Az utazás, a vadon, a gyermeki ártatlanság elvesztése. Ősi motívumok ezek, melyek kortól és helytől függetlenül újra előkerülnek és ha jól mesélik el őket, egész egyszerűen megunhatatlanok. A Theeb jól mesél és e hozzávalókból látványos sivatagi kalandot fabrikál, valahol az első világháború környékén, imponáló westernes utalásokkal. A vonat szimbolizálta civilizáció, az angolokkal érkező "fejlődés" eltörli az ősi létformákat, de a címszereplő kisfiú még letér a sínek mellől. Útja egyszerre egzotikus és globális érvényű, gyönyörű kivitelben, abszolút profi módon feltálalva. Erősen ajánlott néznivaló.
El abrazo de la serpiente / A kígyó ölelése
A fehér ember világnézeti terrorját általában a fehér ember szemszögéből vizsgálják a fehér emberek, a jó szándék ellenére is kicsiben állítva elő az eredeti problémát. A kolumbiai Ciro Guerra az amazónai őslakosok feltételezett nézőpontját, látásmódját és elbeszélői technikáit imitálva próbál arra példát mutatni, hogy a nyugati természettudományos szemlélet nemhogy nem felsőbbrendűbb, de korántsem az egyetlen üdvözítő út a boldogság felé. Erről persze a filmnek úgy kellene meggyőznie a fehér nézőt, hogy közben feladja a fehér néző számára érthető és elfogadható kereteket. Guerra vállalkozása így kudarcra van ítélve, ám épp ez mutatja, hogy a természeti léttől végleg eltávolodott fehér ember számára az ősi tudás örökre elveszett. Torokszorítóan szomorú ez és éppen ezért hatásos.
A háború megeszi a lelket - e megkerülhetetlen tételt nem lehet elégszer bizonyítani. A dán filmesek egyébként is értenek az apróbb lelki rezdülések és a látványos tragédiák egyidejű megragadásához, a Krigen pedig tényleg bejárja a teljes spektrumot. Az afgán pokol földrajzilag távoli hatásai a gyerekeket sem kímélik,a helyes döntés fogalma értelmetlenné válik, nincs menekvés. Tobias Lindholm méregerős pillanatokkal pakolja tele filmjét és szerencsére egyszerű válaszokkal sem szolgál. A nézőt berántja a hőse mellé és nem ereszti, így az utóbbi évek egyik legjobb háborús filmje ez, mely képes hatásosan megjeleníteni az elfogyasztott lélek tragédiáját.
A látszólagos eseménytelenség és a vidéki élet nyugalma mögött felbukkan egy apró hazugság, mely említett idő alatt gyilkos méreggé erjedt és így már nincs előle menekvés. A film komoly erénye, hogy a csendes felszín mögött rendkívül érzékenyen ragadja meg a tragédiát és elsősorban a színésznőjére bízza annak bemutatását. Charlotte Rampling finom és árnyalt alakítása nélkül nem működne a dráma, az ő gesztusai, pillantásai és hangsúlyai azok, melyek valódi súlyt adnak az egyébként kissé mesterkélt történetnek.