Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát
ÁLLATI HÜLYESÉG | 2011. 07. 22.
Ismerős az a kínos élmény, amikor a minket szórakoztató komédiás rossz poént süt el, és a nézőtéren beálló megsemmisítő csend hatására egy még rosszabb viccel próbálja menteni a helyzetet, de ezzel csak még mélyebbre ássa magát, és menthetetlenül benne ragad a kellemetlen szituációban? A gondozoo már a borzasztó magyar címével is kijelöli a saját sorsát és sok, a fentiekhez hasonló, kényelmetlen pillanattal szolgál, így a film legmélyebb pontjain a néző inkább csak lesüti a szemét és arra gondol, miért nem szólt valaki ezeknek a szerencsétlen alkotóknak, hogy ez a dolog így bizony nagyon nem működik.
Tudom én természetesen, hogy itt a nyár és ezzel beköszöntött az igazi uborkaszezon, vagyis a mozi médiumának művészi és esztétikai megváltása várhatóan nem a most fog bekövetkezni, és bizonyosan nem egy állatos komédia lesz majd az újabb Ponyvaregény. A cél ilyenkor egyedül az aprónép (és az őket kísérő nagyobbak) szórakoztatása lehet, ezért a filmkínálatban sem találkozhatunk nagyon mással, mint csillogó robotautókkal és brit varázslókölkökkel. Ebbe a horizontba remekül illeszkedik egy vérbeli családi vígjáték is, amely a legkisebbek legnagyobb örömére egyszerű és vidám módon kapcsolhatja ki a nyárba belebódult famíliát.
A jó családi mozihoz azonban nem elég néhány beszélő állatot, illetve egy magából rendszeresen hülyét csináló, molett bácsit a vászonra hányni – a minőségi szórakoztatáshoz érteni kellene a műfaj szigorú szabályrendszerét is. Az alapanyaggal amúgy nem is lenne különösebb baj, hiszen van egy aranyosan balfék, méretes szívű (és testalkatú) állatgondozoonk (haha!), aki vesztére egy másik súlycsoportban játszó Barbie-nőre hajt rá, és a távoli cél érdekében feladni készül hőn szeretett etetői állását. Az állatok azonban nem akarnak megválni sem a kedves barátjuktól, sem a prémium kategóriás kiszolgálástól, így egy rögtönzött értekezletet követően ősi esküjüket megszegve, szóban és tettekben tanítják meg hősünknek az állati jó csajozás és az ösztönös alfahím-viselkedés ősi taktikáit. A családi vígjáték lényege azonban mégiscsak az lenne, hogy a habkönnyű, és a lehető legegyszerűbbre fazonírozott állatos-barátos történet végig lekösse a legkisebbek figyelmét, és közben kikacsingasson a felnőtt kísérőre is. Ez utóbbit azonban csak olyan mértékben tegye, hogy azzal soha nem sértse meg a mesébe csomagolt morális alapértékek célba juttatását, és a mozi végig a cukrosodásra ugyan erősen hajlamos, de az apróknak leginkább tetsző, aranyos/cuki kategóriában maradjon. Filmünk itt hibázza a legnagyobbat, hiszen erősen propagálná ugyan a barátság, az igaz szerelem és az őszinte hűség fontosságát, de eközben egészen mélyre is leereszkedik, és a kicsiknek bután csacsogó állatokat, a nagyoknak meg buta és primitív poénokat vagdos oda. Ezen pedig ne is lepődjünk meg olyan nagyon, hiszen a mozi az álmos képű Adam Sandler istállójából való, így a rá olyannyira jellemző, infantilisen lassú, erősen giccsbe forduló, csináljunk-magunkból-hülyét mentalitás szinte ordít a filmkockákról.
A beszélő állatok csajozási tanácsai, a gorillával levezényelt péntek esti bulizás és a folyamatos alfahímesekedés azonban már egyértelműen az ízléstelenség határait súrolja, és leginkább az altesti viccekkel operáló vígjátékok rajongóit fogja szórakoztatni – ők azonban nem biztos, hogy családosan abszolválják az efféle filmeket és kibékülnek egy éneklő zsiráffal. Végeredményben az alkotók az igencsak mélyen meghúzott poénszinttel egy kétségtelenül egyedi minőséget hoztak létre, ez azonban inkább elrettentő, mint szerethető élményeket okoz az embernek. A film tulajdonképpen egészen durva módon lő mellé a saját célcsoportjának, hiszen a kicsik az újdonság varázsködének felszállása után értetlenül unatkozhatnak majd a számukra érdektelen csajozási problémákon, a nagyobbak meg egyszerűen nem tudnak mit kezdeni egy olyan romantikus komédiával, ahol beszélő állatok szerepelnek. Különben is, a felelősségteljesebb szülők nem valószínű, hogy értékelik majd a primitív szexuális utalásokat, illetve az ürítésekre és a hímsovinizmusra utaló vicceket – így a filmet nyugodt szívvel nem is ajánlanám a gyerkőcökkel érkezőknek.
Két véglet között ingadozik tehát a film, hiszen itt van ez a folyamatosan ripacskodó, viccesen kövér bácsi, és az ő aranyosnak szánt, de leginkább ijesztően furcsa állat-barátai, meg itt vannak a keményebb és nyersebb vígjátékokat idéző, az állatias hímeken röhögő jelenetek – de ez a két szál egyszerűen nem fér össze, és folyamatosan rombolja a másik esetleges erényeit. No meg itt van ez a szegény színész Kevin James is, aki derekasan küzd a béna szövegekkel és a gagyi jelenetekkel. Én a medvés viccelődésénél kezdtem el komolyan sajnálni, és utána végig olyasfajta keserédes szánalmat éreztem, mint ami a poénba belesülő komédiás láttán tölti el az embert. Ez a részvéttel vegyes, szemlesütősen kellemetlen érzület azonban bizonyosan nem a nyári családi vígjátékokba való, elvégre ennél a vakációba belassult, kikapcsolódni vágyó pereputty azért sokkal többet érdemel.
