Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
FÁJDALMAS SZÉPSÉG | 2011. 08. 24.
A szerelem a valóságban sokkal törékenyebb és illékonyabb csoda, mint ahogyan azt az álomszerű kliséket folyamatosan ismételgető, rózsaszínbenjátszó filmek állítják. Természetesen mindenki szeretne hinni a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" örök befejezésében, a szomorú igazság azonban az, hogy az életben a boldog kapcsolatokhoz fájdalmas csalódásokon és sikertelen kísérleteken át vezet az út - és még ezek után sem marad semmiféle biztosítékunk arra nézve, hogy végül a naplementés happy end vár-e majd ránk. A Blue Valentine büszkén szembesít minket a szerelem e sötétebbik oldalával és elsöprő őszinteséggel mesél arról a szomorú állapotról, mikor két ember között már menthetetlenül elromlott minden. Ebben a moziban nincsenek jók és gonoszok, sem falvédő-bölcsességek vagy hazug ál-romantika: csak fájdalmasan szép emlékek, irracionális emberi érzelmek, illetve csalódások - azaz maga a lüktető élet. Ami még e tragikus formájában is gyönyörű tud lenni.
Derek Ciafante filmje nem könnyű alkotás, hisz a legkevésbé sem tompítja a házastársi drama éleit. A szenvedést nem oldja humorba, a kapcsolat végét nem keveri reményt keltő hangvételekbe. A rendező jól tudja, egy ilyen megrázkódtatás nem egyszerűsíthető le könnyen kimondható, de hazuggá zsugorított tételmondatokra, vagyis nem szeretne velősnek szánt tanulságokkal okosítani minket. Vezérfonalként inkább a kíméletlen őszinteséget választja, és szinte szó szerint összezár minket a szereplőivel, hogy Cindy és Dean kapcsolatának szúrós agóniáját fájó közelségből nézhessük végig. A filmzene sajgó hiánya, a klausztrofóbbá szűkített terek és a hangsúlyos közelikkel dolgozó kézikamera így egy percre sem ereszt minket és iszonyú erővel húz bele ebbe a szomorú, de hitelesen felvázolt helyzetbe. A motivációk legteljesebb feltárása érdekében Ciafante ráadásul tört narratívával dolgozik, azaz a végpontig vezető kacskaringós utat a napfényes kezdetek felidézésén keresztül világítja meg. A megkapó emlékképek azonban nemcsak a jellemek kibontásában és a rejtett érzelmek feltárásában kapnak kulcsszerepet, de az egykori szimpatikus szerelmesek is fájó kontrasztban állnak a haldokló kapcsolatukban nyüglődő, egymást maró házastársakkal.
Egy kapcsolat halálát nem könnyű hitelesen ábrázolni, de Ciafante sebészi pontossággal ragadja ki azokat a pillanatnyi gesztusokat és elejtett félmondatokat, amikor láthatóvá válnak a mélyen eltemetett folyamatok. A film mellbevágó hitelességének a titka éppen az, hogy az író/rendező nem ítélkezik hősei felett, az állásfoglalás helyett inkább megpróbálja megérteni és elfogadni Cindy és Dean érzéseit. Ezzel azonban a nézőt is szándékosan provokálja, aki így kénytelen elgondolkodni a látottakon és folyamatosan felül kell vizsgálnia a férjjel és feleséggel kapcsolatos megítéléseit. Ez a fekete-fehér jellemeket nélkülöző történet pedig igen életszerű, mert sajnos a valóságban is előfordult már, hogy egyszerre mindenki hibás és senki sem az, a szerelem azonban már mindenképpen menthetetlen.
A csillogástól mentes, csúnyácska kisvárosi környezet, a kopottasan barnába forduló képek és a mindenfajta giccstől mentes, apró emberi pillanatok mind a szereplők őszinte feltárulkozását, a mozgatórugók minél teljesebb feltárását segítik elő. Ciafante tulajdonképpen az egész rendezői eszköztárát a hitelesen megjelenített figurákra alapozza - ez azonban mit sem érne a két főszereplő rendkívül erős játéka nélkül. Igaz ugyan, hogy Ryan Gosling teljesítménye néhol kissé egyenetlenebb, mégis ügyesen egyensúlyoz a jószívű srác, illetve acsaládjáért elkeseredetten harcoló, keményfejű idealista között. A film hajtóerejét azonban kétségtelenül Michel Williams lehengerlő alakítása adja, aki Cindy megformálásával túlzás nélkül nemzedéke egyik legfontosabb színésznőjévé avanzsált. Williams elképesztő érzelmi skálával dolgozik, és minimális eszközökkel tud hol kislányossá, hol üressé, hol szánnivalóan gonosszá válni - így nagyrészt neki köszönhető az is, hogy nem borul fel a film patikamérlegen adagolt egyensúlya sem, és átélhetővé válnak a feleség ellentmondásosabb, nehezebben indokolható motivációi is. Derek Ciafante író/rendező egy bő évtizedet áldozott erre a mozira, és bevallottan terápiás céllal, szülei válását feldolgozandó vágott bele a témába. A végeredmény egyértelműen őt igazolja, hiszen a befektetett munka minden perce a vászonra került, és végül még az a ritkán látható csoda is megtörténik, hogy sikerül giccsmentes, valódi érzelmeket is a vászonra festeni.
A film egyértelmű kritikai és közönségsikere jól mutatja, mennyire szükségünk van az ilyen történetekre még akkor is, ha az élet szomorúbb oldalával szembesítenek. A Blue Valentine erőteljes és maradandó élmény, amely nemcsak súlyos őszinteségével nyűgözi le a nézőjét, de a keserű küzdelem megidézésével, illetve a sötétebb tónusokkal is - mert még ezekkel a nem szokványos eszközökkel is a szerelem dicséretét zengi.
