéstörténetét követjük, a fantasztikus események és lények mindig az ő mentális küzdelmét tükrözik. A mese tehát az évszázados receptet követi és erre rímel a lehengerlő látványvilág is. A kézzel készült rajzok ősi szimbólummak dolgoznak és a kollektív tudatalattiba találnak be. Ez a minőség már Hayao Miyazaki szintje. Kötelező darab!
