Kinetográf

Gyakran a tudósok lelkesedésével figyelem a legújabb amerikai vígjátékokat, hiszen mindig érdekes, hogyan tudnak csavarni a szórakoztatóipari munkások a jól bevált recepteken. Sajnos mostanában csak igen alpári eszközöket vetnek be a cél érdekében, és az unalomig ismert történeteket nemes egyszerűséggel szarral, húggyal és nagy adag gusztustalansággal próbálják felfrissíteni. Amerika bizony prűd ország, ahol a kivillanó mellbimbó maga a Sátán műve, ám a lógó belekkel senkinek semmi gondja - így ezek után persze az sem meglepő, ha arrafelé szabadszájú, marónak gondolt humor és a infantilis pöcs-viccek közé is durva egyenlőségjel kerül. Itt van mindjárt az Elhajlási engedély, a Farelli fivérek legújabb “komédiája”: a mű üzembiztosan hozza a tahó férfidumákat, a sörözős-böfőgős baromkodások színvonalát, és menetrendszerűen elsüti a kukival, nunival vagy finggal kapcsolatos "poénokat" is, de ennél tovább nem tud merészkedni. Vagy tényleg csak ezen nevetnek a multiplex-moziba járó emberek?!

A keresztény kultúrkörben nagy hagyománya van a megkínzott (férfi)test látványának: tulajdonképp az egész nyugati világszemléletet meghatározza a fájdalmas-véres-meggyötört-megtört messiás csodálattal és áhítattal vegyes szemlélése. Mel Gibson hithű fanatikusként egész alkotói életművét a krisztusi kínzáskultusz, a vadkeresztény gondoltai háló hollywoodi importjára tette fel. A Rettenthetetlen skót szabadság-megváltója és az Apocalypto emberáldozatos vallási őrülete mellett a legdirektebben természetesen a Passió korbács-fetisiszta dicshimnuszában közelítette a tömegfilmet a jézusi fájdalom-misztériumhoz. Legújabb filmje, a Börtönregény is tovább építi ezt a sajátosan ellentmondásos, de unalmasnak azért a legkevésbé sem nevezhető munkásságot: a Pokol szerepében ezúttal egy mexikói börtön, a bűnöst maga Mel, a megváltót pedig egy kisgyermek/anya kettős alakítja. A végeredmény olyan, mint egy visszafogott szektás önvallomás: zavaróan kusza, felületes, de legalább nem tucat-munka.

A külcsín versus belbecs évezredes vitája máig eldöntetlen, de annyi azért bizonyosnak látszik, hogy az alkotók jobban teszik, ha nem esnek egyik végletbe sem. A Halhatatlanok  intő példája e kissé közhelyes gondolatoknak, hisz a szemet ugyan kényeztetik Tarsem Singh csodálatos látomásai, de még ő sem tudja elfedni a bődületesen béna sztorit. A reneszánsz festmények vizualitását, a camp-esztétikát és a homoerotikus giccset akciófilmmel keverni egyébként remek ötlet, de a görög mitológiából fércelt marhaságra ráhúzni mindezt már felettébb kétesélyes vállalkozás. Sajnos Amerikában manapság szabadon fosztogatják a hellén kultúra nagyszerű mondáit, és úgy gondolják, ezek is csak afféle buta képregények, szuperhősökkel és macsó fegyverekkel. Az ókori emberek azonban nem véletlenül csiszolták épp olyanra a legendáikat, amilyennek ma ismerjük őket - amint kiragadunk és variálunk, oltári nagy katyvasszá válik a nemes alapanyag. A Halhatatlanok azonban mégsem reménytelen eset, elvégre itt ez az indiai rendező, aki még a kakiból is majdnem felépíti a nagy várat: a vizuális sziporkák, a túlhúzott látvány és a paródia határán táncoló képi világ egész sokáig kárpótolja a nézőt a sánta meséért. Nem sok híja, és sikerül a nagy bravúr, azaz a külső szinte elviszi a belsőt is - de amikor néha alábbhagy a vizuális gőzhenger, a homlokunkra csapunk, hogy micsoda elrontott hősökkel csapnak be minket. Azért a modoros 300-at még így is messze übereli, no meg itt Mickey Rourke a főgonosz...ami már önmagában jelentős élvezeti értékkel bír.

Érdekesek ezek az A-kategóriás, nagy költségvetéssel és óriási erőforrás-ráfordítással kivitelezett, hollywoodi sláger-akciófilmek, hiszen ha az ember egy percet sem agyal rajtuk, szinte mindig tökéletesen működnek. A Mission: Impossible harmadik része sem sokkal több, mint néhány, egzotikus helyszíneken rögzített, irreálisan túlhúzott akció-szekvencia, melyet ad-hoc módon egymás mögé fűztek nekünk - de a látványnak, az instant receptnek, illetve a vásznon feltűnő, néhány valódi művésznek hála mindez kifogástalan vizuális rágógumiként pihenteti a hétköznapokba belefáradó néző agytekervényeit. Természetesen ha elkezdenénk gondolkodni a látottakon, hirtelen ezer sebből dőlne itt is a vér...a semmiből a semmibe tartó, kettő mondatban sem meggyőző történet, a komolyan vehető drámai motivációk teljes hiánya, illetve az értelmetlenség circulus vitiosusa azonnal lerántaná a leplet a mű kőkemény lendületéről, és nevetne kapnánk a távirányító után.

A jó bohózatok kizárólag a tökéletesen időzítésen múlnak, így néha sokkal közelebb állnak a türelmes mérnöki pontossággal összerakott óraművekhez, mint a csak látszólag könnyed és önfeledt mókázásokhoz. A közvélekedés szerint ugye nagy tragédiát írni az már valami, pedig a kirobbanó nevetést kicsiholni a publikumból gyakran sokkal keservesebb és nehezebb mesterség. Peter Bogdanovich '92-es vígjátéka remekül megvilágítja a komédiás-csapatok előtt álló kihívásokat, hiszen az elsőrangú szereposztásban levezényelt bohózat-a-bohózatban egyre elképesztőbb tempóban és lehengerlő matematikai virtuozitással pörgeti fel a félreértésekből, elszólásokból és téves reakciókból felépülő kabarétréfát. A ritmus tökéletes, az A-kategóriás színészek lubickolnak a csak a felszínen egyszerű figurákban, mi pedig elképedve szemlélhetjük, mi mindenre nem képesek egyes emberek csak azért, hogy egy kis mosolyt csaljanak az arcunkra.

Óóó azok az exploitation-filmek, micsoda patina rakódott rájuk az elmúlt évtizedek alatt! Szemléljük csak figyelmesen például ezt az alkotást: a Black mama, white mama alkotói semmit sem bíztak a véletlenre, és a nézői figyelem megragadása érdekében valóban gátlástalanul dobnak be szinte mindent, ami akkoriban merésznek, menőnek vagy szexinek számított. Rendkívül imponáló, hogy már a harmadik percben egy női zuhanyzóban stírölhetjük a női ciciket, de rögtön utána kapunk egy kis blaxploitation hangulatot is a fiatal Pam Grier jóvoltából. A sztori a klasszikus Megbilincseltek nyomán halad, de az összeláncolt fehér és fekete hölgy természetesen csak ürügy a bugyis rohangászáshoz, az erotikusra hangolt női verekedésekhez, illetve a börtönös-fegyőrös leszbikus fennhangokhoz. Az alkotók egy perce sem lassítanak, és egészen elképesztő mixet varázsolnak: a „woman-in-prison” tematika mellé felvonultatnak egy gusztustalan drogbárót, egy kis női kínzást, no meg egy őrült cowboyt és a forradalomról álmodozó gerrilákat is. A történet elképesztő kanyarokat leírva tart a röhejes értelmetlenség felé, de ezzel semmi gond nincsen, ha közben mindenhol topless lányok állnak a háttérben, ha a gonosz megszemléli az elfogott rendőrök farokhosszát vagy ha a kövér főnök szőrös hasát csajok nyalogatják. Bónuszként az egész film a Fülöp-szigeteken forgott, így a két hősnő mellett felvonuló összes mellékszereplő a helyi liga tagja, ami extra fűszerezést jelent ehhez az ínyenc örömjátékhoz. Elképesztő kavalkád ez...egyenesen kötelező!

Mivel épp klasszikus második világháborús, valódi technicolor pátoszhoz szottyant ma kedvem, gyorsan bele is botlottam ebbe az Elrabolt expresszvonat címre keresztelt, hamisítatlanul old-school, régi hollywoodi szélesvásznúba, amely ugyan üzembiztosan hozza a G.I. Joe-k fényezését, mégis messze esik sajnos a kultgyanús szórakozásoktól, és legfőképp a kihagyott ziccereiről maradhat emlékezetes. Maga a történet amúgy rendívül ígéretesen, fogolytáborosan-szökésesen indul, a továbbiakban azonban leginkább Frank "dalosmacsó" Sinatra öntömjénezéséről, illetve az általa megformált amerikai ezredes tévedhetetlen nagyságáról, a rágózós tökösségéről szól.

Micsoda rémálom...

Ha már nincs magyar filmgyártás, legalább a múltba merüljünk el! Ebben a rovatban olyan honi alkotásokat szeretnék az Olvasó figyelmébe ajánlani, melyet minden előtanulmány és filmes fanatizmus nélkül, teljes nyugalommal fogyaszthat....Az Ismeri a szandi mandit? untánozhatatlanul eredeti és hiánypótló darabja a hazai mozinak, hiszen kirobbanó emberszeretettel és maró iróniával mesél a szocializmus értelmetlenségéről, a “modern társadalom” egyértelmű kiúttalanságáról. Gyarmathy Lívia azonban szerencsére nem sötét mélymagyar mélabúval festi meg e szomorkásan röhejes tablóját, hanem a szatíra, a groteszk megoldásait követi, és hibátlanul ötvözi a burleszk, a cseh újhullám, a fellinis karikatúra és a magyaros irónia legjellemzőbb eszközeit.

Sylvain Chomet már a nagysikerű Belleville randevú esetében is ügyesen keverte a mélabús nosztalgiát, a némafilmes hangulatokat és a finom audiovizuális humort, miközben a francia képregények karikaturisztikus hagyományait, a klasszikus animációs technikákat is képes volt a mai kor kívánalmainak megfelelően felfrissíteni. Az Illúzionista még tovább merészkedik a fentebb megkezdett úton, de ezúttal sokkal szomorúbb húrokon játszik. Ahogyan a három öreg hölgy, úgy a mostani történet bűvész-hőse egy letűnt kor utolsó képviselője, rá azonban már egyre kevesebben kíváncsiak - át kell adnia a színpadot az olcsó rockzenekaroknak, a szépfiúknak, miközben a megélhetésért alantas és megalázó munkákat kénytelen elvégezni. Chomet könnyes szemmel emlékezik meg a régi nagy illuzionisták, az elhivatott színpadi nevettetők eltűnéséről, filmjében a hasbeszélő csövesként, míg a bohóc alkoholistaként végzi, ahogyan a főszereplő kislánynak pedig rá kell döbbennie, ma már nem létezik mágia, csak szemfényveszés. A film komor hangvételét ugyan ellensúlyozzák a gegek és a csodálatos animációk, a néző mégsem szabadulhat a veszteség, a tragédia érzésétől. Chomet nem véletlenül mintázza karakterét az utolsó burleszkhős, a legendás Jaques Tati alakjáról: dialógoktól mentes, keserédes műve nemcsak az illúziók eltűnését, a gyerkmeki ártatlanság elvesztését siratja, de párhuzamot von a Tati hagyta űr, a mozi kommercializálódása közé - és így áttételesen a kézműves, egyéni hangvételű aminációs mozi halálát is megénekeli. Bízunk benne, hogy Chome téved, és még sok hasonló művel örvendeztethet meg minket.

Hollywood futószalagjáról ritkán pottyan le olyan finom egyensúllyal és ízléssel összerakott darab, mint a Fifti-fifti. Halálos betegséggel, rákkal viccelődni ugyanis nagyon kényes dolog: vagy az ordenáré gusztustalanság, vagy a tragédia öli meg a humort, ami pedig elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy szembenézhessünk a szörnyűségekkel. Őszintén bevallom, fogalmam sincs, mennyire hiteles Jonathan Levine filmje - de nem is érdekel, mert végre valaki úgy mesélt a túlélés és a humor kapcsolatáról, hogy sem a hatásvadász, hallmarkos szívfacsarásra, sem erőltetett, amerikai-pités poénkodásre nem kényszerült. A Fifti-fifti igen vékonyka határvonalon egyensúlyoz, de végül sikerül neki az, ami előtte csak igen keveseknek: felemelő , vicces és átélhető módon dicsőíti a barátság, a nevetés és a túlélni akarás örök emberi tulajdonságait. Kellenek az ilyen mesék!

Ha hihetünk az okos bölcsészeknek, manapság a képek korszakát éljük. Jelenleg a látvány az első, nincs tehát fontosabb, mint a szépen kiglancolt, instant szemkápráztatás, a többi meg majd csak kialakul valahogy. Guy Ritchie már korábban is vonzódott a macsós, szuperlassított, giccsbe hajló cicomákhoz, és eddig is szívesen merült alá a divatos, ám kissé üreges pop-vizualitásba - saját, külön bejáratú Sherlock Holmes-dolgozatával azonban minden eddiginél tovább merészkedett a “mindent-a-szemnek” vidékére. Az Árnyjáték címet kapott második rész már meg sem próbál meríteni a híres detektív legendáriumából: a brit rendező egy viktoriánius Bondot farag a figurából, majd gyorsan végighajtja a steampunkból, neo-szecesszióból és japán mangából kevert, nézőcsalogató látványvilágon.

A moralisták évszázadok óta vitáznak a kérdésen: vajon elkövethetünk-e egyértelműen gonosz tetteket, ha ezzel bizonyosan nagyobb jót idézünk elő? Igen, fogós a kérdés, a téma különös aktualitását pedig a terrorizmus jelenti, hiszen ha átfogalmazzuk a dilemmát, rögtön a kínvallatások ellentmondásos sűrűjében találjuk magunkat. A Hihetetlen/Nincs határ okosan választja alaptémának az elmúlt években nagy port kavart ügyeket, de fikciós filmként etikai kérdéseket boncolgat. Tétként arab terroristát, atombombát, és az amerikai értékeket pakolja fel a mérlegre - miközben Samuel L. Jackson a pragmatista kínzás-szakértő, Carrie-Anne Moss a liberális értékekben hívő nyomozó, Michael Sheen pedig a vallási fanatikus nézeteit képviseli. Rángassuk is le gyorsan a filmről az unalmas aktuálpolitikai felhangokat, különösen azért, meg az alkotók röhejesen liberálisak ezen a téren (ugyan ki hinné el, hogy az amerikai hadsereg egy ilyen súlyos krízisben akár egy percig is vacilálna a legdurvább eszközök bevetésével kapcsolatban, de az sem különösebben hihető, hogy egy szimpla hentes vagdosná az elfogott terrorista ujjait, majd egy a mezei detektív kérdezősködne, és nem spéci drogokkal felszerelt pszichológusok vennék kezelésbe a delikvenst...). Hagyjuk tehát a mozi akciódús, de felettébb vitatható külső mázát, és koncentráljuk inkább magára a filozófiai problémára, és vizsgáljuk meg, hiteles-e a film ebből a szempontból...

Nagyon érdekes a legendás képregényfigurák filmes sorsait tanulmányozni, hiszen az kevésbé jó alapanyagok apróbb gyengeségeit még az elképesztő erőforrásokat megmozgató hollywoodi gépezet sem tudja soha sikerrel elpalástolni. Itt van például ez a Bosszúállók, amely felvonultat ugyan egy all-star szuperhős-csapatot, a lehengerlő látvány érdekében gyorsan elhasznál 220 millió dollárt, és még a poén-és-lövés popcornfogyasztó-formuláját is tökéletesre csiszolja - mégsem képes még csak megközelíteni sem az összetettebb, okosabb képregényfilmek (Batman, Sin City, Ha-Ver stb.) színvonalát.

A globális és lokális kultúrák bonyolult, ellentmondásoktól terhes viszonyai manapság már nemcsak a száraz tudományos értekezések alapmotívumaiként, de kézzel fogható, releváns problémaként is jelentkeznek - például a kortárs nemzeti filmgyártásokban. Hogyan legyünk sikeresek belföldön és külföldön egyaránt? Hogyan képviseljük a saját kultúránkat úgy, hogy közben exportálni is tudjuk a hazai ízeket? Ezek a kérdések különösen itt felénk, Európában aktuálisak, hiszen a kisebb-nagyobb nemzeti filmek egyszerre szembesülnek az uniformizált hollywoodi film hegemóniájával; a széttöredezett, nehezen átjárható határok kihívásaival; a kormányzati és uniós elvárásokkal; illetve az egységesedő európai piac előnyeivel; az európai néző sajátos igényeivel. Rendező legyen a talpán, aki eligazodik ebben a brutális labirintusban, és egyszerre képes kielégíteni a belföldi és külföldi igényeket úgy, hogy közben nem vizezi fel a hozott hagyományokat, az erodálódó helyi kultúrkincseket sem. Azt hiszem, kifejezetten tanulságos annak megértése, ahogyan ezt gordiuszi csomó pont egy visszataszító, hájas tahónak sikerült átvágnia - legalábbis a spanyol-magyar viszonyokat tekintve egészen biztosan.

Ha Steven Soderbergh jobban sztárolná magát, talán a köztudatban is tudatosulna, hogy korunk egyik legfontosabb midcult rendezője. Igaz, az amerikai direktor nem dolgozik olyan látványos és markáns stilisztikai megoldásokkal, mint Lynch, Fincher vagy Nolan, és az életmű tematikai egysége sem olyan nyilvánvaló, mint a nagynevű kollégák esetében - az elvállalt munkákat azonban a rendező szinte kivétel nélkül magas szakmai színvonal végzi, és az értelmezéseket is több irányban nyitva hagyja, biztosítva a művek kritikai és pénzügyi sikerét is. A Fertőzés például azért lehet a valaha készült egyik legjobb vírus-katasztrófafilm, mert a felszínen feszült és izgalmas, a mélyben azonban a posztmodern kusza kiszámíthatatlanságára, a követhetetlen és kibogozhatatlan viszonyokra épít. Soderbergh nem használ hatásvadász képeket, filmje mégis ijesztően telibe találja a nézőt: azért érezzük igaznak és valószínűnek a látottakat, mert azok a mai kor követhetetlen és egyre brutálisabb komplexitásán alapulnak. A világot egy pillanat alatt átszelő vírus maga a globalizáció, a kontrollálhatatlan irracionalitás, a rossz lelkiismeretünk.

Kifejezetten büszke vagyok, hogy a nyolcvanas- kilencvenes évek fordulóján eszmélhettem a világra, és meghatározó esztétikai élményként korlátlanul szívhattam magamba az akkoriban kis hazánkba berobbanó, szűretlen és kétes minőségű mozgókép-mocskot. Szerencsére nem létezett még 12-es karika, de digitális tévé, DVD vagy torrent sem - sokan sajnos nem is érezhetik át, mit is jelentett a frissen nyílt videotéka illata, a másolt VHS-kazetta hullámzó kép- és hangminősége, illetve német szinkronra rádumáló, kedvetlen narrátor monton kurvaanyázása. Szüleink épp a rendszerváltással voltak elfoglalva, így mi a Rambo-trilóga, a Sárkány közbelép, az Ütközetben eltűnt, a Delta Force frissen érkezett kalóz-kópiáin nőhettünk fel, és nemcsak több tucatszor láttuk ezeket az örökbecsű alkotásokat, de rögtön utána a kertben le is játszottuk a filmben megpendített, univerzális konfliktusokat. Azt hiszem, frappánsabb cáfolata nincs is a mozi agymosó hatásait taglaló elméleteknek: ha ugyanis igazak lennének a mozgókép hatalmát felnagyító vádak, én ma biztosan az amerikai hadsereg kötelékében gépfegyverezném szarrá a mocskos dél-amerikai drogdiktárotokat. Ehelyett azonban egy kimondottan szelíd és pacifista, de fanatikus filmrajongó lett belőlem, és nekem egyedül csak azt nem hiszi el senki, hogy a kedvenc filmem tényleg a Kommandó című egyetemes kult-klasszikus. Nos igen, valóban nagy álmom, hogy egyszer esztétikai-filozófiai síkon is sikeresen bizonyítsam ezen opus magnum hallhatatlanságát - amíg azonban e kozmikus kritikai alapvetésem elkészül, kitartóan kutatok hasonlóan mitikus alkotások után.

Aki szeretné megérteni, hogyan működik a hollywoodi konfekciógyár, mindenképpen tekintse meg a Csempészeket! Adott egy izlandi előd (Reykjavik - Rotterdam), és adott egy izlandi rendező (Baltasar Kormákur) - a végeredmény azonban mégis egy olyan profi kivitelű, logikai bakugrásoktól és forgatókönyvi csúsztatásoktól hemzsegő, tucat-akciófilm lett, amely már nyomokban sem tartalmaz semmit a jeges szigetországból, a korábbi életműből. Oké, azt azért nem is várta el senki, hogy egy nagyköltségvetésű, sztárokkal megpakolt stúdiófilmbe átszivárogjanak az izlandi mozi karakterjegyei, és nyilván az is irreális volna, ha az opuszt Kormákur első amerikai szerzői filmjeként tekintenénk meg. A bajok inkább ott kezdődnek, hogy a Csempészek egyszerű, ötlettelen szakmunka, amelyben egy csepp sem maradt a markáns rendezői látásmódból...így tökéletesen lényegtelen lett volna, ha a filmet esetleg nem Kormákur, hanem egy megbízható amerikai iparosmester rendezi. Ordít ugyanis a műről, hogy a producerek jól bevált tervrajzai alapján készült...ami még nem is lenne baj, ha legalább szórakoztató tucatfilm született volna. De nem az született...

Az ezredforduló egyik legmarkánsabb popkulturális fejleménye a szexkomédiák hihetetlen felfutása volt. Az Amerikai Pitével indult hullám népszerűsége alapvetően formálta át a fiatal célközönség gondolkodásmódját, és ma már gyakorlatilag elképzelhetetlen olyan hollywoodi vígjáték, amely ne használná poénforrásként a nyílt szexualitást, a kamaszkori botladozásokat. Goeffrey Enthoven belga rendező remekül érzett rá az általában lenézett, igénytelennek csúfolt műfaj lehetőségeire. A kedvelt formulát arra használja, hogy felhívja a figyelmet a fogyatékkal élők társadalmi kirekesztettségére, a velük szemben táplált, buta sztereotípiák tarthatatlanságára.

A Szemekbe zárt titkok elképesztően nagy bravúrt hajt végre, hiszen úgy mesél el egy univerzális érvényű történetet, hogy közben hamisítatlanul argentin marad, és még a populáris és művészi elemek ideális keverékét is hiba nélkül valósítja meg. A lebilincselően izgalmas krimi-alap csak egyszerű ürügy a rendező számára, aminek a segítségével a diktatúra kétarcúságáról és a sokkal általánosabb egzisztencialista kérdésekről elmélkedhet. Ezek az egymásra épülő rétegek azonban olyan hézagmentesen illeszkednek, hogy a néző csupán annyit és olyan mélységben dolgoz fel belőlük, ahogyan kedve tartja. 

A tétet állandóan emelni kell, szól az álomgyár első törvénye, és ezért fordulhat elő, hogy a szökevény-filmeket a rablós-akciókkal már édeskevés összekutyulni, a profit érdekében még tovább kell fűszerezni az új cuccot. A Borotvaélen már nem szimpla “ártatlanul-elítélt” cucc, de nem is egyszerű betörős móka, hanem a két alapmotívumot egyenesen egy öngyilkossági kísérlettel, a New York-i plebs lázadozásával, és a mindig vonzó magassági mámorral pörgeti fel. Nagy újdonságot persze ne várjon senki a panelekből összerakott történettől, sőt, a fokozási kényszer miatt  a film utolsó harmada szürreálisan halmozza a lehetetlen megoldásokat, és az idegesítő logikai bakugrásokat is - de ha hajlandóak vagyunk szemet hunyni a marhaságok felett, egész kellemes kis szerda esti agypihentetőben lehet részünk. A mű a középmezőnyből ugyan nem ugrik ki, de legalább alá sem megy, az alműfajok pofátlan háziasítása pedig másfél óráig egész szórakoztató.

A posztmodern és a lassan mindent felemésztő digitalizáció csodálatosan összedolgoznak. Ma már tényleg mindent lehet: a képregények megelevenednek, a hús-vér színészekre rákerül a trükk-máz és a fizikai törvényeinek fittyet hányó akciókat pedig 3D-ben nyomhatják egyenesen a néző orra alá. Az egykoron legendás mozimágus, Steven Spielberg számára tehát maga a Kánaán érkezett el: a híres belga képregény, Tintin sokkal csavarosabb alapanyag, mint akár a nagy régészprofesszor alakja - a szinte korlátlanná váló technikai lehetőségekkel pedig látszólag minden akadály elhárult a tökéletes kalandfilm elkészítése elől. És akkor itt jön az a bizonyos “de”...mert hiába minden, ha az emberi fantázia, a mesélő-kedv, a lelkes elhivatottság már nem szárnyal, a hajdani fanatikusból pedig megfáradt iparos lett. Ugyan hol van már ez a steril CGI-demonstráció attól, amit az egykori fiatal rendező hajdan oly sikeresen a vászonra álmodott?!

Szögezzük le már rögtön az elején: az Amerikai Pite negyedik része egy erőltetett, ötlettelen és rosszul megírt rókabőr, tele olcsó és gusztustalan poénokkal, illetve a hollywoodi folytatásokra jellemző, lapos érzelgőséggel. Most hogy ezt gyorsan tisztáztuk, jöhet is az a bizonyos “de” szócska, mert legyen bármennyire is béna a film, valamit mégiscsak tudhat, ha már az első héten cirka százezer honfitársunk váltott rá jegyet. Nem kell azonban sokat töprengeni a jelenségen, és a magaskultúrát sem muszáj rögtön eltemetni: a titok nyitja természetesen a nosztalgia meleg pocsolyája, amelybe az évek múlásával egyre kellemesebb belehemperegni. Igen, tényleg hihetetlen, de az egykor forradalminak számító vígjátékot is végleg legyűrte a “de jó volt fiatalon” mentalitás, és gyakorlatilag már csak a szép emlékek maradtak az egykori hévből.

Titkos kedvenceim a nagy rablások kitervelését és végrehajtását végigkövető, végtelenül laza és mára klasszicizálódott akciófilmek (melyeket a szakirodalom caper- és/vagy heist-filmekként osztályoz, de ebbe most ne menjünk bele). A műfaj erejét az igen egyszerű, de annál hatásosabb receptúra jelenti: adott egy hajmeresztő terv, adott egy szedett-vedett, gyakran egymástól homlokegyenest különböző karakterek alkotta csapat, maga a történet pedig a rablás végrehajtása felé mutat, maximumra pörgetve így a feszültséget. A tervezés, az akadályok, a nem várt események tulajdonképp háttérbe szorítják a zsákmányt - ezek a filmek azért annyira szórakoztatóak, mert a bűnőzöket művészekként ábrázolják, akik a nagy tettben nem az anyagi előnyöket, hanem a tökéletes műalkotás lehetőségét keresik. Az óramű-pontosságú, racionális tervek a véletlen, az emberi természet irracionalitásával csapnak össze, hőseink pedig stílusos és markáns egyéniségekként a lehetetlent kísértik, és saját zsenijüket kívánják kifejezésre juttatni. Idealizált a képlet, de lehet ezt nem szeretni?!

A negatív utópiák egyik legfontosabb működési elve, hogy létező félelmeinkre építve mintegy katalizálják a megfoghatatlant, a lehető legrosszabb jövőbeli eshetőségek színre vételével pedig éjfekete metaforaként figyelmeztetnek a jelenben előforduló, könnyen károssá fajulható valós tendenciákra. A Repo Men hasonló dologra vállalkozik, és összekombinálja a jelzáloghitelek embertelenségét az amerikai társadalombiztosítási rendszer őrült profitéhségével - ami önmagában nem lenne elvetélt öltet, csak kár, hogy a felvázolni kívánt gondolatmenetben a film nem képes végig következetes maradni.