Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
TARTALOMHOZ A FORMA | 2011. 06. 29.
Egy kislány, akit bérgyilkos nevel tökéletes ölőgéppé? Titkos szervezetek, akik likvidálásokra képeznek ki ártatlan alanyokat? Ismerős témák, különösen a francia Luc Besson óta, hiszen a gall mester nyomán ezek az alapsémák ma már egyértelműen a filmes közvagyon részét képezik. A Hanna – Gyilkos természet alkotói is szép nagy kanállal merítenek a nagy előd két klasszikus opuszából, és alig burkoltan keverik össze a Leon, a profi és a Nikita elemeit, amit még egy adag CIA-ügynökrejtéllyel is megbolondítanak. Ezt az akciófilmes feltétet ráadásul egy hamisítatlan road-movie kereteire illesztik, amivel természetesen még a felnőtté válás és a nővé érés problematikáját is megpendíthetik.
Sokrétű tehát a tartalom, de a rendező még ennél is tovább megy, és a szerteágazó sztorit egészen fura audiovizuális csomagolásban tálalja. A néző meg csak kapkodhatja a fejét, ha be akarja fogadni ezt a tömény masszát, amely tehát sok mindenről szeretne szólni, de végül nagyon semmiről sem mesél – viszont ezt dúsan díszítve tálalja. Igazán aktuális, posztmodern dolog így összekavarni a kezünk ügyébe kerülő motívumokat, de Joe Wright rendező néha jelentős túlzásokba esik, és a nagy bűvészkedéssel több ponton is erősen megterheli a filmet, ami bizonyos pillanataiban már a röhejesség határát is súrolja.
Van ugye ez a finn vadonba zárt kislány, aki a való életbe kilépve megtapasztalja a külvilág furcsaságait, és ezzel egy hamisítatlan utazós-felnövős sztorit prezentál nekünk – másrészt meg vannak a Hanna életét meghatározó felnőttek, akik kivétel nélkül mind CIA-ügynökök, és ebben a minőségükben karikatúra-lényekként idézik fel a régi kémfilmes toposzok összes kliséjét és fordulatát. Gondolom, ebből a kevert hangnemből aztán valami álomszerű, metaforikusan értelmezhető családi történetnek kellene kirajzolódnia, ezt azonban a rendező állandóan akciófilmbe fordítja át, annak minden logikai bakugrásával és ostobaságával egyetemben. A fentiekhez hasonló műfaji játékok természetesen lehetnek nagyon okosak és jópofák is, itt azonban gyakran érezhetjük az öncélúság szörnyű illatát – mintha ez az állandó váltogatás éppen azt lenne hivatott eltakarni, hogy az alkotóknak nagyon nincs is mit mesélniük a témáról, és a metaforák azért nem jönnek át a vásznon, mert egyszerűen nincsenek. Pedig az alapszituáció ürügyén lehetne mesélni az elidegenedett családi kapcsolatokról, illetve a fanatikus szülői nevelésről is – ehelyett azonban a film üres történet-klisékkel jeleníti meg a mélyben kongó nagy semmit.
Az éles kanyarokkal száguldó sztorit így nem is tudjuk teljes szívvel végigkövetni, és az egymásra burjánzó fordulatok nem az írói fantázia nagyságáról, hanem a nyilvánvaló mondanivaló hiányáról árulkodnak. A rendező azonban ezt a felszínes, öncélú történetet megpróbálja a megjelenítéssel elmélyíteni, és ha már az agyunkat nem tudja megdolgoztatni, legalább az audiovizuális érzékelésünket stimulálja. Trendi, modern művészként Wright ezért gyakran stilizálja a jeleneteket: villódzó világításokat, hallucinációs díszleteket és minimalista képi megoldásokat használ, ehhez pedig a térhatású hangot maximálisan kihasználó, pszichedelikába hajló elektromos kísérőzenét használ – és bár ez az összhatás néha kétségtelenül érdekes megoldásokat szül, legtöbbször inkább csak még tovább távolítja a történettel már egyébként is kissé megkavart nézőt. Az igazán jó filmek meg amúgy is arról ismerszenek meg, hogy a tartalom és a forma tökéletes egyensúlyban, elválaszthatatlan egységben jelenik meg bennük.
A Hanna nagyszerű ellenpéldája ennek, hiszen a rendező az üres klisé-sztorit úgy próbálja lenyomni a torkunkon, hogy egy kevert hangnemű, gyakran túldíszített formába önti. Ezek a stiláris kunsztok azonban nem az alapanyagból következő, konzekvens döntések – hanem olyan, a történettől teljesen független képi és hangi megoldások, amely tökéletesen megvilágítják a „túlrendezés” nem túl pozitív fogalmát. Joe Wright szinte hivalkodik rendezői eszköztárával, és megpróbálja valahogyan megmenteni az érdektelen, ide-oda kapkodó történetet. Ez ugyan néhol mintha sikerülne is neki, de összességében átejteni azért mégsem tud minket, hiszen a jó tartalom és a jó forma egymástól mindig elválaszthatatlan, és az egyik nélkül bizony csak félkarú óriás a másik is...
