Kinetográf

Sokan sokféleképp közelítik meg a hollywoodi tömegfilmek esszenciáját, egy dolog azonban kikerülhetetlen a jelenségkörrel kapcsolatban: ha a fene fenét eszik is, az amerikai hősnek mindig meg kell oldania egy olyan problémát, amivel majd előbbre jut az életben és így meghaladja azt a helyzetet, amelyben a film elején volt (ez csak látszólag nyilvánvaló tény, hisz az európai filmekben gyakran nem történik ilyesmi). A Kulcsfigura idegesítő szájbarágással kalauzol végig minket a kötelező körökön: a gimi-sztereotípiából összetákolt alfahím felelőtlensége miatt értelmi-sérült lesz, majd helytelen eszközökkel akarja újra sínre vágni az elbaltázott életét, de a végső ponton rájön, hogy a jó utat kell választania, és ezért újra hőssé válik, visszaszerezve így az önbecsülését. Tudom, ilyen történetet még nyilván nem látott senki, így azt már csak félve említem meg, hogy ezt az örökbecsű tanulságot bankrablós köntösbe ültették, és megszórták némi Mementós memóriazavarral is. Egyetlen mentségül Joseph Gordon-Levitt és Jeff Daniels játéka hozható fel, illetve mindig jó, ha a fogyatékkal élők problémáival film foglalkozik. A többi a filmmel kapcsolatban nagyon felejtős…

Ugyan ki mondta, hogy szarból nem lehet várat építeni? A Chillerama nagyszerűen bizonyítja, hogy a színesen rothadó szemétkupac valóságos kincseket rejt, a négy trash-rajongó direktor szkeccsfilmje pedig sokkal fésületlenebb, karcosabb és ezért autentikusabb módon tiszteleg a C-kategória előtt, mint tette azt a QT/RR-féle Grindhouse. A Chillerama alkotásai nem pakolják ki olyan látványosan az idézőjeleket, illetve a látványt és a dramaturgiát sem esztétizálják a közízlésnek megfelelően, mert a geek direktorok dacosan helyezkednek szembe a Tarantino-féle felfogással, és nyesik le Hollywood-komform módon a kiálló éleket - műfaji utazásuk ezért sokkal izgalmasabb és intenzívebb, és valahogy jobban is illik a megidézni kívánt szellemiséghez. Öveket becsatolni tehát, hiszen kapunk itt New York-ot leromboló óriásspermát, egy  gimis homoszexuál-vérmedve-musicalt (!), náci Frankeinstein-átiratot komédiázó Hitlerrel, majd néhány percnyi fröcskölő szart, illetve egy autósmozis-zombis kerettörténetet olyan mennyiségű filmes utalással, ami akár orgazmus-közeli állapotba is eljuttathat egy keményvonalasabb filmrajongót. A négy, önmagát büszkén fércművészként definiáló filmes brutális zsáner-hullámvasutazásra invitálja a közönséget, és bravúrosan összegzi mindazt a szépséget, amit a trash-esztétikában egyáltalán szeretni lehet.

Aki próbált valaha magyar viccet egy másik ország polgárának idegen nyelven elmesélni, az bizonyosan szembesült már a sajátos helyi ismereteket igénylő népi humor export-korlátaival is. Amíg ugyanis a szerelmi és szexuális botlások, az univerzális értékek mentén szerveződő kínos szituációk, illetve a különböző félreértések hajtotta humoreszkek gond nélkül lépik át az államhatárokat (lásd. Hollywood példáját), addig a markánsan egyedi ízvilágú, a vélt/valós nemzeti karakterre és az anyanyelv finomságaira nagyban építkező helyi viccek kizárólag a beavatottak számára bírnak értelemmel és fontossággal, hisz az összekacsintásos nevetés tulajdonképp az együvé tartozás fontos kultúrkincsét rejti magában. A Burke and Hare skót, ír és angol ízeit sem élvezheti például az, aki nem az esős szigetországban látta meg a napvilágot, és anélkül a beavatottság nélkül ez a mozi bizony rendkívül sótlan és zavaros szórakozást nyújthat csupán. Adott ez a két, szimpatikus lókötőnek ábrázolt sorozatgyilkos, és még a brit komédia színe-java is beköltözik a 18. század eleji Edinburgh sötét világába – mi azonban a filmből nem érthetjük meg, miért is olyan idétlenül vicces ez a valós eseményeken alapuló történet, amikor két bűnöző pénzért gyilkolt le 17 ártatlan embert. Fejcsóválás, faarc és zavart mosoly kísérheti ezt az egészet – nem nekünk készült, ne is vesződjünk vele.

Ha manapság egy tinédzser közönséget megcélzó lányregénnyel sikerül milliós példányszámot produkálni, rögtön jön a reklámérték szempontjából igen hatásos “új Twilight” felkiáltás, illetve az imponáló eladási adatok hátszelével a moziverzió is gyorsan felkerül a gyöngyvászonra. Bár Suzanne Collins könyvei nem kevésbe pofátlan írások, mint a híres vérszívós-farkasemberes románc, Az éhezők viadalának vállalható megfilmesítése fényéveket ver a gyenge vámpír-sagára, és a mozgókép képes túlnőni a regény rajongótáborán is. Ugyan maga az alapanyag hemzseg az inspirációul szolgált, máshonnan már ismert elemektől - a remekül megtalált főszereplő, a korrekt rendezés és az ügyes vizuális megvalósítás képes feledtetni velünk, milyen gyengécske alapból született a 140 perces film.

Ha már nincs magyar filmgyártás, legalább a múltba merüljünk el! Ebben a rovatban olyan honi alkotásokat szeretnék az Olvasó figyelmébe ajánlani, melyet minden előtanulmány és filmes fanatizmus nélkül, teljes nyugalommal fogyaszthat. Az Indul a bakterházat talán nem is kell különösebben bemutatni, elvégre egy legendás (és bizonyos körökben kultikus rajongással övezett) műhöz van szerencsénk - mégis akadhat azonban olyan Olvasó, aki nem ismerte még fel az alkotás elsöprő erejű zsenialitását. Kezdjük rögtön azzal a ténnyel, hogy a Rideg Sándor irodalmi alapanyagában megjelenő hangnem itthon valóságos hiánycikk - az ironikus, a mindenkori hatalommal és a felsőbbrendűnek gondolt okoskodással szemben kristálytiszta logikával érvelő parasztfiú áthallásos és végtelenül szórakoztató története a talpraesett kisember népmesei hagyományait a legnemesebb humorral építi tovább, elkerülve a népieskedést, a szájbarágást és az elitista művészkedést is. A mű ‘79-es megfilmesítése hibátlanul fordítja át a mű erényeit a mozgókép nyelvére - miközben önmagában mint film is tökéletes. 

Alábbhagyni látszik a dél-koreai "hullám", hiszen a mostanában érkező alkotások szorgosan mímelik még a kétezres évek elején nagy figyelmet keltő alkotói jellemzőket, az újabb művekből azonban többnyire már csak a fáradt üresség, a fantáziátlan stiláris öncélúság árad. A Cseléd (Hanyo) remekül példázza ezt a leszálló tendenciát, hiszen hozza a dél-koreai direktoroktól elvárható motívumokat, mégsem tudja egy percre sem elvarázsolni a nézőt. A szépen végigpásztázott, csillogó fényekben játszó szobabelsők, a hatalmasok és a megalázottak mitikus szembenállása, illetve a bosszú motívuma felidézi a régi lendületet - ez a történet azonban már nem képes költői magasságokba emelkedni, és a rendező szakmai fogásai ellenére is sekélyes unalomba, kényelmetlen erőlködésbe fullad.

Roman Polanski mindig is vonzódott a szűk terekben játszódó, klausztrofób kamaradrámákhoz, a feszült helyzetekben ugyanis pillanatok alatt feltárulhat az emberi természet sötétebbik oldala. A rendezőt kitartóan izgatja a civilizációs máz kapargatása, illetve az állatias ösztönök, a belső félelmek előcsalogatása, ezért széles vigyorral az arcán gyakran zárja össze hőseit, majd a szituációt a törvényszerű robbanáspontig feszíti. Az öldöklés istene vérbeli Polanski-darab, ráadásul erősen rímel az életmű legendás nyitó darabjára is, hiszen a legújabb rendezés a Kés a vízben alapszituációját ragozza tovább, de a nagy elődnél jóval oldottabban, már-már ironikus hangnemben meséli el az egymás torkának eső szülők abszurd történetét. A helyszín ezúttal New York, ahol két felső-középosztálybeli házaspár megpróbálja “civilizáltan” elrendezni a gyermekeik közötti verekedést - a kezdeti kedélyes udvariaskodás azonban fokozatosan hozza elő belőlük az önző, fröcsögő, barbár egoistát. A szociális álarcok lefoszlanak, és a vásznon négy keserű, cinikus szerencsétlen marad. 

Aki azt gondolná, hogy a különböző zsánerek és műfaji klisék kultikus összemixelése a posztmodern Tarantino nagy találmánya, annak egyenesen égető kötelessége megtekinteni az 1987-es Szellemharcosokat, és a néhány évvel későbbi folytatásokat. Siu-Tung Ching rendező és stábja már jóval a híres divathullám ezredfordulós megjelenése előtt megkezdte az elhasznált és értéktelennek kikiáltott filmes hulladék újrafelhasználását, és egy olyan trilógiát rakott le az asztalra, melyet nehéz lesz valaha is überelni. Művei sikeresen egyesítik magukban a romantikus filmek, a vígjátékok, a horrorok és a kung-fu mozik olcsó hatásmechanizmusait – ezzel pedig a filmek jóval mélyebb jelentésrétegeket kapnak, mint a szórakoztató, de kissé sekély és öncélú vásári látványosságok. Az itt végrehajtott kíméletlen és kompromisszumoktól mentes B-mozis ámokfutás ugyanis a posztmodern popkultúra csillogó ékköveivé, már-már igazi műalkotásokká nemesíti ezeket a csodálatosan kusza, néhol a féktelen szürrealizmusba és pimasz dadába hajló, utánozhatatlan mozgóképeket.

Marilyn Monroe legenda, ikon, a mozi egy legfényesebb állócsillaga. A lényéből áradó, ösztönös szexualitás, az elképesztő hírnév, a tragikus sors halhatatlan alakját a populáris kultúra egyik legismertebb mítoszává nemesítette, ami gyakran elfeledteti velünk azt is, micsoda hihetetlen érzékkel bánt Monroe a kamerával. Esszenciája, hatása éppen azért megfoghatatlan, mert nem volt kifejezetten jó színésznő, mégis erővel vonzza a tekintetünket: ha feltűnik a vásznon, egész egyszerűen nem lehet másra figyelni. Marilyn fél évszázada halott, a varázsa azonban még mindig izzik - olyannyira, hogy akár egy kifejezetten sablonos, a felnőtté válást romantikával ötvöző mesét is képes elvinni a hátán. Az Egy hét Marilynnel című könyv nyilvánvalóan egy idős férfi képzelgése, aki annak idején harmadasszisztensként láthatta a dívát, és most, az évtizedek szépítő távlatából kiaknázza a Monroe-t övező legendát, és az összehordott kliséhalmot az ő nevével adja el. A műből forgatott filmnek az a nagy szerencséje, hogy a kiváló színészek gyakran el tudják feledtetni velünk mindezt.

Ha van politikus, akinek vászonra kívánkozik az életrajza, akkor az egyértelműen Margaret Thatcher. A britek legendás miniszterelnöke a közel tizenegy, hivatalban töltött év alatt nemcsak jelentősen átformálta Nagy-Britanniát, de a sziklaszilárdan képviselt protestáns-kapitalista (arrafelé konzervatív) ideológiával, a markáns és drasztikus intézkedésekkel nemcsak az ellenzék és a szakszervezetek, de a másként gondolkodó civilek haragját is sikeresen kiváltotta. A legkevésbé sem túlzás tehát a Vaslady “becenév”, hiszen Thatcher felemelkedését és bukását is hajlíthatatlan, kompromisszumokra képtelen jellemének köszönhette. Politikai hagyatéka nem véletlenül osztja meg még ma is a közvéleményt: a gazdasági szerkezetátalakítások, a falklandi háború, a sarkos politikai és erkölcsi állásfoglalások legalább annyi hasznot hoztak, mint amennyi kárt okoztak. Ha pedig mindez nem varázsolná önmagában is ellentmondásos politikussá, ne feledjük azt sem, Thatcher nemcsak kormányfő, de nő, feleség és anya is volt egy személyben - és ezeket a hatalomban nem épp szokványos szerepeket ő nem hátrányként élte meg, hanem egyenesen fegyverként használta fel a különböző politikai csatározásokban. Egészen megdöbbentő és érthetetlen tehát, hogyan sikerült A Vaslady alkotóinak egy ilyen izgalmas és sokrétű alapanyagból ennyire lapos és érdektelen filmet készíteniük.

A legendás Muppetek a mozi báb-tagozatának legragyogóbb állócsillagai, olyan szupersztárok, akik már generációk óta szórakoztatják a közönséget, széles mosolyt csalva kisebbek és nagyobbak arcára egyaránt. Szerencsére a legfrissebb etap sem egy lelketlen pénznyerő-rókabőr, a Jason Segel vezette stáb ehelyett gyermeki rajongással és imponáló szeretettel invitálja újra a vászonra Brekit és mókás barátait. Az alkotók nem ironizálnak, nem idézőjeleznek, és nem is próbálnak valami nagyon trendi, újhullámos cuccal előállni - inkább egy kellemesen konzervatív mesét varázsolnak elénk, tarka táncbetétekkel, hagyományos vonalvezetésű betétdalokkal, és természetesen a hamisítatlan Muppet-poénokkal. Nemcsak az aprónép követheti tátott szájjal a színes bábok elképesztő ámokfutását, de a felnőttek is remekül szórakozhatnak a kifejezetten nekik célzott, erősen önreflexív poénokon. Mintha egy klasszikus komédia kelt volna életre, egyenesen Hollywood aranykorából:  jó végre egy olyan vígjátékot nézni, ami nem nézi hülyének a közönséget (tehát nem infantilis), nem operál gusztustalan poénokkal (tehát nem alpári), és nem merül bele a ragacsos ál-nosztalgiába sem (tehát nem giccses). Segel (és a többi színész) érezhetően elkötelezett híve a veterán bábtársulatnak, így a hús-vér emberek nem tolakodnak a tulajdonképpeni főszereplők elé. A show végig az igazi sztároké, azaz Miss Röfiék azt tehetik, amihez mindig is annyira értettek, azaz teljesen leveszik a lábukról a közönséget. Hiába a kiszámítható történet, hiába az apróbb döccenők és hibák, a stáb Muppet-szeretete végül úgyis átragad mindenkire, ami aztán lazán elviszi a hátán az egész mozit. Nagybetűs, szívből készített mese ez, és amíg vannak ilyenek, addig a mozi varázsában is biztosan hihetünk.

zs-e-n-i-á-l-i-s

A sci-fi műfajára hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint egy trükkökkel vastagon megpakolt, látványos valamire, ahol csillogó-pittyegő masinériák és/vagy űrjárművek között, fura jelmezekben parádézó szereplőkkel mindenféle futurisztikus események történnek. A tudományos fantasztikum azonban alapvetően a különböző törvények okos variálására, illetve a „mi-lenne-ha” örök kérdésére épül, így a megfelelő alap esetén egyáltalán nem szükséges hozzá a drága körítés. Sőt, ha a rendező tisztában van a zsáner alapvető működése mechanizmusaival, a sztoriját könnyedén olvaszthatja össze más filmtípusokkal is. Az időutazás nagy kérdései mintaszerűen szövi össze a csetlő-botló haver-vígjátékok ismert csavarjait az időutazós filmek örök paradoxonjaival – ehhez pedig nincs szüksége másra, mint egy-két tévéfilmes díszletre, megbízható színészekre és egy lepukkant férfimosdóra.

Sokat gondolkodtam, milyen példával szemléltethetném a lehető legpontosabban, mi is a bajom ezzel a nagyszabású, csillogó kiállású, újabb dél-korai bosszúfilmmel. Végül aztán eszembe jutott a Guns N’ Roses esete: volt ugye egy őszinte zenekar, aki 1987-ben egy csupa hús, tökös albummal jött ki (Appetite for Destruction), amire aztán annyira ráharapott a világ, hogy az instant siker teljesen modorossá és nagyzolóvá tette az együttest. Négy évvel később, 1991-ben kijött egy a megalomán, végtelenül beképzelt és kínosan megcsinált dupla-album, amely csak úgy roskadozott a felesleges maníroktól, a tiszta ötletekre rakódott zsírtól és az idegesítő pózoktól. A Hwang hae problémája is hasonló gondokból fakad: a dél-koreai sikermozik egyre többször dagadnak túlságosan is nagyra, a csillogó felszín alól azonban mintha lassanként kikopna a valódi tartalom.

Ha már nincs magyar filmgyártás, legalább a múltba merüljünk el! Ebben a rovatban olyan honi alkotásokat szeretnék az Olvasó figyelmébe ajánlani, melyet minden előtanulmány és filmes fanatizmus nélkül, teljes nyugalommal fogyaszthat. Szomjas György Falfúró című alkotása nyilvánvalóan nem egy könnyen emészthető darab, hiszen nemcsak a nyolcvanas évek nehézkes és csúnyácska képi- és hangvilágát szippantotta magába, de nagyban merített az avantgarde filmkészítés hagyományaiból is - ami valljuk be, nem igazán segíti az egyszeri nézőt. Mégis érdemes megpróbálkozni a filmmel, és hasznos lehet talán kicsit távolabbról szemlélni a művet, és ráérezni a sajátos megoldásokból áradó hangulatokra. Ha ugyanis elkapjuk az előttünk összeálló, utánozhatatlan atmoszférát, akkor rögvest dagonyázhatunk abban a kilátástalan, mélymagyar depresszióban, amely a nyolcvanas évek panelvilágát jellemezte (csak halkan jegyzem meg, az élmény nagyban hozzásegítheti a nézőt akár még a mostani légkör megértéséhez is). 

Dominic Streatfeild Agymosás című könyvében arra a meglepő megállapításra jut, hogy a CIA és a KGB sem tudott kifejleszteni olyan drogokat, módszereket vagy eszközöket, melyekkel hatékonyan át lehetne formálni az emberek tudatát - a különböző szekták behálózó technikái ellenben igen brutális hatékonysággal működnek, és ezt a tézist sajnos az időről-időre bekövetkező, ép ésszel gyakran felfoghatatlan tragédiák is pontosan megerősítik. Az elsőfilmes Sean Durkin ennek az igen érdekfeszítő kérdéskörnek ered a nyomába: a Martha Marcy May Marlene egy ex-szektatag mentális elszakadási kísérletére koncentrál, miközben megelevenednek előttünk a betagozódás legmeghatározóbb pillanatai is. Durkin hamisítatlan lélektani thrillere szerencsére független finanszírozásban készült, így nagyon sokat bízhat a nézőre. A film az erős hangulatokkal érzékletesen mutatja be azokat az összetett pszichológiai folyamatokat, amelyek akár a még kollektív öngyilkosságig is elvezethetik a csoport tagjait.

A szürrealizmus mozgóképes mestere, az utánozhatatlan Luis Buñuel mexikói „száműzetésének” filmes eredményeit hajlamos kissé lesajnálni a filmtörénet-írás, és a lexikonok nagy része a közel két tucat ott készült műből általában csak három-négy (valóban fontos) címet említ. A híres korai mozik, az Öldöklő angyal és az időskori feltámadás között megbúvó, igen termékeny alkotói korszak azonban még számtalan, jobbára érdemtelenül elfeledett csemegét tartogat az ínyenc felfedezők számára. Az 1953-as Bika például azért kifejezetten érdekes, mert mintaszerűen összegzi a rendezői érdeklődés főbb csapásvonalait, és tipikus állatorvosi lóként szemlélteti azokat a fontosabb irányvonalakat, melyek mentén a spanyol direktor a későbbi zseniális mesterművei készülnek majd.

A kortárs hollywoodi rendezők közül talán David Fincher vizsgálja a legkövetkezetesebben a posztmodern paradigmákat. Az amerikai rendező a szigorú stúdiókeretek között is hű maradt az őt izgató kulturfilozófiai kérdésekhez, de a sajátos analíziseit mindig kifogástalan vizuális körítéssel, a mozi több rétegben végzi, így egyszerre tud komoly kritikai és üzleti sikert aratni, miközben a szélesebb közönség imádja a filmjeit. Hamisítatlan midcult alkotó tehát, aki a felszínen tetszetős thrillereket tesz a néző elé, de közben azért belepakol a műveibe olyan mélységeket is, amin az értelmiségi kritikus is rágódhat egy sort. A tetovált lány legnagyobb hiánya épp itt mutatkozik meg, hisz az alapanyagban ott rejtőzik Fincher összes fontos motívuma, ő azonban mégsem kezd velük semmi komolyabbat. A végeredmény elsőrangú bérmunka ugyan, és kellően szórakoztató, esztétikus és izgalmas mozi, de fájó látni, hogy az összehordott potenciálokból semmi mélyebbre nem futotta.

Nagy érdeklődéssel követem ezt a híres vámpíros-farkasemberes lányregényt, hiszen a mű óriási rajongótábora azt bizonyítja, az írónőnek valamit bizony sikerült nagyon elkapnia a korszellemből Az olvadozó fiatal lányok ráadásul nemsokára majd anyukák lesznek, akik a következő generációt nevelik, így nagyon nem mindegy, milyen meseformulákat tartanak relevánsnak a saját vágyaik szempontjából. A Twilight legérdekesebb vonása, hogy rendkívül konzervatív: a szüzesség propagálása, a család szentsége és a legrosszabb lánymesék toposzai azonban furcsa mód párhuzamba kerülnek a férfiasság eltűnésével, és a hősnő passzív-agresszív viselkedésével. Legyünk ugyanis őszinték: a főszereplő vámpír egy tesze-tosza szerencsétlen metroszexuális, ellenben a hősnőnk mindent és mindenkit irányít maga körül - talán nem is tudatosan manipulatív, mégis elfogadja, hogy vámpírok és farkasemberek öljék egymást a kegyeiért, és ráadásul még a saját apját, a barátait is megnyomorítja, eközben pedig ártatlan képpel, álmatag szemmel, kérdően néz mindenkire. Mindez talán még soha nem volt ennyire nyilvánvaló, mint a legújabb folytatásban…

Kíváncsian vártam ezt a Mildred Pierce-újrát, hiszen igen ritka, hogy egy alapanyagot legendás filmként és nagyigényű tévésorozatként is megtekinthetünk. Ezúttal ráadásul Kertész Mihály ’45-ös klasszikusát rögtön egy HBO-gyártású, valódi sztárgárdával levezényelt, igényes miniszériával vethetjük össze, így nemcsak az eltérő rendezői koncepciók domborodnak ki, de a két médium, illetve a két időszak eltérő szemléletmódja is. Tanulságos például, hogy míg 1945-ben a melodramatikus karakterekből film-noirba kanyarodtunk, és végül az sötét emberi lélek egy újabb tragédiáját kaptunk - addig 2011-ben a társadalmi vonatkozások, a nőiség problematikái és az osztálytudat legalább olyan fontossá válik, mint a nagyszerű jellemek mozgatta dráma. Todd Haynes rendezőnek természetesen nemcsak egy sokkal komolyabb kor- és helyszínrajzra van lehetősége, de az öt részben több helye marad a figurák mélyére ásni, amihez a remek színészek (elsősorban Kate Winslet) természetesen örömmel asszisztálnak. Komplexebb és árnyaltabb viszonyrendszert rajzolhat tehát, és így kidomborítja Mildred anyai-, házastársi-, szociális- és feminista drámáját is, a többlettel azonban érdekes módon mégsem tudja überelni Kertész sűrű és sötét bűnrajzát. Fura, hogy a több néha valahogy mégis kevesebb, és az is nyilvánvaló, milyen nehéz egy kanonikus ábrázolásmódtól eltérni. Az új feldolgozással talán épp az író, James M. Cain zsenije kerül jobban előtérbe – no meg az, hogy talán ebben az egész történetben nincs benne az öt óra, csak maximum kettő.

A szerelmi háromszögnél hálásabb téma kevés akad a forgatókönyv írók számára, hiszen egy ilyen szilárd (és örök) alapra aztán tényleg szinte bármilyen feltét üzembiztosan felhelyezhető. Az Adósság alkotói rendkívül ügyesen bántak a matériával, és a tragikus érzelmi választásokat az öregkori „elrontott-élet” visszaemlékezésekkel kombinálták: a melodramatikus mozgatórugók ezúttal ráadásul egy feszült thriller-történetet tartanak folyamatos lendületben, sőt, a mozi legfelsőbb felszíni rétege egyenesen a nácivadászos alműfaj legnemesebb fordulatait rejti magában. Igaz, ennek a komplex építménynek a masszív súlya megnyomja néha a vásznat, John Madden rendező imponáló rutinja és a válogatott sztárgárda azonban légies könnyedséggel kormányozza keresztül a filmet a giccs, a közhely és az erőltetett megoldások csapdáin is.

Kaurismaki rendíthetetlenül készíti szívet melengető alkotásait, és csak apróbb lépésekben távolodik az őt híressé tevő receptúrától. A Kikötői történet elhagyja ugyan a jeges Finnországot, és a kimért északi mentalitást franciás eleganciára cseréli – de az elnyomottak irigylésre méltó szolidaritása, az izzó humánum és az őszinte líra akkor is megmarad, ha most épp egy afrikai menekült kisfiú és egy bohém cipőpucoló talál egymásra. Kaurismaki ma már tényleg kisujjból rendez: ezúttal a francia mozi előtt tiszteleg, miközben a megidézett stílusokból (lírai realizmus, egzisztencialista krimi) olyan finom humort sző a filmbe, ami egész egyszerűen megpuhítja a legzordabb néző szívét is. Lehengerlő az a könnyedség, ahogyan a mesterkélt beállítások és fények, a stilizált színészi játék és sablonos történet elemelkedik a földtől, és végül a mozi varázsáról képes mesélni. Kaurismaki nagy idealista, de nem csapja sem a szereplőit, sem a közönséget – nem hazudja, hogy a valóságban is jobb lesz minden, ellenben azt hitelesen megmutatja, hogy a moziban igenis megváltozhatnak a dolgok. Ez pedig kétségtelenül jó kezdtet egy emberségesebb világhoz! 

Ha már nincs magyar filmgyártás, legalább a múltba merüljünk el! Ebben a rovatban olyan honi alkotásokat szeretnék az Olvasó figyelmébe ajánlani, melyet minden előtanulmány és filmes fanatizmus nélkül, teljes nyugalommal fogyaszthat. A vizsga még a rendszer leállása előtt készült, és azon kevés honi filmek egyike, ahol nem kell egy percre sem feszengenünk azon, hogy már megint valami magyaros cikit láthatunk. Sőt, épp ellenkezőleg! Bergendy Péter honi témából tud feszes thrillert kibontani, és az ismert műfaji paneleket is olyan okosan kavarja meg, hogy a hollywoodi igényű szórakoztatás mellett még a helyi fűszerezés is sikerül neki. Bónuszként a szűkös költségvetésből is erényt kovácsolnak az alkotók, és a lehetőségek hiánya nem szegényesebbé, hanem feszesebbé és zártabbá teszi a történetüket. A nézői élményt ezúttal nem zavarja meg sem holmi öncélú művészkedés, sem valami erőltetett bölcselkedés, sem a nyilvánvaló pénzhiány: a jó színészek, a kellően átgondolt forgatókönyv és a nagyszerű témafelvetés világszinten is vállalható filmet eredményezett.

Már megint egy független amerikai film a felnőtté válás és a párkapcsolatok szörnyű buktatóiról, melyen az egyetlen érdekességét csupán az jelentheti, hogy a szemünk láttára felcseperedett Ethan Hawke írta és rendezte. A Mi a gond velem? azonban hiába sorolja újra a Hawke által valószínűleg mélyen átérzett (ás korábban sokszor eljátszott), a teljes X-generációt olyannyira jellemző érzelmi és világnézeti problémákat, ha közben magával hozza az összes olyan kásás, kézikamerás, indie-zenés filmes toposzt is, amely miatt mára az "amerikai független film" címkéje is kapott egy enyhény kesernyés mellékízt. Hawke az alkotásával sajnos nem tud generációs szócsővé válni, ellenben hiba nélkül visszatükrözi azt az európai szemmel kicsit érthetetlen individuális érzelmi infantilizmust és életvezetési káoszt, amely a jólétben fulladozó északi-amerikai fehér fiatalságot mind a mai napig sújtja. Bár a film végére azért valamennyire összeáll a kép, és szépen kimanőverezünk az összevisszaságból is - ez messze nem tudja ellensúlyozni a film nagyobb részét jellemző életlenebb és csapongó fogalmazásmódot. Hawke műve csak egy zárójelbe tett lábjegyzet maradhat a Douglas Coupland és a korai Kevin Smith megénekelte generációs helyzetjelentésekhez.

A harcos gallok mára szinte egyedüliként maradtak versenyben a nagy hollywoodi mamutokkal, sőt, még akadnak a pályán olyan versenyszámok is, amelyben a frankok lazán lekörözik a nagy amerikai riválisokat. A könnyed, pikánsan szórakoztató, elegáns vonalvezetésű szerelmi civódásokra sem véletlenül használjuk épp a "franciás" jelzőt...ezeket az összetéveszthetetlen stílusú alkotásokat ugyanis senki más nem tudja olyan magas minőségben elkészíteni, mint a nagy Lumiere-fivérek mai honfitársai.