Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
SZELÍD MOTOROSOK | 2011. 07. 02.
Nagy ritkán összejön az olyan mozi, ahol nézőként ugyan tudjuk, hogy túlzottan is ideális hősöket, illetve hurráoptimista történeteteket látunk, mi azonban mégis boldogan adjuk át magunkat a hihetetlen mesének, mert egy pillanatra valahogy csak jól esik elhinni, hogy az élet talán lehetne ilyen is. A Larry Crowne pontosan egy ilyen film, hiszen hibátlanul kedves, középkorú hősét ugyan kirúgják a szeretett munkahelyéről, de ő a sajnálkozás helyett gyorsan beiratkozik egy főiskolára, ahol aztán csupa nagyszerű emberrel megismerkedve ráébred arra, hogy eddig igazából nem is volt annyira rendben az élete. Mindez akár közhelyesnek és didaktikusnak is tűnhet, de a csúcsformájában visszatérő Tom Hanks valahogy mégis el tudja hitetni velünk: viccesen emberi tud lenni az efféle pozitív hozzáállás.
A Larry Crowne tulajdonképpen egy pofonegyszerű mozi, hiszen lényegében nem is szól másról, mint az újrakezdés örök lehetőségéről, illetve az élet értelmének, illetve a nagy szerelem nem várt megtalálásáról. Hanks azonban elsősorban a szívével közelít az anyaghoz, azaz láthatóan valóban komolyan gondolja ezeket a tanácsokat, és tényleg hisz abban, amit mondani szeretne nekünk - ezzel a szimpatikus hozzáállással pedig a film sikeresen el is kerüli a közhelyesség és a nyúlós giccs kínálkozó csapdáit. Alkotónk legnagyobb bravúrja, hogy a történet iránti lelkesedését át tudja vinni a vászonra, és a döcögősebb kezdés után nemcsak a humor indul be végül teljes gőzzel, de az érzelmek is a megfelelő hőfokon izzanak. Hanks az ilyenkor szinte kötelező politika korrektséget és a nevelő szándékot is ügyesen a túlzott szint alatt tartja: a gyakori robogózással alig burkoltan üzenget a benzinfaló (amerikai) nézőnek, ahogyan a többször felvillantott szemétszedés és a különböző kisebbségek példaértékű barátsága is alig rejtett, de mégis elfogadható okítása a közönségnek.
A film tulajdonképpen a lehető legnemesebb vígjátéki hagyományokat folytatja, és 2011-ben akár már konzervatív alkotásnak is nevezhetjük, hiszen extrém karakterek, altesti poénok és drogok nélkül is képes megnevettetni a közönséget. Hanks értő módon nyúlt vissza a 30-as évekbe, és elsősorban a Frank Capra által tökélyre vitt kisember-tematikából merít. A film hőseit azért szeretjük meg annyira, mert olyan ideál-típusokat jelenítenek meg, akiket mi is szívesen látnánk a szomszédságban - a komikum pedig így egyértelműen a jellemekből, illetve az apróbb balesetekből és elszólásokból fakad. Mivel azonban ezeket a figurákat gyorsan a szívünkbe is zárjuk, egyszerre nevetünk rajtuk és szorítunk is értük. Kellemes meglepetés tehát a film, hiszen Hanks a lehető legegyszerűbb és legkonvencionálisabb eszközökkel készített egy remek romantikus komédiát.
Ha most például 1996-ot írnánk, biztosan mindenki felkapná a fejét egy Tom Hanks – Julia Roberts mozi hallatán, hiszen egy bő évtizede a két sztár ázsiója még olyan magasságokban tanyázott, mint manapság a Pitt-Jolie házaspáré. Jó azonban látni, hogy Roberts még 2011-ben is hiba nélkül hozza a kissé hibbant, de szeretnivaló hősnőt, ahogyan Hanks számára sem jelent különösebb problémát a szinte tökéletesen rá szabott, kamaszosan málé Larry "átlagember" Crowne megformálása. Mellettük remekül teljesítenek az egy-egy tulajdonságra vagy poénra felépített mellékszereplők is - a plusz pont pedig azért jár, mert egy rövidke szerep erejéig még a kultikus Pam Grier is feltűnik a vásznon. Tom Hanks azonban nemcsak színészként végez remek munkát, de a rendezői székben sem vall szégyent.
Visszafogott eszközökkel, szinte kizárólag a színészi játékra építkezve meséli a történetet, és mindent megtesz a nézői szimpátia folyamatos elmélyítésért. A letisztult, néhol enyhe retróba hajló képekkel és a rádióbarát rockzenei körítéssel finoman, a harsányságot fényévekre elkerülve építi fel a film kedves humorát, amely talán a kelleténél picit lassabban kezd működni, de az utolsó harmadban szinte önműködővé válva biztosan megolvasztja majd a legmufurcabb néző szívét is (ahogyan tette ezt a szőrösszívű kritikussal is). Mindez azonban nem jönne létre az írók nélkül, akik rendkívül ügyesen alkották meg és bontották ki ezeket a példás karaktereket - és itt ismét Tom Hanks nevét kell megemlíteni, mert nemcsak rendezte és játszotta, de nagyrészt írta is a filmjét.
Bevallom, előzetesen nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy a Larry Crowne ilyen kellemes moziélményt fog majd nyújtani. Tom Hanks azonban valóban szívügyének tekinthette ezt a filmet, és nem kisebb csodát hajtott végre, mint hogy a közhelyesnek ható alaptörténetből, a kissé túlzottan is ideális környezetből teljesen konvencionális megoldásokkal egy olyan régi vágású, valódi "feel-good" mozit készített, amely nemcsak vicces és érzelmes, de utána még a néző is egy kicsit jobban érezheti magát. Ritka manapság Hollywoodban, hogy a giccset és a szolgai másolást elkerülve, értő módon nyúlnak a klasszikus recepthez, ahogyan sajnos kiveszőben van ez a kissé túl napfényes, de azért mélyen emberi és abszolút jó szándékú optimizmus is. Megnyugtató, hogy ha ritkán is, de azért mégiscsak készülnek még efféle filmek!
