Rawhide - Ismét fejet kell hajtanunk Tarantino ízlése előtt, mert megint remek helyről merített inspirációkat. Henry Hathaway számos ismert filmet jegyzett hosszú rendezői pályafutása során (Niagara, True Grit többek között), a Rawhide viszont azért került most újra a figyelem középpontjába, mert az alapszituációja az Aljas nyolcasban köszön vissza. Úgynevezett "stage station" westernről van ugyanis szó, a cselekmény egy távoli állomáson játszódik és a vadnyugati körítés mögött egy valódi thriller ketyeg. Nem az akciókon van ugyanis a hangsúly, hanem a foglyul ejtett személyzet és a bűnözők macska-egér játékán. Van itt bőven megtévesztés, szökési kísérletek és elsőrangú antihősök, a film pedig kiválóan öregedett, a tempó még mai szemmel is teljesen rendben van. Mindenképp érdemes felfedezni ezt az 1951-es gyöngyszemet.
Triple 9 - John Hillcoat és egy raklapnyi elsőrangú színész egy kemény heistfilmben? Sokat ígérő együttállás még akkor is, ha ezúttal nincs egy Nick Cave vagy Cormac McCarthy a háttérben. Az ausztrál rendező most is valahol a törvény és a törvényen kívüliség határzónájában mozog és egy viszonylag zárt mikroközösség viszonyai érdeklik, de nagyon úgy tűnik, a kortárs körítéssel nem nagyon tud mit kezdeni. Hillcoat sehogyan sem találja a rá jellemző költőiséget a fullasztó atlantai betondzsungelben, ahogyan az érezhetően túlírt, túl sok figurát mozgató forgatókönyvvel sem tud mit kezdeni. A sztori fordulataival és az akciókkal ugyan nincs gond, de a karakterek és az őket mozgató dilemmák feltárása elmarad, hiába alakítják őket valóban kiváló színészek. Mélység nélkül csak a csillogó felszín marad, ami megbocsátható egy iparosnál, ám Hillcoat munkásságát ismerve egyértelmű csalódás.
Hardcore Henry - A GoPro kamerák terjedése óta az FPS-játékok vizuális esztétikája teljesen meghódította az extrém teljesítményeket hajszolók világát. A youtube különösen termékeny táptalaja az egyéni nézőpontból rögzített tettek megosztásának: ha biztosítás nélkül megmászol egy felhőkarcolót vagy ernyő nélkül veted magad a mélybe, meg sem történt, ha nem teszed fel a világhálóra, mit is láttál közben. Törvényszerű volt tehát, hogy előbb-utóbb egész estés film is készül az új vizuális esztétika mentén és abban sincs semmi meglepő, hogy pont oroszok jegyzik a dolgot. Egy élőszereplős videójátékba csöppenünk, bunyókkal, lövöldözéssel és mindenféle hajmeresztő kaszkadőr-mutatvánnyal, ami tényleg baromi látványos, mégis azért lesz fontos, mert tökéletesen rávilágít az efféle kísérlet törvényszerű kudarcára. Borzongató látványelemnek ugyanis kiváló mindez, de az FPS-módnak van egy kínzó paradoxona, nevezetesen ha nem mi játszunk/éljük át, a dolog gyorsan veszít az intenzitásából. Ironikus dolog, de ha a fejébe vagyunk zárva egy szereplőnek, kevésbé tudunk azonosulni vele, mintha a hagyományos külső nézőpontból figyelnénk. Kevesen szeretik ugyanis órákig nézni, ha valaki más irányítja a figurát, az igazi móka mégiscsak az, ha mi nyomogatjuk a gombokat. A Hardcore Henry figyelemreméltó és kudarcában is rendkívül izgalmas próbálkozás, amit megcsinálni fényévekkel jobb lehetett, mint végignézni.
A törzs - Sokkolnia kellett volna az ukrán süketnémák zűrt közösségéből felbugyogó brutalitásnak, de a zsigeri hatás helyett inkább a cirkuszi mutatványok különös egzotikumát árasztotta magából a film. Az alkotók valóban nagy találmánya a jelnyelv használata és a néző pimasz kirekesztése, ezen túl azonban vaskos vadkeleti sztereotípiákkal soroznak minket, ami sokat ront az összképen. Ahogy azt nyugaton elképzelik, az osztrák határ után már csak rohadó, ronda épületek, korrupció, kurvák és erőszak honol a barbár vadonban. Az alkotók számítása persze bejött, filmjük szépen turnézott a világban.