Kinetográf

A horror frontján az elmúlt évtized két szériától volt hangos. A kettő közül kétségtelenül az idén már hetedik etapjával jelentkező Fűrész-franchise a meghatározóbb és sikeresebb, ám a rajongói kör nagyságát tekintve nem sokkal marad el mögötte az éppen az ötödik részével visszatérő Végső állomás-sorozat sem. Igaz ugyan, hogy a két horrorfolyam sem művészileg, sem a bevétel tekintetében nem hódított meg eszméletlenül magas csúcsokat, de a válogatott halálnemeket egyre jobban kicsavaró folytatások mégis üzembiztosan teljesítettek a kasszáknál, markáns trendet jelölve így ki a zsáner kortárs történetében. A filmek tehát szép csendben napjaink legemblematikusabb horror-sorozataivá nőtték ki magukat - amit jól tükröz az a tény is, hogy még a referenciapontként rendkívül megbízható Sikoly 4-ben is többször hivatkoznak rájuk.

A múltkori poszt után következzen a sorozat egyik csillogó darabja...szó szerint idézném is rögtön a film kivonatát:
"Five high school cheerleaders, their coach and a couple of adolescent sex-crazed guys travel to a cabin in the woods for a weekend getaway only to be killed off one by one by an unseen maniac." Van még kérdés?!

A klasszikus slasherek különleges bája mindig megdobogtatja a szívemet. A reagani konzervativizmus és a tudatalattiból feltörő, elfojthatatlan szexuális ösztönök találkozása az amerikai középiskolákban - nos, ez egy olyan recept, ami még akkor is rendkívül szórakoztató tud lenni, ha amúgy egy borzalmasan rossz filmet látunk. Tárgyalt alkotásunk, a Slumber Party Massacre szintén egy hamisítatlanul B-vonalas, egyenesen a műfaj hőskorában született, filléres fércmű...de éppen ez az, ami az utánozhatatlanul diszkrét báját adja.

A profi újrahasznosítók ritkán követnek el olyan elképesztő ámokfutást, mint amivel a Conan a barbár megtekintése során szembesülhetnek a film gyanútlan áldozatai. A büntetően rossz végeredmény már csak azért sem annyira magától értetődő, mert az alkotóknak tulajdonképpen a rendelkezésükre állt egy bugyuta, de ideig-óráig azért még működőképes történet, illetve a figurákat is készre sütve kapták, tehát elvileg ezzel sem kellett volna túl sokat vacakolniuk. Marcus Nispel rendező azonban valódi elefánt a porcelánboltban, és hivatásos hollywoodi kukabúvárként már sikeresen elszúrta a Péntek 13 és a Texasi láncfűrészes mészárlás legfrissebb kizsigereléseit is - így most nem Conan, hanem ő itt az igazi barbár.

Kíváncsiságból rákerestem a port.hu oldalán: a fővárosban a tegnap véget ért mozihéten (azaz augusztus 25. és 31. között) a 125 vetített film között csupán HÉT magyar alkotással találkozhattunk! Sőt, ezek között van egy természetfilm, egy kisgyermekek számára készült (egyébként remek) mesefilm és az Örökmozgó műsorán is fut még három régi klasszikus. Gyors fejszámolás után tehát KETTŐ olyan címünk maradt, melyeket a kortárs hazai filmalkotásokra kíváncsi közönség figyelmébe ajánlhatunk - az egyik a Pál Adrienn, a másik pedig a Womb (Méh). Ezeket az egyébként jó fél éve bemutatásra került műveket az artmozik valódi utolsó mohikánokként tartják a műsorukon, ha ugyanis levennék őket, tulajdonképp nem is nézhetnénk aktuális honi játékfilmet a kétmilliós Budapest egyik gyöngyvásznán sem.

Kik a magyar Vadak? Valóban nyolcan voltak? Hogyan jön a képbe Cézanne, Matisse vagy épp Ady és Kosztolányi? Aki a fenti három kérdés bármelyikére hümmögve vonja meg a vállát, annak egyenesen kötelező kilátogatnia a Szépművészeti Múzeum Nyolcak címen futó tárlatára - aki pedig ismeri a helyes válaszokat, az biztosan elzarándokol a Hősök terére, hiszen pontosan tudja, milyen csodálatos festmények várnak majd rá. 

A Cowboyok és űrlények már akkor kétesélyes vállalkozásnak tűnt, amikor elkezdtek csordogálni az első képek és előzetesek. Bár a két nagy hagyományú filmes műfaj keresztezése eddig nem sok sikerrel járt, a Vasemberrel már bizonyított Jon Favreau rendező, és a mögötte felsorakozott, impozáns stáb adhatott némi okot a bizakodásra. A western és a sci-fi valóban távol áll egymástól, de ha belegondolunk, tartalmaz azért közös nevezőket is (végtelen tájak=űr, kisvárosok=bolygók, ló=űrhajó stb.) – nagy kár, hogy ezúttal sem a metszéspontok bölcs felhasználására került a hangsúly, hanem a „nagy ötlet” címkéje alatt egy béna westernbe kevert, béna ufós filmet tolnak le a jobb sorsa érdemes néző torkán. Végigülve ezt a csaknem két órás alkotást, engem végül már csak egy kérdés nem hagyott nyugodni: valóban csak ennyire futotta ennek a sok okos embernek?! 

A szerelem a valóságban sokkal törékenyebb és illékonyabb csoda, mint ahogyan azt az álomszerű kliséket folyamatosan ismételgető, rózsaszínben játszó filmek állítják. Természetesen mindenki szeretne hinni a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" örök befejezésében, a szomorú igazság azonban az, hogy az életben a boldog kapcsolatokhoz fájdalmas csalódásokon és sikertelen kísérleteken át vezet az út - és még ezek után sem marad semmiféle biztosítékunk arra nézve, hogy végül a naplementés happy end vár-e majd ránk. A Blue Valentine büszkén szembesít minket a szerelem e sötétebbik oldalával és elsöprő őszinteséggel mesél arról a szomorú állapotról, mikor két ember között már menthetetlenül elromlott minden. Ebben a moziban nincsenek jók és gonoszok, sem falvédő-bölcsességek vagy hazug ál-romantika: csak fájdalmasan szép emlékek, irracionális emberi érzelmek, illetve csalódások - azaz maga a lüktető élet. Ami még e tragikus formájában is gyönyörű tud lenni.

"Mi a különbség a pedagógus és a pedofil között?! Hát az, hogy a pedofil szereti a gyerekeket..." - szól a klasszikus humorka, és ezzel a borzasztó viccel rögtön sikerült is jelentősen túlszárnyalnom a Rossz tanár címen futó vígjátékba szorult teljes nevetési potenciált. Cameron Diaz legújabb filmjével nemcsak az a nagy baj, hogy végtelenül buta, rosszul kivitelezett és ötlettelen - de sajnos a poénok is kifejezetten hiányoznak belőle. Ez pedig rendkívül fájó pont tud lenni egy komédia esetében.

Az emberszabásúak negatív utópiája jó ideje pihen már a producerek fiókjaiban, pedig a Majmok bolygója 1968-as alapvetése egyértelmű kultuszmű, amely nemcsak a rasszizmus őrült ellentmondásait domborította ki sikerrel, de a hidegháborús félelem egyik legütősebb lecsapódásaként az emberiség civilizációs félelmeiről is képes volt érdemben mesélni. A sorozat újraindításának alig titkolt szándékával a Lázadás tehát komoly örökséget kíván folytatni, és bár az előzmények felvázolásával a nagy előd színvonalát sajnos nem éri el, látványos nyári slágerfilmként azonban tökéletesen megállja a helyét. 

A nagy hollywoodi szuperprodukciókkal szembeni egyik legfőbb kritikai érv azt állítja, hogy az álomgyár azért dönti szép csendben romlásba az úgynevezett magaskultúrát, mert kifejezetten a formai oldalra koncentrálva egyértelműen eldeformálja a nézői szokásokat. Magyarán mondva minél nagyobb, színesebb és pergőbb látványra áldozza a súlyos milliókat, annál jobban öli ki a közönségből a finomabb és mélyebb megoldások iránti igényt, és végül egy szépen csillogó, de üresen kongó mázzal fedi majd le a filmművészet sírját. Abba most nem szeretnék mélyebben belemenni, mely okfejtések mentén lehetne pro- és kontra is érvelni a fenti vészharang mellett - a jóslat végkimenetelét illetően azonban egy hatalmasat bukott produkció szolgálhat reménysugárként még a legpesszimistább, fekete-garbós magasértelmiségiek számára is.

Frankhitelesként úgy volt, hogy idén nem feccölünk cirka negyvenezret egy rövid Sziget-látogatásba (napijegy+fogyasztás kettő főre), de végül mégis sikerült okosba' megoldani az ügyet, úgyhogy csak egy masszívabb pénteki sörözés költségét kellett beleinvesztálnunk a dologba...így tehát következhet az erősen szubjektív beszámolóm a vasárnapi Sziget-impressziókról.

Beosztottnak lenni már a szó negatív kicsengése miatt sem kimondottan felemelő érzés, de ezt a függő státuszt tovább súlyosbíthatja egy olyan főnök, aki nagy kedvvel és kellő gyakorisággal emlékezteti is az egyszeri alkalmazottat az egyenlőtlen erőviszonyokra. Hálás vígjátéki téma tehát a gonosz fejesek ellen halálos bosszút forraló kisemberek meséje, hiszen ki ne élné bele magát örömest ebbe a morbid szituációba és játszana el legalább a vásznon a gondolattal…mégis mi lenne, ha? Az alapszituáción keresztül így máris egyenes út vezet a közönség szimpátiájához, és az erős túlzások, az egyoldalú torzítások, valamint a mérsékeltebb poénok is bocsánatos bűnökké nemesülnek a kikapcsolódásra vágyó néző szemében. A Förtelmes főnökök nem míves, okos vagy fontos komédia, nagyot hibázni azonban mégsem tud, mert könnyed nyári vígjátékként remekül játszik rá a főnökutálat egyetemes hullámaira és kapcsolja ki a napi robotban megfáradt dolgozói agyakat.

A szuperhősök napjainkban dúló mozgóképes invázióját túl egyszerű lenne kizárólag a számítógépes trükkök elképesztő fejlődésével magyarázni. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy az emberek változatlanul imádják a régi meséket, de azokat újra csak akkor hallgatják szívesen, ha a filmgyárak illetékesei az éppen aktuális köntösben tálalják fel. A legkisebb felemelkedése (Pókember, Amerika Kapitány), a tékozló fiú felelősségvállalása (Vasember, Thor), illetve a belső félelmek legyőzése (Batman, X-men) mindig is alapvető fűtőanyaga volt az álomgyár heroikus történeteinek, de hogy ezeket az örök példabeszédeket mostanság miért éppen a maszkos, köpenyben rohangáló igazságosztóktól fogadjuk el, arról oldalakat lehetne írogatni. A Zöld lámpás is tankönyvszerű példája az újracsomagolásnak, és üzembiztosan ismétli el a Top Gun-Csillagok háborúja-Gyűrűk Ura mentén a kortárs köztudatba égetett apakomplexusos népmesei hős ősi mítoszát – nagy kár, hogy az ízléses látványvilágú, de rendkívül átlátszó reprodukció ennél többet nem is igazán tud nyújtani.

Gratulálunk a photoshopos kolléga ízléséhez!

Bevallom, nehezen tudok komolyan venni egy olyan szuperhőst, aki a csillagos-sávos lobogóba öltözve Amerika Kapitánynak hívatja magát, és akkor még nem is vettük számításba azt az irritációt, amit az átlátszóan direkt nemzeti propaganda elszenvedése okoz. Maga a figura amúgy az egyik legrégebbi a tengerentúli képregények sorában, és kimondottan a második világháborús harci kedv felkorbácsolására alkották. Nagyon sajnálatos, hogy ezt a receptet még 2011-ben sem kacsingatós retróként, hanem komolyan vett, buta hősködésként tálalják. A nyalókás, térdnadrágos amerikai kiskölöknek tekintett nézőt ráadásul sem az akciókkal, sem a látvánnyal nem sikerül kárpótolni.

Igen érdekes film a Csúcshatásra magyarított drogos-menekülős-brókerfilm, hisz egészen pofátlan kliséket és sztorielemeket gyúr össze, de hiába robog szinte végig a jól ismert hollywoodi síneken, a szokatlan és meglepő mix végül képes meglepni a sokat látott kritikust is - így ha nem is ínyenc mesterdarab, mindenképpen egy egzotikus utóízzel lecsengő bóvli került a vászonra. Sőt, ha jól figyelünk, a sajátos szórakozás mellé, simogató ráadásként még azt is megtudhatjuk, miként képzeli el a kortárs Amerikai Egyesült Álmok a XXI. századi Übermensch életét!

A szakirodalom szerint a melodrámát azért érezzük elsősorban női műfajnak, mert az ilyen történetek hősei általában erősen passzívak, az előálló konfliktusok pedig leginkább a figurák belső világában, azaz a csendes érzelmek szintjén zajlanak – ami értelemszerűen nem jár sem látványos robbantásokkal, sem heroikus összecsapásokkal. A gyengébbik nemnek egyébként is jobban megy az emocionális kódok olvasása, így a férfiak inkább tartózkodnak a zsáner alkotásaitól, és maradnak az akciódúsabb, keményebb filmélményeknél. Most azonban kivételt tehetnek, mert ugyan az Amador című spanyol mozi is egy csendes, érzelmes melodráma, mégis nyugodt szívvel ajánlható mindenkinek, hiszen nemcsak szép, de a maga visszafogott módján rendkívül humoros is.

Nem lehet elégszer elmondani: a háború irreális, az emberi szellemet örökre megnyomorító borzalom, és nem létezik semmiféle olyan eszme, melynek nevében igazolni lehetne a jogosságát. Ez pedig hatványozottan igaz, ha a katona kimondottan a pénzért fog fegyvert - emellett a szörnyű cinizmus mellett a veterán brit rendező, Ken Loach sem mehetett el szótlanul, és indulatos, drámai hangvételű thrillert forgatott a témáról. A Halál sugárút az iraki események emberi vonatkozásaira koncentráló alkotás, amely a direktortól megszokott szociális érzékenységgel, illetve a valósághűséget maximálisan szem előtt tartó alkotói módszerrel az erőszak lélekölő értelmetlenségére hívja fel a figyelmünket.

Elmebeteg vállalkozásnak tűnhet összemixelni a klasszikus Rómeó és Júlia, a Toy Story és a betegesen furcsa brit kertkultúra alapelemeit, de nagy meglepetésünkre a Gnómeo és Júlia nagyrészt sikeresen passzintja össze az egymást látszólag teljesen kizáró minőségeket. A törpe-szerelmi dráma rizikós, de kétségtelenül eredeti ötletre épül, és ha ezzel nem is készült el egy újabb, megkerülhetetlenül vicces animációs alapvetés, könnyed kikapcsolódásként azért remekül beválik.

Ismerős az a kínos élmény, amikor a minket szórakoztató komédiás rossz poént süt el, és a nézőtéren beálló megsemmisítő csend hatására egy még rosszabb viccel próbálja menteni a helyzetet, de ezzel csak még mélyebbre ássa magát, és menthetetlenül benne ragad a kellemetlen szituációban?  A gondozoo már a borzasztó magyar címével is kijelöli a saját sorsát és sok, a fentiekhez hasonló, kényelmetlen pillanattal szolgál, így a film legmélyebb pontjain a néző inkább csak lesüti a szemét és arra gondol, miért nem szólt valaki ezeknek a szerencsétlen alkotóknak, hogy ez a dolog így bizony nagyon nem működik.

Nálam vélhetően kevesen unják már jobban az amerikai tinivígjátékokat, így aztán engem lepett meg a legjobban, milyen kellemes élményben volt részem a Könnyű nőcske elfogyasztása közben, hiszen az ordenáré, buta és bántóan fárasztó műfaji eltévelyedések után a hollywoodi fejesek végre valami egészen friss és szerethető munkával ajándékoztak meg minket, amit az élesebb szeműek akár még egy jópofa paródiaként is szemlélhetnek.

Néha bizony a kritikus is pihenni vágyik és ilyenkor olyan súlytalan filmet próbál előásni, amelyről nem szándékozik semmit sem írogatni, elvégre csak agy nélkül szeretne szórakozni egy jót. Vannak azonban olyan esetek is, amikor mégis billentyűzetet kell ragadnia, mert a kritikák írása végső soron morális tetté válik. A blogíró ilyenkor azt a legyőzhetetlen késztetést érzi, hogy egyszerűen mégsem mehet el szó nélkül amellett a pofátlanság mellett, amit néha Hollywoodi szórakoztatás címen felkínál a gyanútlan nézőnek - hiszen nem épp azért lesz valaki kritikus, hogy az efféle borzalmak ellen szót emeljen?!

A délszláv háborút itthon lassan a kollektív amnézia homálya lengi be, annak ellenére is, hogy a kortárs európai történelem egyik legtragikusabb eseménye nem is olyan régen, tőlünk csupán karnyújtásnyira zajlott le. Ezért is örömteli a forgalmazók azon döntése, hogy egyre több délszláv filmet láthatunk a csendben agonizáló artmozik termeiben, és a növekvő kínálat nemcsak a szomszédok múltjának megértése miatt érdekes, de szemléletesen mutatja a térség filmgyártásnak egyre lendületesebb erősödését is. Ez pedig különösen igaz a szerb rendezőkre, akiknek nyilvánvalóan rengeteg időbe fog még telni a régiót hosszú időre megbélyegző szörnyű traumák feldolgozása, így bizonyosan több hasonló témájú művel találkozunk majd az elkövetkezendőkben. Goran Marković alkotása, A turné is ezen a nyomvonalon halad, és a klasszikus francia bohózatokat megidéző, morbid hangnemével egyéni módon szeretne a háború irracionalitásáról, illetve a művészi felelősségről mesélni – a kitűzött célokat illetően végül azonban csak részeredményeket tud felmutatni. 

Ebben a filmben óriási, robottá átalakuló autók szerepelnek. Nehéz ehhez bármit is hozzátenni, hiszen baromi okos húzás volt a fröccsöntőktől összekombinálni a kisfiúk két legkedvesebb játékát – de az már egy egészen más kérdés, hogy ezekkel a figurákkal a homokozón és a nappali szőnyegén túl bármit is kezdeni kellene. A Hasbro játékgyár (a Transformerek kiagyalója) nem is vesződött sokat a dologgal, és ennek az egyik leginkább árulkodó jele, hogy a bolti eladásokon túl (amiből a legvidámabb barakk kisdobosaként még nekem is jutott!) a cucc abszolút semmi nyomot nem hagyott a tömegkultúrában. Volt ugyan annak idején egy rajzfilmsorozat, amely hosszúra nyúlt reklámként támogatta a műanyag vacakok eladását, de a fanatikusokon kívül ez nem sokakat érdekelt. Ennél a horizontnál pedig Michel Bay rendező sem rugaszkodik sokkal messzebb: egyszerűen szólva az utolsó cseppig kizsákmányolja az alapanyagban lévő összes látványpotenciált (autók+óriási robotok), és ezzel a mozijegyeket ad el – nagy tételben. És hogy mennyire nem hülye ez a Bay, annak csattanós bizonyítéka, hogy már készül a széria negyedik része, és ez azt is ékesen bizonyítja, hogy rengeteg olyan mozilátogató van, aki szívesen fizet két és fél óra olyan cirkuszi látványosságért, ahol óriási, robottá átalakuló autók szerepelnek.