Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
Nyolcak
NAGYVADAK | 2011. 08. 17.
Kik a magyar Vadak? Valóban nyolcan voltak? Hogyan jön a képbe Cézanne, Matisse vagy épp Ady és Kosztolányi? Aki a fenti három kérdés bármelyikére hümmögve vonja meg a vállát, annak egyenesen kötelező kilátogatnia a Szépművészeti Múzeum Nyolcak címen futó tárlatára - aki pedig ismeri a helyes válaszokat, az biztosan elzarándokol a Hősök terére, hiszen pontosan tudja, milyen csodálatos festmények várnak majd rá.
Kezdjük rögtön a tényekkel! Az időpont 1908, a helyszín Budapest, a szereplők pedig (ábécé sorrendben): Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos festőművészek. Ők voltak a Nyolcak, a huszadik század eleji magyar festészet talán legfontosabb és legtehetségesebb alkotói, akik a Párizsban akkoriban dúló fauvizmus (fauve=vad) hatására egyesítették erőiket, és fiatalos lendülettel szerették volna felfrissíteni az egyre áporodottabb itthoni levegőt, mellyel mintegy a honi festészetet (és a teljes művészi életet) is az európai vérkeringésre kívánták csatlakoztatni. A legcsodálatosabb ebben a történetben az, hogy ezt a nemes célt (néhány évre legalábbis) végül sikeresen véghez is vitték - és ez az elsöprő energia mind a mai napig sugárzik az itt kiállított alkotásokból.
A Nyolcak színpompás képei azonban a művészettörténeti fogalmakra egyébként nem kimondottan fogékony látogatókat is le fogják nyűgözni. Az impresszionizmus és az expresszionizmus határán egyensúlyozó, önkifejező erejét a szándékoltan harsány színekben, illetve a sajátos felfogott formákban megtaláló fauvizmus ugyanis a laikus számára is könnyen befogadható. A szemet simogató, játékos stílus már átvezet az utána következő avant-garde világába és nem mentes a polgárpukkasztástól sem - a konzervatívabb ízlésű vagy kezdő múzeumlátogató életét gyakran megkeserítő absztrakciótól azonban még mentes a stílus, így nyugodt szívvel ajánlható a modern festészettel kimondottan rossz viszonyt ápoló szemlélődőknek is.
Az edzett rajongók sem fognak azonban csalódni, hiszen a kiállítás nemcsak annyiban mutat túl a Magyar Nemzeti Galéria 2006-os tárlatán, hogy a Szépművészeti nagyobb hírneve okán vélhetően a szélesebb közönség is megismerheti majd a magyar festészet e jelentős korszakát. A Nyolcak az említett művészek művein keresztül felvillantja a sajátosan alakuló életutakat, valamint azt a letűnt korszakot, amikor egy merész festészeti kiállítás mentén spontán kulturális fesztiválba kifutó, termékeny diskurzus indult meg a kritikusok, művészek és az értelmiség között. A termeket végigjárva tetten érhetjük az egyszerre indult művészek egymástól folyamatosan távolodó egyéni stílusának lassú változásait, miközben egy olyan izgalmas, pezsgő szellemi élet képe is kirajzolódik előttünk, amikor a budapesti kulturális szcéna a legfrissebb áramlatok hevében izzott.
A mából nézve dicső időszaknak tűnik ez a röpke néhány év: akkoriban a világra nyitott itthoni művészek a legkevésbé sem maradtak el a legújabb tendenciáktól, és egy időre tényleg bekerültünk az európai körforgásba is - a tárlat legerősebb alkotásai legalábbis egyértelműen erről mesélnek. A művészettörténeti tanulságok, az elfeledett korszak megidézése és a Nyolcak köztudatba emelése mellett azonban a legfontosabb talán mégiscsak az, hogy a látogató valóban csodálatos festményekben gyönyörködhet. A Fauves-ok annak idején a színeket szerették volna felszabadítani, és az érzéki világ sűrítményét akarták a vásznaikon megörökíteni. Végignézve a Nyolcak kiállított műveit, ez valóban sikerült is nekik.
