Nelson Mandeláról életrajzi filmet forgatni igencsak kockázatos vállalkozás. Bő másfél órában kell bemutatni az apartheid szörnyűségeit, az azt követő változásokat, ki kell térni a feketék és fehérek félelmeire és ezzel párhuzamosan az első fekete elnök cselekedeteit és magánéletét is bele kell fűzni a történetbe. Az Invictus-nak mindez úgy sikerül, hogy a rögbin keresztül fest képet a dél-afrikai átmenetről és Mandela elnökről.
Kicsit meredeken hangzik a "faji-politikai-rögbifilm" címke, de a rendezői székben az a Clint Eastwood ül, aki nyolcvan felé képtelen rossz filmet csinálni (méltatása itt). Eastwoodnak sikerül az a bravúr, hogy egy tulajdonképpeni sportfilmbe fűzve mutasson be egy olyan korszakot, melyről eddig viszonylag kevés film készült. Jó érzékkel ragadja meg a fehérek sportjának tartott rögbit és mint központi motívumotra építi rá a történet tulajdonképpeni fő témáját: Mandela küzdelmét a feketék és fehérek megbékéléséért. A dél-afrikai csapat ugyanis hazai rendezésű világbajnokságra készül, az elnök pedig felismeri: a forrongó országnak égető szüksége van a sikerre. Ezen a szálon keresztül így bemutatható az afrikai országban zajló változások tétje, a feketék és fehérek problémái és főképp Nelson Mandela személye is.
Eastwood azonban még ennél is többet is vállal. Direkt példát akar mutatni nekünk a küzdeni akarásról, a megbocsátásról és emberségről is. Pontosan e törekvésével esik bele az amerikai sportfilmek csúnya hibájába: lassított felvételeken elkínzott arcokat látunk dagadós zenei kísérettel...heroikus küzdelmük már-már isteni bla-bla-bla. Ezzel párhuzamosan válik Mandela személye is egyoldalúvá (értsd: szentté) és a kezdeti okos politikai filmből egysíkú (azaz nagyon amerikai) sikertörténetbe lavírozunk át.
Az üzenet persze egyértelmű és egyet is kell értenünk vele, a sport valóban jó katalizátora a faji ellentétek feloldásának - de az én ízlésemnek kicsit súlykolósra sikeredett a film utolsó harmada. Ekkorra rég értjük már a megbocsátás és megbékélés fontosságát, mégis újra és újra az arcunkba permetelik. A film legmélyebb pontja egyértelműen a filmhez írt Mandela-himnusz felcsendülése - a film pátoszfaktora innen szökik hollywoodi magasságokba. A tipikus "feel-good" érzés persze nem feltétlenül baj, az amerikai mozinézőhöz így talán érzelmi szinten (is?) eljut a példa: semmi sem lehetetlen, ha eléggé akarjuk, élhetünk békében ellenségeinkkel is. Azonban az ilyen dagadós jeleneteknél nálam mindig kigyullad a piros lámpa, hogy basszus, az élet nem ennyire egyszerű (sajnos).
Talán csak a sznob európai gyomrom nem veszi be a kicsit túlcukrozott befejezést, a film ettől függetlenül bravúrt hajt végre. A történet ugyanis nagyon komplex, Eastwood mégis kimért és higgadt stílusban vezet minket, nem veszünk el a részletekben. Drámai látleletet kapunk az apartheid felszámolásának nehézségeiről és a faji megbékélés buktatóiról. Éppen ezt a történetvezetést cseréli le rendezőnk a sportfilmes eszköztárra és kimértsége is szertefoszlik a film utolsó harmadára, de végeredményben a szándék érthető és megbocsátható.
Az ügyes történet mellett a film legnagyobb erénye a nagyszerű színészi teljesítmény. Morgan Freeman tűéles Mandela alakítása mellett Matt Damon is hitelesen mintázza meg a rögbicsapat kapitányát - mindkét alakítás Oscar-jelölést ért. A két főszereplő mellett nagyszerű dél-afrikai színészeket láthatunk és talán kicsit perverzió, de élmény hallgatni a vicces akcentusokat.
Az Invictus ugyan nincs egy súlycsoportban Eastwood legjobb munkáival, mégis fontos alkotás. Nagyon összetett és fontos történetet mesél el, nagyszerű alakításokkal és megbízható színvonalon. Még akkor is, ha ez a film most "csak" az átlagosnál jobb munka lett és nem mestermű: Clint Eastwood legyőzhetetlen!
"Értékelés: 7/10"
