Ha egy adott témában kutakodó film képtelen áthidalni a kulturális beágyazódottság és a vizsgált személyek, a megidézett jelenség ismeretének a hiányait, akkor egész egyszerűen nem működik. A Straight Outta Compton kapcsán rendre elhangoznak olyan érvek, hogy ez bizony egy sokkal többre hivatott, rendkívül fontos alkotás, melyet a díjszezon hivatásos ítészei kizárólag azért hanyagolnak mert nem pontosan értik, mit jelent ez a zenekar egy markáns kisebbség számára. Ergo a megmondóemberek kimondva/kimondatlanul rasszisták és inkább a WASP-témák hasonló színvonalú kibontására szavaznak. Nos, hogy mindez valóban így van-e, az valóban lehet vita tárgya, ám az is bizonyos, hogy ezt a kérdést nem Straight Outta Compton sorsa fogja eldönteni, annyira ugyanis nem jó. Igen, ez a film valóban hiánypótló abból a szempontból, hogy egy fontos szubkultúra, illetve a mögötte feltáruló élethelyzet szélesebb körű megismertetésre törekszik, csak épp durván célt téveszt, vagyis az "igazságtalan mellőzés" vádja nem áll meg. A nyugati parti hiphop úttörőinek heroikus celluloid-szobrot állítani persze nem ördögtől való, abszolút vállalható (anyagilag sem elvetélt) ötlet, de ezzel még nem válhat valami automatikusan a kánon részévé. A probléma leginkább az, hogy a szépre sikált, mindenhol akkurátusan lekerekített, hihetetlenül konvencionális zenekarportréval az alkotók óriási ziccereket hagynak ki. Az N.W.A. egy izgalmas jelenség, tele egymásnak feszülő, az amerikai társadalomban mélyen gyökerező ellentmondásokkal és izgalmas figurákkal, melyekből a kész filmben végül egy-egy vágókép marad (lásd a Los Angeles-i zavargások megjelenítését). Nincsenek valódi karakterek, nincs igazi küzdelem, nincs dráma és nincsenek mélyebb összefüggések - csak ezekre irányuló jelzések. Két és fél óra, mégis csak annyit tudunk meg, milyen király arcok voltak ezek a srácok, hogy így kitörtek a fehér elnyomás ellenére is. A slusszpoén pedig az, hogy ezt a filmet egy fehér nő és három fehér férfi írta és pont őket jelölték az Oscar-díjra.
