Kinetográf

A nyolcvanas éveket egyszerűen nem lehet überelni...

Woody Allen folytatja 2006-ban megkezdett európai kalandozását, és a londoni, illetve a kiugróan sikeres barcelonai forgatások után most a francia fővárosba érkezett. Az Éjfélkor Párizsban egy igen szerencsés találkozás eredménye, elvégre az avantgarde szellemiségért, a pezsgő kulturális légkörért kimondottan rajongó Allen látható élvezettel merül el a Szajna-parti miliőben. A modern művészet, a jazzkorszak lüktetése és a francia gondolkodásmód egyébként is közel áll a veterán direktor személyiségéhez: így tehát az sem véletlen, hogy a tipikus rendezői kelléktár az első másodperctől hézagmentesen illeszkedik a gyönyörű metropolisz híres atmoszférájába. Allen a 20-as évek Párizsában saját álomvilágára talál, és nemcsak egy kedves szerelmi vallomást intéz a városhoz, de érdekes megfigyeléseket tesz az örök elvágyódás, a hamiskás nosztalgia kapcsán is. Nem túlzás: a kései életmű egyik legjobb alkotása született meg.

Ha már nincs magyar filmgyártás, legalább a múltba merüljünk el! Ebben a rovatban olyan honi alkotásokat szeretnék az Olvasó figyelmébe ajánlani, melyet minden előtanulmány és filmes fanatizmus nélkül, teljes nyugalommal fogyaszthat...Az első választásom is azért esett erre az 1965-ös gyöngyszemre, mert üdítően cáfol rá a magyar filmekkel kapcsolatos általános előítéleteinkre. A hazai filmeket ugyanis sokan vádolják a melankóliára való hajlammal, és a szórakoztató mozin nevelkedett generáció még a valóban fontos és kitűnő alkotásoktól is idegenkedik, mivel nagyon sötétnek és nehéznek találja őket – tegyük hozzá, nem ok nélkül. Igen, felénk mozgóképen valóban a sötét dráma, a kemény tragédia a divat, és a magukat jelentősnek tartó alkotóink túlnyomó többsége sajnos mindig elfelejti, hogy a komédia, ha jól csinálják, legalább olyan komoly művészi potenciálokat rejt magában, mint a fajsúlyosabb fogalmazásmódok. Példaként csak annyit mondanék, hogy cseh újhullám!

A hollywoodi stúdiófilmek legnagyobb része a már unalomig ismert közhelyeket böfögi fel újra és újra, de mivel a műveket vérprofi szórakoztatóipari munkások készítik, a legtöbbször egyáltalán bánjuk, ha ugyanazokat a paneleket fogyasztjuk el a csillogó mázba mártva. Sőt, egyesek egyenesen azt állítják, a tömegfilm sikerét éppen az újrafelismerés öröme hajtja: ahogyan a népmesék is néhány alapvető tanulságot közvetítenek a hallgatónak, úgy a szórakoztató mozi is a legfontosabb történetsémák köré épül. A Lopott idő azonban éppen amiatt sikerült annyira borzalmasan rosszra, mert a klisé-idézgetést egészen nyilvánvaló és bamba butasággal műveli, ami akár komolyabb fájdalmakat is kiválthat a szerencsétlen közönség soraiban. Külön fekete pont, hogy mindezt az intelligens és stílusos Gattaca rendezője követte el.

"Egy rablás a filmen mindig gagyi, mert erősen fel van turbózva" - mondja egy helyen a rejtélyes címet kapott Nokas egyik szereplője, és ezzel a meglátásával remekül össze is foglalja a norvég alkotás alapállását, hisz a lényeg itt a látottak minél teljesebb realitásban rejlik. Ez pedig nemcsak abban nyilvánul meg, hogy dokumentumszerűen követünk végig egy valóban megtörtént bankrablást, de a rendezés is kifejezetten tartózkodik a hatásvadász megoldásoktól, amiből egészen érdekes hatás, egy már szinte tudományos-ismeretterjesztő mozi születik.

Mindig öröm olyan ismeretlen, elfelejtett, vagy annak idején a földbe döngölt filmalkotásokra bukkanni, melyek ínyenc izgalmakkal szolgálnak még a veterán mozirajongónak is. Az After.Life pontosan ilyen darab, hiszen a 2009-ben csúnyán elhasalt, erősen morbid témákat boncolgató mozi nemcsak a saját realitását nem tisztázza, de egy szemernyi kompromisszumra sem hajlandó megjelenített témát illetően. Ez pedig tekinthető egy kegyetlenül merész, vagy épp rosszul átgondolt megoldásnak. A közízlés az utóbbira voksolt.

Néha egy történet elmesélése kapcsán nem a „mit?”, hanem a „hogyan?” számít igazán. A Submarine sem gazdagítja egetverő újdonságokkal a tinédzser-lét mozgóképes leltárát, de az ismerős eseményeket mégis képes friss - és ami talán még fontosabb: szerethető formában tálalni. A Kockafejek című kult-sorozatban, a merev Moss szerepében domborító Richard Ayoade rendezése tulajdonképpen apró bravúrnak tekinthető, hiszen a kiszámítható fordulatok ellenére is magával ragadja a nézőt. A külön dicséret pedig azért jár, mert úgy sikerül markáns képi világot és otthonos atmoszférát teremtenie, hogy közben szerencsésen elkerüli az amerikai indie-filmek idegesítő manírjait, és csak a karcos érzelmeket, a lassú gitárzenét importálja a walesi kamaszok életébe.

Manapság nem kimondottan divatos a boldogságról filmet készíteni. Hollywood jó ideje rátenyerelt már a témára, így a magukat kicsit is komolyabbnak tartó művészek őszintén hinni kezdtek abban a tévképzetben, hogy az elsöprő erejű, katartikus alkotásokat csak és kizárólag a sötétebb, tragikusabb drámákból lehet elővarázsolni. A veterán angol direktor, Mike Leigh szerencsére nem osztja a kissé egyoldalú vélekedést, és a cukros sablonokkal szembemenve kitartóan elmélkedik a boldogság természetéről, az emberi kapcsolatokban rejlő örök potenciálokról. Legújabb műve, a Még egy év rendkívül finom rezdülésekből építkezik, a hősökkel pedig látszólag semmi harsány vagy eget rengető nem történik, a mélyben mégis ott izzik az a megtörhetetlen optimizmus és humanitás, amelyre mindenkinek égetően nagy szüksége van.

Szerencse, hogy Alexandre Dumas nem érhette meg a szerzői jogok elévülését, és a sors a tehetségtelen, de annál gátlástalanabb filmesek eljövetelétől is jótékonyan megkímélte. A Három testőr a világ egyik legolvasottabb kalandregénye, ráadásul a megfilmesítésért egy árva petákot sem kell fizetni - így az író művét Hollywood is nagy nyugalommal kaparintja kapzsi karmai közé, hogy aztán időről-időre újabb ütést mérjen a klasszikus alapanyag nimbuszára. Ki tudja miért, de ezt a történetet mindig a szerényebb képességű fércművészek rendezhetik meg, és nemcsak a nézők ízlését rombolják tovább, de kegyetlenül megbüntetik a közönség kissé olvasottabb részét is (illetve azokat, akik láttak már jó filmet életükben...)

A Gulag szörnyűségeivel eddig méltatlanul keveset foglalkoztak a filmesek, annak ellenére, hogy a Sztálin nevéhez fűződő szégyenteljes tömeggyilkosságnak közel húszmillió (!) áldozata volt, és nyugodtan nevezhető a történelem egyik legszörnyűbb, legaljasabb tragédiájának. Szibéria azonban mintha túl messze lenne a közvélemény szánára, az ott történtekről így szégyenletes módon még ma sem tudunk eleget. Dicsérendő tehát az ausztrál rendező, Peter Weir vállalása, aki egy eposzi szépségű, hollywoodi sztárokkal megspékelt filmet forgatott a témában. A The Way Back a büntetőtáborok borzalmait azonban inkább csak áttételesen mutatja be, a maroknyi szökevény hosszú útját végigkövetve pedig elsősorban a lángoló szabadságvágy, a kitartás és a szolidaritás elpusztíthatatlanságát hirdeti.

A klasszikus westernekből kicsiszolódott magányos igazságtevős bosszúfilmek szinte kiáltanak az ironikus feldolgozásokért, hiszen a zsáner rendkívül markáns, azonnal beazonosítható, tehát remekül karikírozható panelekkel dolgozik. Gondoljunk csak a zord tekintetű, hallgatag hősre, akinél a történet egy meghatározott pontján végleg betelik a pohár, gondoljunk a bűnnel megfertőzött, mocskos és szemetes nagyvárosi helyszínekre, vagy a hipnotikus gonoszokat enyhén fasisztoid nagymonológokkal a pokolra küldő végső leszámolásokra. Nem véletlen, miért nemesedhetett popkulturális ikonná Eastwood Callahan-figurája, Segal kőkemény rendőr-karaktere vagy Bronson igazságosztója: hiába nem vesszük őket komolyan, mégis van bennük valami csábító. A csavarkulcsok szofisztikáltságával tüntető ultrakonzervatív macsó-mesék mindig bűnös élvezetet jelentenek a finomabb léleknek, és emiatt a hatásuk mind a mai napig tökéletesen élvezhető. 

Tom Hanks arca egészen ijesztő...így nézhetnek ki a preparált hullák, ha egy elmebeteg gyűjtő kiállítja őket a leghíresebb filmszerepeikben...

Szemfülesek a magyar filmforgalmazók, hiszen a nyári angliai zavargások hírértékét meglovagolva próbálkoznak meg ennek a 2009-es alkotásnak a megkésett importjával. No nem mintha a film vesztett volna bármit is az aktualitásából, sőt, meglepő látnoki képességekkel vetítette előre a nemrég valóban bekövetkezett londoni eseményeket. A sikeres brit horrorok és realista drámák tanulsága szerint a komolyabb társadalmi feszültségek már régóta feszegetik a szigetországot, így nem véletlen az sem, hogy az új erőre kapó angol erőszakfilmek egyre nagyobb figyelmet szentelnek a problémás tinédzserek, illetve a leszakadó néprétegek kisebb csoportjainak. A Harry Brown is ezt a vonalat követi, sajnos azonban nem a metszően pontos és elgondolkoztató darabok sorát gyarapítja, hanem a hatásvadász, sekélyes alkotások népes táborába illeszkedik.

Nietzsche szerint a görög tragédián keresztül a néző az élet fenséges mélységeibe pillanthat bele. A Felperzselt föld ehhez hasonló úton jár, hiszen a nagy ókori sorsdrámák világát a Közel-Kelet viszályoktól terhes poklába helyezi, és így kristálytiszta tükröt tart az emberi őrület, a háború kegyetlenül irracionális logikája elé. A francia-kanadai alkotás nem a konkrét történelmi eseményekre kíváncsi, és szerencsére hidegen hagyják a szemben álló felek vélt vagy valós indítékai is. A remek narratívával dolgozó, egyszerre izgalmas és meditatív film ennél jóval univerzálisabb célokat tűzött ki maga elé: a féktelen gyűlöletről és a megbocsátás örök lehetőségéről mesél – torokszorító és katartikus módon.

Alex de la Iglesia tovább építi a sajátosan spanyol életművét, és ismét a hispán társadalom kollektív analízisére vállalkozik. A veleneci Arany Oroszlánnal is jutalmazott Balada triste de trompeta ezúttal a Franco-korszakot ülteti egy szemkápráztató, őrült cirkuszi metaforába, az így elmesélt, morbid humorba áztatott fantázia-horrorral pedig a diktatúra lélekölő hatásairól mesél, miközben a ma Spanyolországát múlttal való szembenézésre is provokálja.

Az írek egy része kifejezetten büszke a róluk kialakult sztereotípiákra, olyannyira, hogy egyes alkotóik örömest tovább is fényezik az kemény öklű, önfejű, de mindig szerencsés csibész hamiskásan romantikus képét. A Kill the Irishman sem tesz mást és simogatva polírozza az ír-amerikai kisebbségi mítoszt - esetünkben a clevelandi ír maffia központi figuráját, a kemény öklű, önfejű, de mindig szerencsés csibész Danny Greene-t akarják szinte minden ötödik percben megölni, de a lóhere ereje ugye mégiscsak vele van...

Az orosz filmgyártás mind a mai napig erősen magán hordozza a nagy mester, Tarkovszkij keze nyomát és így előszeretettel választja a lassú szemlélődés, a csendes figyelem vizsgálati módszerét, időből és a grandiózus képekből formázva ki a kifürkészhetetlen emberi psziché szobrait. Az Így ért véget a nyaram tökéletesen illeszkedik ebbe a komoly nemzeti hagyományba, hiszen a Jeges-tenger apró szigetén, a fagyos semmi közepén dolgozó két meteorológus drámája hipnotikus beállításokban analizálja az általános emberi kapcsolatok, az apa-fiú viszonyok fura mibenlétét.

A hosszú nyári koplalás és a kizárólag a szuperhősökre koncentráló lanyhulás után az ősszel együtt befutottak végre az igényesebb filmek is. A szokásos hollywoodi felhozatalban egyedül a Végős Állomás 5 hagyott kellemes utóízeket a szájban, de kit is érdekel mindez, ha ott a svéd Zajháborítók, Almodóvar legújabb filmje vagy a nagy hype hajtotta, remek Drive. Nehéz a választás, de ez utóbbi film nagyrészt beváltotta a hozzá fűzött reményeinket, így most ő kiválasztott...

Nehéz dolga akad annak a mindenre elszánt rendezőnek, aki ma Hollywoodban a romantikus komédia műfaját választja a szerzői kreativitás kibontakoztatására, hiszen a havi rendszerességgel érkező, azonnal beazonosítható limonádé-darabokat sok mindennel lehet vádolni, de a markáns, túlzottan egyéni látásmóddal aligha. Ebben nincs is semmi eget rengető, elvégre a vicces párkapcsolati civódásokat a producerek a biztonságosan csordogáló profit érdekében a lehető legszigorúbb öntőforma szerint készíttetik el. Az álomgyár futószalagjáról szinte mindig ugyanazzal a drámai ívvel pottyannak le a szerelem örökkévalóságát hirdető mesefilmek, a lelkes alkotónak így egyedül és kizárólag a köret elkészítésében maradhat némi játéktere. A Barátság extrákkal remek példája a panelek és a rendezői hang nagy összecsapásának, a gyorséttermi ízek mellé ezért némi szokatlan fűszerezést is kínál.

Szemtelen európai művészfilmes válasz a mostanában oly népszerű hollywoodi szuperhős-áradatra? Esetleg egzisztencialista szerzői akciómozi? Vagy stílusos tisztelgés a csendes amerikai hős mítosza és a nyolcvanas évek neonszínű betondzsungele előtt? Őszintén bevallom, komoly bajban vagyok, amikor megkísérlem elkapni a Drive esszenciáját, de jól is van ez így, hiszen a mű pontosan azért annyira kiváló, mert elképesztően sok réteget rejt magában, azaz a fenti címkézgetéssel éppen csak a felszínét kezdhetjük karcolgatni. A névtelen kaszkadőr sajátos megváltástörténete nem véletlenül nyűgözte le világszerte a kritikusokat és a finomságokra fogékony közönséget.

Tudom, nem szép dolog a német nyelven nevetni, de a Sex Drive című marhaság germán címe telitalálat...

A magyar filmgyártás jelenlegi borús helyzete már többé-kevésbé közismert a szélesebb nézőközönség előtt (főleg azért, mert az utóbbi időben már nem is láthatott új magyar mozit) – az áldatlan állapotokkal összefüggésben azonban alig esik szó a magyar filmkritika lassú agóniájáról, és az ebből fakadó, tragikus következményekről. A baj ráadásul egyre nagyobb és a fényt sem látni az alagút végén: az állami támogatás teljes elvonásával egyre több mérvadó orgánum kényszerül hibernálni magát, és a még vegetáló kevesek is csak ideig-óráig tudják folytatni a lapkiadást. 

Rowan Atkinson kétségbeesetten próbál megszabadulni az általa kitalált brit kisember, Bab Úr figurájától, de néhány komolyabb mellékszerepet leszámítva ezt a törekvését eddig nem koronázta siker. Most is hiába alakítja immár másodszor a Johnny English névre keresztelt Bond-karikatúrát, mi még mindig akkor nevetünk, amikor a Bean-szériából ismerős gegeket és arcjátékokat veszi elő. A folytatás ráadásul már nem képes az újdonság erejével hatni , így maradnak az ismerős, kissé megfáradt poénok, ahol a vicc forrása még mindig Atkinson csetlő-botló ügyetlensége és a fura arcberendezése. Néha természetesen lehet ezen kacarászni, de a film végül pontosan azt nyújtja, amit egy Johnny English 2-től elvárhat az ember: az első részben elsütött formula halványabb újrázását.

Almodóvar filmjeit lehet nem szeretni, de az esztétikai kérdéseket megelőző, művészi minőségtől független tény, hogy a harminc éve rendező spanyol direktornak sikerült egy olyan jól csengő, garanciális jellegű márkanevet kialakítania, amellyel még az európai filmre kevésbé fogékony nézőközönséget is képes a mozikba csábítani – sőt, legújabb munkáját még a szellemi romlás templomai, a plázák is műsorukra tűzték. A bőr, amelyben élek tökéletesen illeszkedik az életműbe, de egyúttal tovább is építi azt. A (nemi) identitás, a bosszú és a testiség kérdései eddig is központi szerepet játszottak az almodóvari univerzumban, most azonban takarékra kerül az irracionális szenvedély, a helyét pedig a hideg sebészi pontosság, illetve a maró humor veszi át. Nem csalódunk tehát: a képek gyönyörűek, a színészválasztás most is tökéletes és a szellemes alaptörténet is kellően felkavaró – egyedül a korai munkákat átható fiatalos lendület és bájos hév veszett mára el. A spanyol direktor valódi mesterember lett, annak minden előnyével és hátrányával.

A skandináv filmesek időről-időre megörvendeztetik az ínyenc filmfogyasztót valami sajátosan rájuk jellemző, hajmeresztően száraz humorú, abszurdba és vaskos iróniába mártott alkotással - és még a csillogó műfaji játékosság tekintetében is képesek felvenni a versenyt a gigalomán amerikai látványmozikkal. Az északi filmek motorját azonban korántsem a mindent elsöprő vizualitás hajtja, a nézőt sokkal inkább a fura jellemek és az irracionálisra húzott humán érzelmek ábrázolása ragadja magával. Az északi fény színezte képek, a lassan csordogáló történetek és a vibráló kreatív energiák miatt egy skandináv film szinte sohasem válhat unalmas élménnyé - még akkor sem, ha messze nem hibátlan.