Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
OLCSÓ RECYCLING | 2011. 09. 05.
A profi újrahasznosítók ritkán követnek el olyan elképesztő ámokfutást, mint amivel a Conan a barbár megtekintése során szembesülhetnek a film gyanútlan áldozatai. A büntetően rossz végeredmény már csak azért sem annyira magától értetődő, mert az alkotóknak tulajdonképpen a rendelkezésükre állt egy bugyuta, de ideig-óráig azért még működőképes történet, illetve a figurákat is készre sütve kapták, tehát elvileg ezzel sem kellett volna túl sokat vacakolniuk. Marcus Nispel rendező azonban valódi elefánt a porcelánboltban, és hivatásos hollywoodi kukabúvárként már sikeresen elszúrta a Péntek 13 és a Texasi láncfűrészes mészárlás legfrissebb kizsigereléseit is - így most nem Conan, hanem ő itt az igazi barbár.
A pattanásos kamaszok egy szignifikáns csoportja egyébként pontosan azért rajong a fantasy-szerepjátékokért, amiért a boldogtalan háziasszonyok is falni szokták a romantikus ponyvát: az életben felgyűlt, megoldatlan frusztrációk nagyszerűen élhetőek ki ezekben a primer álmokban. Conan is remekül testesíti meg a szemüveges, vézna kockák rejtett fantáziáit: izmos macsóként, határozott kézzel mészárolja le az értékrendjével szembemenő, nagypofájú gonoszokat, és az sem mellékes szempont, hogy a sok kardozás után a szűz lányok becserkészése sem okoz neki különösebb gondot. Tagadhatatlan tény, hogy Nispel jó ütemérzékkel ismerte fel az olcsó fantasy-ponyva elfojtásoktól fűtött esztétikában rejlő, mostanság többnyire kiaknázatlan potenciált.
Az erejéből azonban csak a menetrendszerűen (azaz durván három percenként) érkező, belezős jelenetek megkoreografálására futotta – ezzel azonban nem képes megeleveníteni a mesében rejlő mélyebb lehetőségeket, és ez meg is pecsételi a vállalkozás további sorsát. Az itt a nagy baj, hogy a homoerotikától duzzadó, izzadt harci szekvenciák (kinek van nagyobb...kardja) egy idő után rendkívül fárasztóan hatnak, ha nem sikerül elfogadható kötőanyagot és követhető motivációt mögéjük pakolni. A film "története" még ezeknek az egyébként igen minimális követelményeknek sem képes megfelelni, hiszen a röhejesre lebutított papírfigurák köré egy olyan, sztorinak csak nagy jóindulattal nevezhető maszlagot kerít, amit én most ezen a helyen inkább nem is összegeznék, mert a kedves olvasó esetleg azt fogja gondolni, hogy elment a józan eszem. Az elképesztően gagyi történet azonban nem a forgatókönyv leggyengébb láncszeme.
Ami sokkal inkább károsíthatja a fiatalabb nézők szellemi kapacitását, az a dialógok ürügyén elpuffogtatott, minősíthetetlen színvonalú kliséhalom - a gyászos hatásra pedig egy jó nagy lapáttal tesz rá a színészek kínkeserves szenvedése is. Szegény Ron Perlman például pont úgy néz ki, mint a gyáva oroszlán az Óz, a csodák csodájából, és ezzel a röhejes küllemmel olyan mélyenszántó bölcsességeket kell komoly képpel elsütnie, mint a „a tűz és a jég együtt edzi a kardot”. A pislákoló értelem és a sodró mese teljes hiánya azonban még nem feltétlenül döngölné a földbe a végeredményt, hiszen elvben születhetne még ebből egy viccesre hangolt, hamisítatlanul bűnös élvezet is. Ami azonban jóvátehetetlenül kiveri a biztosítékot, az a rendkívül magas hőfokon izzó, idegesítően ragadó giccs – sajnos itt mindenki halálosan komolyan veszi magát és sokkal többnek akar látszani, mint ami, ezzel pedig végleg eltapossák még a mosoly csíráit is. Talán ha a stáb egy picit körültekintőbben méri fel a saját lehetőségeit, akár egy orbitálisan nagy B-kultusz is kerekedhetett volna a műből.
Ettől végül azonban olyan messze kerültek az alkotók, mint a nagy Schwarzenegger a Stanislavski-módszertől. Sokat gondolkodtam azon, milyen pozitívumokat lehetne mégis kiemelni a filmmel kapcsolatban. Nos, egyrészt itt látható az egy jelenetre eső legtöbb levágott fej, ami apróságnak tűnhet ugyan, de bizonyosan felvillanyoz majd néhány, az efféle finomságokra esetleg fogékony nézőt.
Emellett mindenképpen meg kell emlékeznem a már az Avatarban is büntető Stephen Lang nevéről (ő az a karmolt fejű gonosz, aki lazán kávézgatott az űrhajón, miközben szitává lőtték a kékeket). Ez a fickó számomra valódi rejtély: egyszerűen nem vagyok képes eldönteni, zseniálisan ránk kacsingat-e ezekkel a nevetségesen rossz alakításaival, vagy valóban komolyan veszi a szerepeit, és tényleg ezt a színvonalat tudja. A kérdés eldöntése amúgy nem is igazán lényeges, ő volt itt mindenesetre az egyetlen, aki képes volt egy picit is eltolni a filmet oda, ahová valójában tartoznia kellene: a tocsogós vicc kategóriájába. Conan azonban sajnálatosan megrekedt az idegesítően rossz, lelketlen fércmunkák gettójában és éppen ezért mindenkit cserben hagy.
Fantasy-moziként azért komolytalan, mert kigyúrt tahó módjára imitálja a műfaj fordulatait – a kemény, dagadó izmokról és álomszép hercegnőkről álmodozó tinédzserek vágyai pedig nem vetülhetnek ki egy olyan filmben, ahol a főhős a tesztoszteron-szagú üvöltésen kívül nem sokat tud hozzáfűzni a történésekhez. A legnagyobb baj azonban, hogy a nyilvánvaló móka-faktort is sikerült az alkotóknak lenullázniuk, és egy kikacsintós marhulás helyett csak az áporodott harci videók összefércelésére futotta nekik. Ez pedig valódi barbarizmus!
