A túlnyomóan balos elkötelezettségű olasz alkotók gyakran használták politikai metaforaként a vadnyugatot. A politikai felhangok a spagettiwesternek fontos alkotórészei, ám csak igen kevesen fogalmaztak olyan egyértelműen, mint Giulio Petroni ebben az 1968-ban készült filmjében. A Tepepa szenvedélyes baloldali kiáltvány, mely a kor eseményeire reagálva a társadalmi egyenlőséget zászlajukra tűző mozgalmakat is komoly kritikával illeti. A szabadságharc és a forradalom ellentmondásait kutató film erősen feszegeti a műfaj határait, hisz a történet az ismerős kalandelemek helyett a felkelők dilemmái körül forog. Az akciók helyett a karakterekre kerül a fő hangsúly.
Bár első pillantásra egy klasszikus, a mexikói forradalom időszakában játszódó zapata-westernről van szó, a mű az 1910-es években játszódik, így a vásznon automata pisztolyok és autók is feltűnnek. Az ipari fellendülést, a kapitalista fejlődést és gazdagodást szimbolizáló járművet azonban nem a benzin hajtja, hanem a szegényeknek kell tolniuk. Petroni kiábrándult, pesszimista látleletében a fejlődés ábránd csupán, de a jelszavak és az ideák is üres lózungok, a barátság és bajtársiasság pedig már örökre elveszett.
Tepepa, a nép körében népszerű gerilla harcot hirdet a fennálló hatalom, illetve hadsereg ellen, ám nem lát túl a hangzatos ideákon és képtelen megérteni a tettei szerteágazó következményeit. Az alkotók apróbb epizódokból építik fel a filmet, körbejárva a forradalom árnyoldalait, bemutatva a szabadságért hozott szörnyű áldozatokat. A karakterek ennek megfelelően ellentmondásosak: a kívülről jött gringót ebben az esetben nem a pénz, hanem a bosszú vezérli, ahogyan az államot szolgáló ezredesnek is törvényes oka van Tepepa elfogására. Kimondottan összetett, komoly kérdéseket feszegető, rendkívül ambíciózus moziról van tehát szó, ám a rengeteg mellékszál, esemény és szereplő kissé egyenetlen, csapongó filmet eredményez.
Petroni a nézői érdeklődés fenntartásra érdekében sokáig visszatartja a fontosabb információkat és rendre Leone modorában bevágott visszaemlékezésekkel lendíti tovább a történetet. Tomas Milián jószándékú, ám szörnyen naiv és gyerekes szabadságharcosa egyszerre szerethető és visszataszító, a kövér mexikói ezredes szerepében a legendás Orson Welles brillírozik. Bár a kísérőzene Morricone munkája, a mester ezúttal néhány korábbi motívumát variálja, így a főtéma nem túlzottan emlékezetes. A kiégett, poros képek ellenben gyönyörűek, a korszak hangulata pedig valósággal átsugárzik a vásznon. A hosszú játékidő, a vérszegény összecsapások és a sajátos politikai vonásai miatt a Tepepa nem tipikus spagettiwestern és elsősorban műfaji érdekességként emlékezetes. Petroni filmje Olaszországban a mai napig népszerű, míg máshol inkább Milián és Welles, illetve a zapata-képlet pesszimista átszabása miatt szokás emlegetni.