Kinetográf

Walter Matthau hajlott alakja jutott az eszembe a minap, ezért gyorsan elő is ástam ezt az 1980-ban készült kém-vígjátékát, amelyben a tehetsége szinte minden árnyalatát kibontva hatalmasat komédiázik. Az Ipi-apacs valódi jutalomjátéka ennek az ezeracú színésznek, hiszen itt tényleg minden az ő alakításán áll vagy bukik. Matthau elképesztő tapasztalattal és rutinnal, bármiféle erőlködés nélkül oldja meg ezt az inspiráló feladatot, az így elénk lépő figurán keresztül pedig egész egyszerűen levesz mindenkit a lábáról.

Spielberg óta tudjuk, a gyerekek és a földönkívüliek összeterelése rendkívül hálás téma, hiszen a távolról érkezett fura lények tökéletes rezonőrjei a pubertás lélek útvesztőinek. Ahogyan a problémás kölkök képzeletbeli barátokat növesztenek, úgy boronálják össze a sikerre éhes rendezők a felnövés-történeteket az inváziós filmekkel - az ET óta a helyzet csak annyiban változott, hogy ma már egyre jobban meg lehet csavarni a receptet, hiszen jó pár éve beköszöntött a posztmodern lopá idézgetések nagy korszaka. A Lost című tévésorozattal önmagából pénznyerő-automatát faragó J.J.Abrams tehát nem kockáztatott túl sokat, amikor Spielberg-mesterrel a háta mögött belefogott a Super 8 címen futó munkájába. A telefonálós ufót csúnyácska szörnyre cserélte, az egészet megszórta egy nagy adag nyári-vakációs hangulattal, nyomott bele egy kis lelki sérülést és első szerelmet, majd az egészet leöntötte az amerikai-kisváros-szósszal. Csodálkozunk hát, hogy milyen szorgosan csilingeltek végül a kasszák?!

Vannak olyan hollywoodi kismesterek, akiknek ugyan nem ismerjük a nevét, mégis megdöbbenünk, ha véletlenül beleütközünk a filmográfiájukba. Pontosan ilyen John Milius is, aki író-rendezőként olyan művek létrehozásában vett részt, mint a Piszkos Harry-sorozat, az Apokalipszis most vagy épp a nemrégiben véget ért Róma című tévésorozat (és akkor a Schwarzenegger áttörését meghozó Conan-filmről még nem is beszéltünk). Milius az új-hollywoodi fordulat tipikus háttérfigurájaként a nagy rendezőegyéniségek keze alá dolgozott és mind a mai napig aktívan tevékenykedik – de ezen felül van még legalább egy olyan korai gyöngyszeme is, amely miatt mindenképpen érdemes megjegyezni a nevét. Az 1973-as Dillinger méltatlanul elfeledett gengszterfilm, amely fura párdarabja a nagy hollywoodi reformot szimbolikus elindító, 1967-es Bonnie és Clyde-nak.

Ha van egy tökéletesen átlagos, már százszor elismételt és rendkívül elcsépelt szerelmi történetünk, csomagoljuk szép színes és mintás papírba, hátha nem tűnik fel az embereknek a svindli. Hollywood filmtermésének egy igen jelentékeny hányada követi a fenti alapelvet, és valljuk be, néha ezek a szemfüles mesteremberek egész ügyesen hasznosítanak újra – de van olyan is, amikor kifejezetten idegesítő az aktuális próbálkozás. Talán nem véletlen, hogy a Vizet az elefántnak kizárólag otthoni fogyasztásra, digitális lemezeken érkezett el hazánkba, mert hiába a nagyszabású cirkuszi körítés, hiába a sok egzotikus állat (és Robert „Tinibálvány-vérszívó” Pattinson), ez a mű bizony ugyanaz a giccses és szirupos szerelmi történet, amit a ponyvaszerzők már évszázadok óta próbálnak lenyomni a torkunkon.

A szuperhős-mizéria mellékvizén szép sorban érkeznek a lassan önálló műfajjá izmosodó tematika sajátos feldolgozásai is. A Super például tipikus indie-vígjátékként az önjelölt igazságosztás, a társadalmi felelősségvállalás és a vallási fanatizmus hasonlóságain élcelődik, a Kick-Ass alapsémáját megpendítő történet zavaró fésületlensége azonban megakadályozza mű célba érését.

Hollywood még mindig nem tudja feldolgozni az Igazából szerelem szűnni nem akaró sikerét, és időről-időre megpróbálkozik a recepttel, hátha egyszer össze tud hozni valami hasonlóan édes, háziasszony-ríkató, rózsaszín habot. Az angol mintát máso követve a tengerentúlon készült már harmatos Valentin napi, illetve szilveszteri cukorgagyi is, ezekkel azonban megkarcolni sem sikerült az állandó karácsonyi tévéműsorrá szilárdult brit all-star szerelmesmozi kikezdhetetlen státuszát. Az Őrült, dilis, szerelem egy sokkal rafináltabb és ötletesebb csúcskísérlet, hiszen ez a film is átveszi a sztárhalmozást, a nagy össznépi érzelmi hullámvasutazást, de a narratív komplexitásból végül nem épít gigantikusan nagy összeborulást. Az alkotók ezúttal egy konkrét családon belül gerjesztenének generációs párkapcsolati cunamit, ám a forgatókönyvben olyan óriási üregek maradtak, hogy végül csak felemás eredményt tudnak elérni – nem sikerül tehát most sem megszorongatni a táncoló miniszterelnököt.

Be kell vallanom, engem soha nem izgatott különösebben Tom Cruise elmebeteg vallási fanatizmusa, és azt is csak elnéző mosollyal acceptáltam, hogy apró termetét ellensúlyozandó ez az idősödő fickó kényszeresen képzeli magát szuperhősnek, és állandóan a világ megmentésén fáradozik. Sőt, amióta Cruise visszatért a jobb-rosszabb akciófilmhez, legalább nem kell azt figyelnünk, hogyan próbálja magát jó színésznek láttatni. Egyedül akkor nyílt ki ténylegesen is a bicska a zsebemben, amikor ez a széles vigyorú zsebterminátor megirigyelte a nagy James Bond babérjait, majd kapzsi kis mancsait a legendás Mission: Impossible licencére téve egy csapással önmagára szabta gyerekkorom egyik legkedvesebb tévésorozatát. 1996-ban Tom barátunk úgy indította újra a szériát, hogy kinyírta a Szupercsapat összes többi tagját, és egy otromba vágással rögtön egyszemélyes-világmegmentős marhasággá degradálta le a sokat megélt alapötletet. Egészen mostanáig kellett várnunk, hogy a jól kiválasztott írók/rendezők végre valahára kiköszörüljék ezt a szörnyű csorbát.

Nem dicsekvésképp, de sokat látott filmnéző vagyok, mégsem tudtam igazán mit kezdeni ezzel az egészen elképesztő alkotással, annyira meglepőre sikeredett. A Repo man ugyanis szokatlan mozi, valódi fekete ló a hollywoodi pályán, és még azt is nehéz megmondani, hogy miről is szól pontosan, de egy dolog azért tisztán érezhető vele kapcsolatban: tömény kult-hangulatot áraszt! A történet dióhéjban: egy fiatal punk, egy csapat lízingelt autókat visszaszerző behajtó, egy spanyol banda, egy tévé-evangélista és az amerikai titkosszolgálat egy olyan autót üldöz, melyben egy ufó hullája van elrejtve. Igen, teljességgel érthetetlen és követhetetlen a dolog, de fura mód ez remekül áll a filmnek, hiszen a lényeg az alacsony költségvetésből, az iróniából és a morbid humorból összeálló, utánozhatatlanul hanyag atmoszférában rejlik, amelyre az idő előrehaladtával ráadásul egyre vastagabb patina rakódott le. A fiatal Emilio Estevez, az utánozhatatlan Harry Dean Stanton és a koszos-szemetes Los Angeles városképe találkozik itt az 1984-es év minden fura hóbortjával és mániájával: a Repo man egy időkapszula, egy szürrealista műalkotás és egy egészen abszurd fekete komédia elemeit meglepő tökéletességgel egyesíti magában. Igen, ilyen egy valódi kultikus darab!

Borzongásba vegyülő szeretettel szoktam belemerítkezni a nyolcvanas évek ikonikus meta-akciófilmjeinek langymeleg posványába, hiszen egy mára történelemmé nemesedett, ikonikus korszakról van szó. Az ilyen filmek alatt szinte az orromban érzem a téka szagát és hallani vélem a kalóz-másolatok karcosan erodálódó mono-hangsávját is...sajátos világ ugyanis ez, ahol a VHS-éra metálszürke vizuális világa, a reagan-i konzervativizmus formálta Amerika-kép és a hetvenes években kifulladt popkulturális lendületre következő punnyadás egy rendkívül markáns mozgókép-kupacot eredményezett. A fehér nagyvárosi igazságosztók lőporos meséi nem véletlenül értek mára kultusszá: a hazánkba a nyugati demokrácia hátszelével érkezett ízlésszennyezés így egyszerre tölti be a könnyes nosztalgia és izgalmas mozgóképes tanulmányok szerepét.

Három dolog miatt szerettem volna mindenképp néhány bekezdést áldozni Mike Leigh 2008-as műremekére: az első ezek közül a sárga irigység, a második a nyugati gondolkodás évezredes hülyesége, a harmadik pedig a fűtéssel van összefüggésben...de mielőtt szépen sorra venném a fentebb felhozott érveket (azaz bebizonyítanám az olvasónak, hogy nem őrültem meg teljesen), még azt is gyorsan le kell szögeznem, hogy a mű korántsem egy hibátlan, a szélesebb közönség számára is mellékhatások nélkül fogyasztható, instant feel-good-mozi...hanem egy kissé amorf, néhol kifejezetten szúrós, de éppen ezért egy rendkívül szerethető alkotás, amely olyan elsöprően emberi, hogy bizonyosan megérinti majd az efféle hangoltságra fogékony többséget (legalábbis remélem, még többségen vagyunk mi, lélekkel rendelkezők...). No, de mi is a helyzet azzal a bizonyos irigységgel, hülyeséggel és fűtéssel?!

Érdekes ötlet volt 2011-ben egy olyan régi vágású thrillert forgatni, ami durván harminc évvel ezelőtt számított volna menő, aktuális darabnak. Ahogyan azonban azt az imponáló bevételi adatok is jól mutatják, a közönség mégis vevő az efféle letisztult, old-school izgalmakra, hiszen Az ismeretlen férfi már a nyitóhéten behozta a gyártási költségeket, azóta pedig bőven a százmilliós álomhatár felett jár - bebizonyítva, hogy a számítógépes akcióorgia és a látványos trükkvilág egyáltalán nem kizárólagos feltétele a komolyabb közönségsikernek.

Csak a balgák hiszik, hogy a kalandfilm lényege a különböző mesei kellékek és fordulatok halmozásában, a jól beazonosítható típusfigurákban rejlik. A sodró történet, az izgalom és a kaland édes illata sohasem a felszínről, hanem sokkal mélyebbről árad – hiába tehát a sok színes dekoráció, ha nem kap szárnyra a nézői képzelet és nem sikerül felrázni a mindenkiben ott szunnyadó, örök gyermeki fantáziát. A Karib-tenger kalózai első része azért üthetett akkorát, mert rég elfeledett képzelgéseket pendített meg bennünk, hiszen ki ne álmodozott volna a végtelen óceánról, elásott kincsekről és a szíve hölgyéért karddal küzdő kalandor szerepéről. No de ne feledjük Jack Sparrow kapitányt sem, aki lehengerlő eleganciával és stílusérzékkel fazonírozta újra a részeg tengeri medve kissé kopottas jelmezét, és Johnny Depp ihletett rock-sztár alakításában rövid idő alatt olyan ikonikus figurává léphetett elő, mint Robin Hood, Indiana Jones vagy a hetyke bajszú Zorro. 

külön felhívnám a figyelmet az arcokra...de táncfotókat kivágni végülis mindig vicces

Egy hideg, sötét, ónos esővel tarkított hétfő lezárásához az egyszeri filmnéző nem vágyik sem felkavaró egzisztencialista drámára, sem valami szemtelenül kreatív, a közönséggel aktív párbeszédet folytató gyöngyszemre. Az ilyen estéken a lényeg a teljes szellemi takarékláng elérése, amelyhez remekül passzolnak az olyan könnyed blődlik, mint a következőkben tárgyalandó 30 perc vagy annyi se. Már a címből is pontosan érezhető, az opusz kellően könnyed és bugyuta a megfáradt szürkeállomány legeltetéséhez, de annyira szerencsére mégsem gagyi vagy férc, hogy az elfogyasztása után akut gyomorpanaszokat idézhessen elő. Ritka együttállással találkozhatunk tehát, hiszen igaz, hogy néhány perccel a hahotázások egyetlen poént sem tudunk majd felidézni - cserébe viszont a röpke 83 perc üzembiztosan pörög és még agylazítóan hülye is. Biztonságos és várható mellékhatások nélkül vihető be az emberi szervezetbe a termék...ez pedig mostanában sajnos igen kevés hollywoodi vígjátékról mondható el.

Angliában nem véletlenül szaporodtak el mostanság az úgynevezett hoodie-filmek, hiszen ahogyan azt már a sajnálatos nyári események is megmutatták, a szigetország komoly problémákkal küzd a fiatalkorú bűnözés, illetve a szegényebb néprétegek megfelelő társadalmi integrációja kapcsán. A brit filmgyártás az utóbbi években így vélhetően terápiás céllal, illetve a közönség valós félelmeire reagálva kezdte ostorozni a bandákba verődő és rendkívül erőszakos tinédzsereket – az Idegen arcok talán ez első olyan alkotás, amely ha viccesen is, de megpróbálja védelmébe venni a lakótelepi kamasz galeriket.

A heist-filmekben azt lehet igazán szeretni, hogy mindig van egy heterogén összetételű, remek drámai potenciálokat indukáló banda, aki megtervezi a lehetetlen rablást, majd a megvalósítás során nem várt bonyodalmakba ütközik. A műfaj tehát, ha jól csinálják, nemcsak elsőrangú izgalmakat ígér, de a finom karakterfejlődéssel, a nagy zsákmány örök álmával és a szerethető humorral sem fukarkodik – így aztán az sem véletlen, miért is festhetett oly sok közönségkedvencet a vászonra ez a tulajdonképp rendkívül egyszerű történettípus. A Hogyan lopjunk felhőkarcolót ékesen bizonyítja a fenti tétel továbbgondolását: ha jó zsánerhez megfelelő színészeket választasz, nagyon nagyot már biztosan nem hibázhatsz.

Egyszerre csodálom és sajnálom Hollywood szürke eminenciásait, hiszen a szerencsés keveseket leszámítva a nagy átlag bizony a klisé-recycling és a toposz-újragyúrás szörnyű démonával kénytelen küzdeni - és ha néha sikerül is nekik valami emlékezeteset alkotniuk, az erőfeszítéseknek legtöbbször csak felejthető csalódás az eredménye. Ennek ellenére ezek az alkotók általában mégis úgy tálalják a már sokszor látottat, illetve úgy csavargatják a már unalomig ismertet, hogy végül mégis sikerül eladniuk újra meg újra a jól ismert sablont, és ha művészet szentélyében nem is, a profit oltárán azért bizonyosan áldozhatnak. Én ezt az ügyességet pedig néha szájtátva szoktam figyelni, hisz komoly szakmai hozzáértésre, letisztult szórakoztatóipari profizmusra vall. Mai témánk, a Sorsügynökség tankönyvszerűen egyesíti magában ezt a két, egymásnak ellentmondó minőséget.

Ha biztosra akarunk menni a mozipénztáraknál, szedjük össze az aktuálisan sikeres kliséket, és főzzünk belőle egy jó kiadós, zsíros levest. Igaz ugyan, hogy az így kotyvasztott végeredmény nagy valószínűséggel egy büntető ízvilágú turmix lesz, a nagy számok törvénye alapján azonban bizonyosan akad majd megfelelő számú fogyasztó, aki a felhasznált összetevők miatt mégis vásárolni fog egy nagy ibrikkel. A Negyedik pontosan azért lesz szórakoztató, mert egészen a pofátlanság határáig merészkedik fenti receptet illetően és megirigyelve a Twilight, az X-akták, a gimis sorozatok és szuperhős-mozik hangos sikereit, elképesztő igyekezettel próbál a fenti hozzávalókból fogyasztható végterméket készíteni. A végeredmény természetesen már az ötlet felmerülése után borítékolható - így csak azok próbálkozzanak meg ezzel az újrahasznosított katyvasszal, akik kellően egészséges humorérzékkel és nagy türelemmel rendelkeznek.

Az internet egyre nyilvánvalóbb egyeduralmával a mozit övező hype is nagyobb erővel és gyorsasággal kap fel bizonyos filmeket. A sok pozitív hozadék mellett ez azzal a nem kívánt mellékhatással is járhat, hogy ha a néző a divathullám lecsengése után, hideg fejjel szembesül az adott alkotással, nem mindig értheti tisztán, mi végre alakult ki annak idején az óriási felhajtás. A Rango esete remek példa: tavasszal mindenki el volt ájulva ettől az animációtól, sőt, egyesek rögtön ki is kiáltották a valaha volt egyik legjobb western-paródiának. Megtekintve azonban ma ezt a sokat ajnározott alkotást, az embernek fájó hiányérzete támad, mert a tökéletes technikai megvalósítás mellett nem várja élvezetes önreflexió.

Ha egy tipikusan bevételi célokra készült, ócska fércmű rendezésére kérik fel a jobb sorsa érdemes, azaz tehetséges filmest, többé-kevésbé két út között választhat. Vagy elmerül a langymeleg gagyiban, és pénzéhes szakemberként, mindenféle alkotói invenció nélkül vezényli az ingerszegény stábot, tovább gyarapítva ezzel a produceri normáknak maximálisan megfelelő, de borítékolhatóan a süllyesztőbe kerülő átlag-mozik hosszú sorát...vagy tövig lép a gázpedálra és önmagába fordítja felszámolja az alacsony színvonalat, azaz büszkén felvállalva a bérmunkát, gyakran kikacsingat a nézőre, hogy amit most itt összeraktunk, az bizony nagyon gáz, de akkor már "csakazértis", nesztek! Alexandre Aja a Piranha című mozjával imponáló öniróniával és felemelt fejjel vállalja be a hollywoodi iparosmester nem túl hangzatosan csengő címkéjét, és eközben olyan élvezettel tocsog a műfaji fertőben, hogy gyakran már a művészi giccs-reflexiók magasabb minőségei is megcsillannak a vérbő marhaságban.

A közönséget legjobban csak a régi, már sokszor bevált eszközökkel lehet megrémíteni, hiszen a horror letisztult, klasszikus formulái egyenesen az ember ősi, archaikus félelmeiből táplálkoznak, ezért ha értő módon használják őket, neuralgikus pontokon találhatják el a közönségüket. Pontosan tudták ezt a Fűrész-széria és a Paranormal Activity kiagyalói is, hiszen egyesítve a kreatív energiáikat, egy hamisítatlan old-school kísértethistóriát tettek le az asztalra, amely a kiforrott receptúra miatt valóban képes a frászt ráhozni a nézőjére. Az Insidious néhány momentuma így kifejezetten hideglelős és libabőrös élmény, a sokkolás pedig annak ellenére is működik, ha néhol sajnos lecsúszik a lepel a tetszetős mutatványról.

Ha már nincs magyar filmgyártás, legalább a múltba merüljünk el! Ebben a rovatban olyan honi alkotásokat szeretnék az Olvasó figyelmébe ajánlani, melyet minden előtanulmány és filmes fanatizmus nélkül, teljes nyugalommal fogyaszthat. Mai választottam tulajdonképpen nem is nevezhető hagyományos értelemben filmnek - sokkal inkább videoklipp-szösszeszenetek és avantgarde performanszok hetvenöt perces, szabad asszociációs összefűzéséről van szó, amelyre általában az igen elrettentő és nézőriasztó „kísérleti” címkét szokták rásütni. Ne tessék azonban megijedni, a Jégkrémbalett minden fárasztó művészfilmes megoldása ellenére szórakoztató és érdekes, nem is beszélve arról, hogy ez a láthatóan improvizált képzőművészeti egyveleg rendkívül bizarr kóstolót nyújt a 80-as évek összetéveszthetetlen zenei- és képi világából. A legendás Bizottság zenekar szabálytalan mozgóképe hagyományos filmként ugyan értelmezhetetlen, de cserébe képes egy olyan lendületes és kreatív minőséget konzerválni, ami ma nagyon hiányzik a honi összművészeti palettáról.

A Torrente névre hallgató hájas tahó olyasféle népi szimbólum a spanyol közönség szemében, mint amit nálunk többé-kevésbé az "Ízirájder-öcsém" álromantikus csibészei testesítenek meg. A két kultusz között azonban nem elhanyagolható különbségek is feszülnek, hiszen amíg a mi Üvegtigrisünk kifejezetten üreges és kétes minőségű, addig a hispán antihős igen komoly társadalomkritikai hátszéllel született meg. Santiago Segura színész-író-rendező 1998-ben hívta életre ezt a fasiszta, nőgyűlölő és homofób szörnyet, és ezzel kíméletlenül görbe tükrött tartott a mediterrán országban tovább élő beteges nacionalizmusnak, hímsovinizmusnak és idegengyűlöletnek. A borotvaéles ironizálás azonban olyan jól működött, hogy sajnos Torrente figuráját is elérte a pénz csábító démona: az első rész elsöprő kritikai-és közönségsikere után immár három, egyre harmatosabb színvonalú folytatást passzíroztak ki magukból a jobb sorsra érdemes alkotók.

Nem tudni miért, de az amerikai vígjátékkészítők egy jelentős része úgy véli, az ordenáré gusztustalanság egyenlő a laza, forradalmi és kötöttségektől mentes poénkodással. Nos, azt még valahogyan meg tudom érteni, a szex nyílt és profán felemlegetéséből a közönség egy része miért éppen a „fú-de-nyitottak-vagyunk” mentalitását érzi ki, de őszintén bevallom, azzal már egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni, amikor a vásznon egy kövér nő premier plánban a mosdóba fosik. Tudom, ilyenkor kellene nagyokat hahotázni, de nekem egész egyszerűen nem akar mosolyra görbülni a szám. Sőt, inkább azon kezd el kattogni az agyam, vajon hová tűnt a humor, a fojtott erotika és a helyzetkomikum a kortárs komédiákból. Egy biztos, hosszú oldalakat lehetne írni arról a jelenségről, miért épp egy olyan országban lett ekkora divat a primer alpáriság, ahol azért is beperelhetnek, ha megérinted a kolléganőd könyökét.