A nagy szépséget illik szeretni és korántsem jogtalan a kritikai- és nézői lelkesedés, hisz Paolo Sorrentino az olasz film egy megkerülhetetlen intézményére kapcsolódik rá, akit úgy hívnak, Federico Fellini. Aki valamennyire járatos a Mester életművében, annak bizonyára nem kerülte el a figyelmét, hogy ez bizony egy tökéletes Fellini-film, sőt, hála a technika fejlődésének néhol egyenesen olyannak tűnik, mintha FF színes szélesvásznú álma lenne (a bevezető diszkójelenet például woow). Újságíró-hősünk római odüsszeiája az Édes élet és a Nyolc és fél elképzelt szerelemgyerekének ügyes újraforgatása, egy csipetnyi Rómával és egy csapott kávéskanálnyi Amarcorddal. Mindezzel nincs is különösebben nagy gond egészen addig, míg Sorrentino stílusérzékét és ízlését dícsérjük, ám mikor az alkotói invenció vagy egyenesen a zsenialitás kerül szóba, egy valamirevaló Fellini-rajongó óhatatlanul felhúzza a szemöldökét. Szép és jó film, öröm benne megmerítkezni, de egy remek idézetgyűjteményből nem feltétlenül válik megkerülhetetlen műremek. Fellinit tizenkétszer (!) jelölték Oscarra és végül "csak" egy vigaszdíjként működő életmű-szobrot kapott - igaz, nem nevesítve, de négy filmje elnyerte a legjobb idegennyelvű filmnek járó szobrot (ami persze nem kis dolog, sőt). Valahol azért mégiscsak ironikus, hogy végül ötödikként a Nagy szépséggel is elismerték a munkásságát.