Az amerikai független filmek abban a paradox helyzetben vannak, hogy miközben próbálnak egyéni és árnyalt karaktereket felvonulatni, a többségük általában ugyanazt a kedves lúzer-típust hozza. Marielle Heller rendezőnő elismert képregényen (Phoebe Gloeckner) alapuló első filmje nemcsak azért üdítő kivétel, mert főhőse egy nyitott, öntudatos és merész kamasz, hanem mert egy szexuálisan aktív, önmagát kereső lány, aki épp most fedezi fel és teszteli a saját nőiességét. Ez a nézőpont sajnos még 2016-ban is ritkának számít, holott van annyira érdekes, mint a szüzességüket elveszíteni akaró fehér kocka-srácok kalandjai (sőt!). Ez a film ráadásul jó, kezdve az izgalmas animációs betétektől a jól megírt figurákon át egészen a remek színészi alakításokig. Bel Powley nevét jegyezzük meg és végre valami komoly díjat Kristen Wiignek!
Me and Earl and the Dying Girl / Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni
A könnyfakasztós haldoklós sztoriból nem lesz automatikusan okos vagy mély műalkotás csak attól, ha egy indie-rendező nyúl hozzá. Telivér hipszter-film viszont igen, annak előnyével és hátrányával együtt. Hőseink borzasztóan cool arcok, mert öntörvényűek és állandóan reflektálnak a saját helyzetükre, alkotóink mégsem tudják elfedni azt a tényt, hogy annyira azért nem izgalmasak. Amivel mégis megnyerik a meccset, azokat a legfinomabb filmes utalások, melyekkel valósággal kényeztetik a filmművészet szerelmeseit. Egy olyan filmre, ahol menő dolog Pressburgert Scorsese audiokommenttárral nézni, egész egyszerűen nem lehet haragudni.
American Ultra / BeSZERvezve
Meglepően jó ötletnek bizonyul a kisvárosi stoner komédiák és a Bourne-féle titkosügynökös zúzás háziasítása annak ellenére is, hogy a cuccból néhol sajnos kifogy a szufla. A nagy gimmick az lenne, hogy az alapjáraton is belassult Jesse Eisenberg valójában Bond, csak épp akaratlanul is jobban élvezi a füves delíriumot Bivalyröcsögén, mint a nagyvilági gyilkológép szerepét. A két szerep persze gyorsan konfrontálódik és jönnek az elborultan vicces és gyakran kifejezetten pofás akciók (lásd az UV-fényre komponált csapda-szitut). A mérleg nyelve mégsem az alapötlet vagy a profi megvalósítás miatt billen pozitívba, hanem a mellékszereplők miatt. Bill Pullman, Walton Goggins és John Leguizamo simán elviszik a showt.
Ha van egy jó főszereplőd, gyakorlatilag meg is van a filmed, és hát Marty Jackitansky igazán tenyérbemászó seggfej, akivel valahogy mégis tudunk azonosulni. A kicsinyesség új dimenziót bemutató főhős piti kalandjai mögött ugyanis az elveszettség és a bizonytalanság szomorkás minőségei bukkannak fel, olyan távolabbi elődökkel rokonítva a művet mint a Slacker vagy a Shop Stop. Elsőrangú indie a javából, a kásás gitárok helyett metál szól a lúzer pedig Freddy Kruger pengés kesztyűjében nyomul.