Nincs irigylésre méltó helyzetben Bödőcs Tibor, hiszen egy olyan közegben próbál minőségi stand-upot csinálni, ahol a humor sokak számára a “Szeszélyes évszakok - Bepálinkázott vőfélyek - Reggeli rádiósók” éjsötét bermuda-háromszögével egyenértékű. Az utóbbi néhány önálló estjében Bödőcs már szándékosan szünettel választja el a komolyabb, húzósabb “közéleti” blokkot a búcsúszentlászlói kocsmai sztoriktól. Az első rész jóval okosabb, karcosabb, belemenősebb poénjai közben állandóan reflektál is a többség igényeire, azaz beígéri a zalai életképeket, így nyomva le a műsor mívesebb részét az ilyesmire még sajnos mindig nem eléggé fogékony nézők torkán. E missziós szándéka különösen dicséretes, másrészt az is egyértelműnek tűnik, hogy egy nyitottabb közönséggel a háta mögött egészen izgalmas dolgok felé nyithatna.
Bödőcs londoni estje ezért is volt különösen izgalmas, hisz a külhoni magyarok nyilvánvalóan fogékonyabbak, vagy legalábbis erőteljesebben reagálnak arra a maró közéleti iróniára, ami olyan jól megy neki. Az egyébként Cefre palota címen turnéztatott műsor legerősebb része így értelműen az Abszurdisztánt ostorozó vonal*, ami a kinti magyar közönséggel tényleg tökéletesen működik (és már most borítékolható, hogy az anyag egyes részei gyorsan klasszicizálódni fognak). A második etapban ellenben néhol egyértelmű fásultság érződik és nyilvánvalóan megújulni is nehezebb ezekkel a motívumokkal. Mintha ez lenne a szükséges kötelező kör ahhoz, hogy az őt jobban izgató témákkal is el tudja érni a rajongóit. Bödőcs nem véletlenül váltott csatornát és hagyta ott az akolt, ahogy az örömtelimódon épp növekvő youtube-aktivitása is sejtetni engedi, tartani fogja az élesebb, kritikusabb, intelligensebb irányt. A közhisztéria növekedésével talán a közönség is jobban vele fog tartani.