Óóó azok a nyolcvanas évek. Neonszínek, borzalmas hajak, szar zene és ízléstelen ruhák. Talán egyszer sikerül végső és megnyugtató választ adni arra, mindez hogy történhetett - minden mocska ellenére azonban én mégis érzem egyfajta gagyi és popos báját ennek az évtizednek.
Különös nosztalgiám oka mindenképp az, hogy a nyolcvanas évek a filmben is meghonosította a maga ízléstelenségét, mindezt pedig én gyerekfejjel magamba is szívtam. A rendszerváltás hajnalán ugyanis bekövetkezett a nagy video-durranás, ezzel pedig beáramlottak a szarrá másolt, narrátoros fekete kazetták is - nem meglepő módon ezeken nem Csehov-adaptációk és francia művészfilmek voltak, hanem a nyolcvanas évek amerikai szemete. Mi pedig természetesen azonnal rohantunk suli után ahhoz a haverhoz, akinek a szülei épp visszatértek Bécsből és számtalan ilyen mocskot néztünk végig, rombolva és deformálva így jövendő képi- és művészi ízlésünket.
Ennek ellenére (vagy épp ezért) mégis vonzódom ehhez a mocsokhoz, újra és újra nekifutok ennek a matériának, egyrészt hogy megértsem a megérthetetlent (vak volt anno mindenki?), másrészt pedig kincsek után kutatok. A sok szemét között turkálva ugyanis nagyon szórakoztató darabokat lehet találni, nagyszerű látleletét adják ezek a jelenségkörnek, ráadásul e filmek örök mementóként is szolgálhatnak az emberiségnek, nehogy mégegyszer megtörténjen olyan hasonló rémtett, mint a bundeszhaj vagy Bonnie Tyler.
Nincs is jobb program egy ilyen havas-fagyos hétvégén, mint az ilyen szemétben turkálni...lássuk tehát aktuális versenyzőinket:
1. Fantom az éjszakában - Nighthawks - 1981
Száz szó helyett inkább ajánlanám szemrevételezni a Nighthawks mellékelt poszterét és idézném szó szerint a hivatalos kivonatot: "Wulfgar, an international terrorist holds the City of New York hostage, but Deke DaSilva, the most dangerous cop known to man, can take him down..." Azt hiszem, ehhez csak annyit kell még hozzátennem, hogy ez a kőkemény zsaru nem más, mint Stallone, a német terrorista pedig Rutger Hauer.
A recept tehát nagyon ígéretes, ráadásul Sly barátunk szakállas és borzalmas hajat is visel, de sajna itt még messze nem akkora király, mint mondjuk Cobretti. Bár már a Rocky után vagyunk, de még a Rambo előtt, így a Stallone alakította figura sajna túl komolyan veszi magát, a film pedig mindenképp magvas üzenettel akar szolgálni nekünk, így válik enyhe fasiszta alapvetéssé ("erőszakra csak még nagyobb erőszakkal lehet válaszolni"). A terrorizmus témájával viszont picit megelőzi korát, ráadásul 9/11 után perverz plusz-mondanivalót is kap a film ("New York nincs felkészülve a terroristákra" - hangzik el egyszer). Ez azonban még így is túl vékony...
Az egyik baj ugyanis az, hogy a Hauer alakította gonosz terrorista mindenféle motiváció nélkül gyilkolászik. Nincs politikai indíték, nincs semmi ideológia - Wulfgarról annyit tudunk csak, hogy Moszkvában tanult és német, de hogy miért robbant fel mindent, kérdés (annyit mond, ő egy felszabadító meg hogy a terrorizmus a munkája...jó vicc). A filmből e mellett hiányzik a nyolcvanas évek akciófilmjeinek bumfordi bája is, Stallone még nem igazi kőarc (olyat mond, hogy nem akar ölni???), a szakálla/haja és egy-két diszkójelenet mellett talán a new yorki-i szemetes utcákon lehetne szórakozni, de a történet iszonyú logikátlan, sablonos és néhol nagyon lassú is. Hauer ugyan mókásan nagy patkány, Stallone pedig néhol megvillant valamit majdani szófukar keménységéből, de ez még kevés az üdvösséghez. Túlságosan is a korai nyolcvanas években járunk - kevés poén-és-lövés, sok unalom. Nincs tehát igazi B-filmes hangulat (még a zenék is viszonylag jók), a film így annyira nem rossz, hogy mókás legyen, jónak viszont nagyon nem jó.
"Értékelés: 4/10 - csak Stallone haja+szakálla+szemüvege miatt"
2. A ninja bosszúja - Ninja II - 1983
Ha meg akarjuk érteni, miért lehet még mindig kapni gagyiárusoknál műanyag ninja-csillagokat és nuncsákót, akkor bizony mélyebbre kell mennünk, mint az Amerikai ninja. E B-klasszikus ugyanis nem jöhetett volna létre, ha előtte nem aratott volna "sikert" egy bizonyos Ninja-trilógia, meghonosítva így a maszkos harcost az amerikai mozikban. E filmeket egy fosfilm-gyártó vállalat készítette és viszonylagos sikereket ért el vele az amerikai gagyifilmes mozi-hálózatban, de kultuszt mindenképp a video teremtett a ninjáskodás köré. Hazánkba természetesen e "művek" a már említett nagy-vhs-forradalom keretében jutottak, halálramásolt narrátoros verzióban ösztönöztek több száz gyereket arra, hogy az iskolai farsangon ninjának öltözzön. Én a nagy trilógia második részével próbálkoztam meg, van-e benne annyi mókafaktor, hogy ne hagyjuk eltűnni a süllyesztőben...
Nos, ez a film bizony nem viccel! Ennél szarabatt akarattal sem lehetett volna legyártani. Az már önmagában is komoly teljesítmény, hogy főhősünk bénább színész, mint Dudikoff - de a stáb többi tagja sem a tehetségbe hal majd bele. A történetre nem térnék ki, van egy jó meg egy rossz ninja, család-lemészárlás és drog...aki látott már '80-as akciófilmet, tudja miről van szó. Ebben a sztoriban viszont akkora lyukak és logikátlanságok vannak, hogy el sem hinnénk (valószínűleg egyben senki nem olvasta a forgatókönyvet), ráadásul alapvető kontinuitási- és vágás-problémák nehezítik, hogy egy percre is komolyan vegyünk bármit.
A sztori persze csak ügyügy az öt percenként kötelező verekedős jelenetkehez, de a rendező nem cicózik, ha végképp nem tud karatézást beilleszteni, ugrik egy logikai lépést és csak azért is belepaszírozza. Pedig az írók tényleg beleadtak apait-anyait és semmit nem bíztak a véletlenre: van itt kövér japán gonosz-segéd, olasz maffia, rendőrségi nyomozó, dögös szőke maca, kisfiú és nagymama; no meg persze a főgonosz, aki hihetetlen fröccsöntött ezüst maszkban tolja a gyilkolást...Az akciójelenetek eszméletlen bénák, meg sem próbálnak hitelesen ütni-vágni és teljes következetlenséggel használják az összes létező ninja fegyvert - dobócsillag, füstbomba, legyező (!) és lángszóró (!!) - óriáskirály!
Azt hiszem ebből nyilvánvaló, mennyi priceless jelenetet kapunk a szűk másfél órában! Kezdjük talán azzal, hogy a ninja hatéves kissráca a nagymama jelenlétében nyílt utcán karatézik le hat amcsi kölköt, de persze a nagymamát sem kell félteni, később ő is nyom egy kis harcot...de ez még tényleg semmi, a főgonosz ugyanis egy férfi klotyóban ok nélkül öl ártatlan embert, lézerszemmel hipnotizál, a dögös szőkét jakuzziba kötözi és úgy kínozza, a kissrácot meg forró szaunába zárja, annyira gonosz. Főhős ninjánk erre végleg bepöccen (családja kiírtása még nem volt elég ok), van természetesen harcra készülés és a kötelező barát-halál is, de a végeharc még ezeket is tudja fokozni, a gyagyiság új dimenzióit nyitva így meg a néző előtt...
"Értékelés: 1/10 - minden jó ízlésű ember messze kerülje el, b-film ínyenceknek viszont kötelező!"
3. Az éhség - The Hunger - 1983
Első látásra e film kilóg a sorból, tekintve egyrészt a vámpírtörténet, másrészt a nagyszerű színészi gárda miatt. Amiért azonban mégis ide sorolódott, az a rendező Tony Scott személye, aki olyan bűnöket követett el az emberiség ellen, mint a Top Gun, a Beverly Hills-i zsaru 2 vagy épp a személyes szarfilm-kedvenc Utolsó cserkész. Rendezőnk tehát igazi sikerfilm-gyáros, a hollywoodi kultúrmocsok nagyüzemi előálításáért nagyban felelős. Ez alól a Tiszta románc sem mentesíti, elvégre Tarantino olyan erős alapanyagott adott rendezőnk mohó kis kacsójába, amelyet nem tudott elrontani...
Aki látott már Tony Scott-filmet (és olyan nincs, aki egyet sem látott, maximum titkolja), annak talán be fog ugrani a rendező "stílusa". Scott barátunk ugyanis markáns kézjegyekkel látja el filmjeit, növelve azok popcorn értékét. Ilyen alkotói jegy például a hihetetlenül hatásvadász világítás (erős kontrasztok, fény-árnyék játék, a kékszűrő mértéktelen használata), a füst és függönyök kötelező jelenléte szinten minden képkockán, a tükröződések állandó megjelenítése és a lassításokhoz való szinte perverz vonzódás. Mesterkélt fények, kontrasztos alakok és lassan libbenő fátylak, no comment.
Nos, van akinek bejön ez a képi világ, főképp a tengerentúlon arat ezzel sikereket rendezőnk - szerintem ez mégis maga a színtiszta giccs. Kétségtelen viszont, hogy Scott következetesen használja ezt a giccset és pontosan ez az, ami sikerrendezővé tette, hisz sok producer úgy gondolhatta, "művész" fogja rendezi az aktuális sztár-akció-mozit. Azért fontos kiemelni mindezt, mert 1983-as első filmje semmi másból nem áll, mint ebből a bizonyos képi világból...Scott így a filmet (nagyon enyhén fogalmazva is) halálra stilizálta, ezzel elérve azt a bravúrt, hogy sikerült agyoncsapnia a nagyszerű színészeket (Deneuve, Sarandon és Bowie) és az egyébként nem rossz történetet is.
A film ugyanis a vámpírmitológia öregedés vs. hallhatatlanság problematikájára koncentrál, némi áthallással azonban drogos-metaforaként is működik (első vérivás után átváltozás stb.). Nagyon szórakoztató, hogy Deneuve egyiptomi (!) vámpírnő, ahogyan Bowie is kiváló vámpír (sokat nem kell maszkírozni rajta) - egy helyen az amerikai szereplő meg is jegyzi: "furcsák ők, persze, hisz európaiak". Imádom az ilyet! A történet ráadásul erotikus irányt is kap, Sarandon és Deneuve még egy leszbikus jelenetet is lezavar, ezzel persze egymillió nézőt már tuti garantáltak a filmnek. Scott azonban nem elégedett meg ennyivel, úgy gondolta, álomszerűvé teszi a filmet. Az álomszerűség persze az ő stílusát jelentené és nem is fogta vissza magát, leszarva történetet és színészeket egyszerűen agyonstilizálta filmjét. A végeredmény így valóban álomszerű lett, csak épp egy ízléstelenül giccses rémálom, amiből inkább jobb felébredni...
A film épp ezért nagyon tanulságos, hisz általa képet kaphatunk arról, milyen az, amikor egy rossz ízléssel megáldott rendező azt gondolja, fantasztikusan egyéni látásmódot dolgozott ki és ezt szó szerint ráerőszakolja a filmjére. A legszomorúbb az egészben azonban mégis az, hogy a nézőtéren is sok hasonlóan rossz ízlésű ember ül, a film így sikert aratott és a mai napi kultikus bizonyos körökben - a rendező így ez után elkészíthette a Top Gun című büntetést. Tanulságos történet!
"Értékelés: 5/10 - annak kötelező, aki nem ismeri az "agyonstilizált" szó jelentését"
4. Streets of fire - Ha eljönnek a bomberek - 1984
Lopni tudni kell, nem mindegy, mit és honnan nyúl le az ember és persze az sem, mire használja az elcsent elemeket. Walter Hill e viszonylag korai rendezése nagyszerűen illusztrálja az előbbi mondatot, hiszen bár egyetlen saját elem sincs filmjében, a lenyúlt alapanyagokból mégis sikerült egy sajátos és egyedi, de legfőképp szórakoztató koktélt kevernie. Ritka bravúrt hajtott így végre, hozott anyagból valami eredetit alkotott.
A film eredetisége pedig sajátos atmoszférájában rejlik, Hill ugyanis nagyszerűen dolgoz össze néhány klasszikus amerikai filmes toposzt a nyolcvanas évek borzalmas stílusával. Adott egyrészt egy borongós, végtelenül nagy és szemetes nagyváros (nyúlás helye: Blade Runner), ahol ismeretlen okból még mindig az ötvenes évek uralkodik - rock'n'roll, jampecek és kockás zakók. A városban azonban a bűn az úr, motoros bandák tatják ugyanis rettegésben a helyi lakosokat (nyúlás helye: A vad). Ide érkezik vissza Cody, hallgatag és kőkemény westernhősünk (hosszú kabát és winchester...), hogy végre rendet tegyen a városban és közben visszaszerezze ex-csaját is, akit a gonosz motoros banda főnöke elrabolt.
Ezek után talán nem nehéz kitalálni, mennyire szánalmasan gyenge a film sztorija, rendezőnknek azonban sikerül kihozni belőle a maximumot. Ezt egyrészt a tényleg unikum látványvilággal éri el (koszos nagyvárosba oltott 50-es évek...zseniális), másrészt azzal, hogy a zenét Ry Cooderra bízta, így az aláfestés hihetetlen tökös. Senki ne ijedjen azonban meg, a gitárzene és r'n'r mellett van bőven nyolcvanas évek is! Hill ugyanis nem érte be az eddig felsorolt alkotóelemekkel, mindehhez még egy csipet musicalt is hozzádobott - így a filmet többször szakítják meg videoklippszerű betétek, ekkor büntető bonnietyleres számokat hallgathatunk a főszereplő hölgy torkából. Van tehát nyolcvanas évek látványvilág és zene is - de szerencsére csak épp annyi, amennyi vicces, de még épp nem fárasztó. A film legnagyobb erénye azonban a szemtelenül fiatal Willem Dafoe (első főszerepe) - aki tényleg igazán nagyszerű genyó-vadállat.
A mű tehát nagyrészt szórakoztató, bár néha ugyan fárasztó a történet vékonysága és a papírfigura-karakterek is unalmassá válnak a végére, ettől függetlenül tényleg sajátos ötlet volt ezt a csomó kacatot egybehordani. A látványvilág pedig zseniális!
Egyszeri megtekintésre mindenképp ajánlható.
"Értékelés: 6/10"
Bár igazi kincset most nem találtunk a szemétben, a Ninja bosszúja mindenképp szórakoztató fogás, a Ha eljönnek a bomberek pedig üres vasárnap délutánra, egynek nem volt rossz.
Legközelebb talán több szerencsém lesz...
