Fiú találkozik a lánnyal. A lányt nem érdekli a fiú. A fiú zenekart alapít. Ennyi és nem több a Sing Street sztorija és mint tagline, ez került a plakátokra is (a takarékos angol nyelven tényleg maga a minimalista tökéletesség: Boy meets girl, girl unimpressed, boy starts band). Az ír John Carney nagy bravúrja, hogy a lehető legegyszerűbb alapelemekből építkezve hibátlan feel good mozit készített, amit csak az nem fog szeretni, akinek nincs szíve. Tinédzser hősünk szülei válnak és emiatt kénytelen Dublin egy rosszabb gimijébe járni. Itt pillantja meg a nála jóval magasabb súlycsoportba tartozó lányt, ezért gyorsan összehoz egy zenekart és stílusilag kábé végigzongorázzák a nyolcvanas évek fontosabb brit popzenei irányzatait. Akár azt is mondhatnánk, a Sing Street a gimifilmek és a musical egykor szebb napokat látott műfajának szerelemgyereke, hisz hősünk a zenén keresztül talál rá a barátságra, szerelemre és végül önmagára. Mindebben gigantikus nyál- és giccspotenciál lakozik, ám az író-rendező Carney lazán kikerüli a kínálkozó csapdákat és kliséket. Hiteles arcokra osztja a szerepeket, érzékletesen ragadja meg a miliőt és mindenből pont a megfelelő mennyiséget adagolja. Carney tulajdonképp monomániás szerző, életművében az alkotás (és a zene) megváltó ereje alapmotívum, ráadásul nagyon érzi, miként lehet könnyed természetességgel bedolgozni a dalokat a filmszövetbe (az előző művét itt méltattuk). Most sincs ez másképp, a felcsendülő szerzemények szervesen kapcsolódnak a sztorihoz és a cselekmény szempontjából is fontosak és elsőrangú, gyakran kimondottan önironiku klip-betétként is helyt állnak. Nincs mit ragozni ezen, itt tényleg minden a helyén van, a Sing Street mégis azért lesz az utóbbi évek egyik legjobbja, mert érezhetően szívből készült.
