Mintha csak a legendás Frank Capra all-american kisemberét helyezte volna a hidegháborús paranoia közepébe, Steven Spielberg a kémes kulisszák között is az amerikai értékek kikezdhetetlenségéről mesél. A Kémek hídja tankönyvi alapossággal vonultatja fel az összes spielbergi motívumot, a tökéletesre polírozott plánoktól és végletekig átesztétizált látványtól egész a giccsbe hajló győzedelmes küzdelemig. Hősünk igaz ember egy igaztalan világban és minden akadály ellenére célba ér, példát mutatva a saját érdekeiket és a könnyebbik utakat választó többségnek. Kínos unalomba vagy tömény cukormázba fulladhatna mindez (ahogy történt ez Spielberg rendezéseivel mostanság), ám hála a kiváló alkotótársaknak, a fékezett habzásúra vett mese ezúttal óramű pontossággal működik. Coenék szépen fellazították a történetet és jófajta humort csempésztek a forgatókönyvbe, valamint a színészgárda is kitett magáért. Az Oscar-díjra nem véletlenül jelölt Mark Rylance hűvös elegenciával formája meg a szovjet kémet, míg a német mellékszereplőket nemzetközi szinten is egyre magasabban jegyzett művészek alakítják. Az egész film középpontjában pedig ott Tom Hanks, akinek nincs szüksége nagy gesztusokra vagy látványos erőlködésre, mégis ki tudja hanyadszor hisszük el neki, hogy igenis képes megváltoztatni a világot. Ha az ő tokás-pocakos alakja nem lenne, a Kémek hídja is összedőlne, így azonban 142 percet izgulunk végig annak ellenére, hogy a végkifejlet az első pillanattól nyilvánvaló. Profi mozgókép, a szó legnemesebb értelmében.
