Kinetográf

Hollywood manapság erős ötlethiányban szenved, és odáig jutott, hogy akár a néhány évvel ezelőtt forgott műveket is újrafelhasználja. A remake önmagában természetesen nem feltétlenül bűnös cselekedet: ha az eredeti vérfrissítésre szorul vagy új trendek és nézőpontok bukkantak fel, egy átdolgozás nagy valószínűséggel üdvös és szükséges lehet. Gond elsősorban akkor van, ha még a menetrendszerű újrázáshoz sincs meg a szikra, azaz hiányzik a kellő invenció. A végeredmény ilyenkor bántóan unalmas és felesleges, és ami még rosszabb, a kapzsiság kellemetlen illatát árasztja magából. Pont, az ez a 2012-es Emlékmás.

Már-már törvényszerű volt, hogy a különc figurákért és a gótikus rémmesékért bevallottan rajongó Tim Burton előbb-utóbb feldolgozza az amerikai televíziózás ikonikus sorozatát, a Dark Shadows több mint félezer részt megért folyamát. A 60-as és 70-es években nagy népszerűségnek, majd kultikus tiszteletnek örvendő széria kifejezetten a fiatalabb korosztályt célozta meg, egy atipikus család életébe dobálva be a vámpírokat, szellemeket, farkasembereket és más természetfeletti lényeket. Burton életművébe tökéletes passzol a fura família és a túlvilági árnyak ironikus és borzongató kapcsolata: a Beetlejuice kísértethistóriája hasonló alapállásból vizsgálta a normalitás és a kívülállás szórakoztató, ám mégis fajsúlyos és fontos kérdéseit. Ilyen sok ígérő előzmények után kifejezetten nagy csalódás, hogy a rendező nem volt képes megbirkózni az alapanyaggal, és az elmúlt időszak leggyengébb Burton-filmjét tette le az asztalra.

A valóság és a fikció közötti határ fokozatos eltűnése, a különböző stílusok és műfajok tudatos egymásra játszása, a meghökkentő kapcsolódási pontok létrehozása a posztmodern szellemiség mindennapi jelenségei közé tartoznak. Hollywood természetesen halad a korral, elvégre az újdonsággal mindig szórakoztatni akar, tehát kutya kötelessége követni azokat a trendeket, melyeket a néző is egyre erősebben tapasztal maga körül. A holló tankönyvszerűen mutatja be, hogyan próbálkoznak az álomgyári iparosok a posztmodern esztétika kommersz változatával: a Poe életútját és műveit sajátos keverékben “feldolgozó” mű remekül illusztrálja a módszer lehetőségeit, illetve a csúnya tévutakat is.

Ki jön még, Rambo?

Ha Jean-Claude Van Damme nem kattan be a kilencvenes évek közepén, és nem kezdi elhinni magáról, hogy nagy filmes, ma talán Norris, Stallone és Schwarzi mellett az ő nevét is sűrűbben emlegetnénk. JCVD azonban túl magasra tört, és a lassú hollywoodi ranglétra helyett az első jelentősebb szerepi után gyorsan megrendezte a Kalandor című rettentet, majd jött a Légiós, onnan pedig a Tökéletes Katona ki tudja, hanyadik folytatása, és végül a C-filmes felejtő. Mindez kifejezetten szomorú egy olyan ikonikus akciósztár esetében, aki a kilencvenes évek fordulóján a gagyifilmes kategóriából lassan felküzdötte magát a tulajdonképpeni A-ligába (Tökéletes célpont, Tökéletes katona), és akinek a meztelen segge annak idején számtalan tinilány szobáját (és idősebb értelmiségi hölgyek álmait) díszitette. A későbbi csúfos életműtől függetlenül azonban a belga macsó korai zsengéi minden komolyabb VHS-rajongó szívébe örökre beleégtek: a Véres Játék és a Kickboxer olyan címek, melyeket ma már talán nem is kell bővebben kommentálni. Az Oroszlánszív ellenben még mindig kissé alulértékelt - holott az egyik legtökéletesebb bűnös élvezet, ami ma újranézve különös erővel és bájjal taglózza le a műfaj szerelmeseit, ezért valóban méltó rá az “elfedett kincs” eposzi jelzője.

Objektíven természetesen lehetetlen megindokolni, jelen állás szerint miért épp a Breaking Bad a televíziós sorozatok csúcsa. A zsírtalan, csupa izom forgatókönyv, az ihletett színészi alakítások, a mozgóképen eddig még soha nem látott részletgazdagságú karakterfejlődés, a fordulatok és a narratív megoldások finom tűzijátékai, a posztmodern, egzisztencialista kényeztetések, a morbid humor csak lehetséges magyarázatai, de korántsem döntő érvei a mindent elsöprő kritikusi és nézői rajongásnak, a már most nyilvánvaló kultnak. Azt természetesen még a kétkedők is elfogadják, hogy ennek a sorozatnak ott a helye az aktív bűnszériák hármas élmezőnyében (SoA-Dexter-BB) - Vince Gilligan alkotása azonban egy fokkal talán mégis okosabb és kimunkáltabb, mint az e helyütt is kielemzett és elismert vetélytársak, és így méltó az aranyéremre. Walter White szimbolikus dilemmája és fokozódó gonoszsága nemcsak a felszínen szórakoztató (balfaszból az alvilág királya), de a folyamatosan eszkalálódó események kérlelhetetlen helyzetképet festenek a társadalom és az egyén, a hagyományok és az ösztönök, a vélt és valós identitás kortárs paradoxonjairól. A megvalósítás ráadásul hiba nélküli, az összes szál feszes és fontos eleme a narrációnak, így sehol egy apróbb üresjárat, vagy unalmas betét. Ezek után így nem lehet kérdéses, hogy a legjobb tévésorozatok taglalását e gyöngyszemmel fejezem be...mint kritikusnak ugyan nem kéne elárulnom, de nekem vitathatatlanul Hesienberg felemelkedése a személyes kedvencem!

A nagy ötlet, a tengerentúlon csak a high concept néven emlegetett varázsformula alapvető fontosságú a jó sorozathoz, de a hiedelmekkel ellentétben korántsem elégséges feltétele annak, hogy a néző hétről-hétre a képernyő elé üljön (vagy egymás után indítsa el a különböző részeket). A remek felütés, a fifikás alaptematika sokszor kontraindikált: minél nagyobb elánnal veti rá magát a közönség az első részekre, annál nagyobb lesz a csalódása, amikor kifut a koncepcióból az erő, az alkotók pedig nem képesek helyesen alkalmazni az olyan hosszabb távú stratégiákat, mint a karakterépítés, a kiforró és önjáróvá nemesedő narráció, illetve a koherens belvilág. A következőkben szeretném bemutatni azokat az általam leghíresebbnek bélyegzett eseteket, amikor a pisztoly fordítva sült el: a címben említett művek bizony könnyen lehettek volna csúcsalkotások, de (szigorúan szubjektív ítéletem szerint) annál keserűbb csalódást keltetett a végén.

Akárhonnan is nézzük, a magyar sorozatfogyasztó közönség számára a Dallas volt az Appetite for destruction. Ahogyan ugyanis a G'n'R örökbecsű lemeze a populáris kultúra utolsó nagy, megalkuvásoktól mentes, ökumenikus rockalbuma, úgy a honi tévénéző számára utoljára a Ewing család lehetett "a" heti sorozat. Nem túlzás, és nem a nosztalgia-faktor szépítő hatása legendás státuszt emlegetni a Southfork Ranch lakóival kapcsolatban: már a szereplők és nevek puszta ízlelgetése is felidézi azt a kegyelmi pillanatot, amikor még nem volt sem torrent, sem internet, sem kereskedelmi csatorna, így utoljára a történelem folyamán a péntek estéken még mindenki egy emberként követte ezt kissé gagyi, ám akkoriban unikális antikapitalista tanmesét. Jockey és Bobby egy egészen sajátos időpontban lépték át a honi nappalik küszöbét: még állt a vasfüggöny, amikor ők már tolták be a whiskeyt, Jock halálakor azonban már pakoltak az oroszok, Brad Pitt feltűnésekr pedig már rendezték az RTL Klub székházát. A rendszerváltás e sajátos időszakában ez a széria bizony maradandó (és máig kísértő) befolyást gyakorolhatott a közízlésre, azt pedig még a szociológusok sem dolgozták fel, hogy az elvtársból állampolgárrá vedlő átlag-honpolgár első találkozása a kapitalizmussal épp Jockey irodájában történt!

Sem a baloldali közlekedést, sem a legendásan rossz időjárást nem irigylem a britektől, a világ legjobb közszolgálati televízióját azonban örömmel elcsakliznám tőlük. A BBC modellje honi ésszel szinte elképzelhetetlen formulát követ: nem direkt állami támogatásból, és nem is az eladott hirdetésekből tartja fenn magát, hanem szinte teljes egészében a nézői befizetésekből tartja fenn magát, ami egyúttal arra is rákényszeríti, hogy valóban független hírműsorokkal, illetve jobbnál-jobb minőségi produkciókkal rukkoljon elő. Nem véletlen, hogy a britek tényleg nézik a saját közszolgálati csatornájukat, és zokszó nélkül befizetik a televíziós „adót” is. Amint csökken a minőség, a felelős állampolgárok rögtön fel is emelik a szavukat a kivetett adó, illetve a társaság vezetése ellen. A British Broadcasting Corporation titka tehát egyszerű, de a számunkra olyannyira szokatlan is egyben: mivel náluk nemcsak a szlogenekben, de a műsorok tervezésénél is a néző az úr, így olyan színvonalas szórakoztatást varázsolnak a képernyőre, ami miatt engem néha tényleg megesz a sárga irigység. A BBC nemcsak az ismeretterjesztésben és a stílusteremtő komédiákban erős, de akár még a kedd esti krimik frontján is kellemes élményekkel szolgál. A Luther minden ismert fordulata ellenére is méltó versenytársa a hasonszőrű amerikai riválisoknak, elsősorban azért, mert a főszerepben Idris Elba remekelhet.

Kifejezetten kínosnak tartom, amikor valaki a "nagy öreg" pózában tetszeleg, és olyan nagyon jól hangzó, orbitális baromságokkal bombázza a hallgatóságot, mint a "húsz éve bezzeg, mennyivel jobb volt a zene", vagy az örök klasszikus "amikor mi voltunk fiatalok, sokkal tökösebbek voltunk". Nem, az ilyen és ehhez hasonló összehasonlításoknak nem sok értelmük van, tekintve hogy a szubjektív, nosztalgiától és emlékektől bőségesen átitatott ízlésen kívül semmiféle szilárd alapja nincsen az efféle véleményeknek. Lehet tehát osztani az észt, vagy sznobul kijelenteni, hogy régen mennyivel izgalmasabb és jobb volt a Sziget - csak épp teljesen feleslegesek az ilyen észrevételek, mert ezekből pont az nem derül ki, hogy mi is pontosan a probléma a huszadikkal. Valami gond ugyanis van...és most vagy én öregszem rohamosan, vagy tényleg alapvetően változott meg az egész fesztivál hangulata. A következőkben foglalkozzunk talán ezen utóbbi eshetőséggel!

A "tudományos" csatornák műsorszerkesztői már régóta rájöttek arra, hogy a tematikus adások nézettségét az események filmszerű, kaland-orientált rekonstrukciójával jelentősen feltornázhatják. A történelemórák száraz tényszerűsége jobban csúszik, ha vér fröccsen a tógára, a lovagok meg karddal irtják az ellent: a tudományosság, a műveltségi érték csökken ugyan, de a megmaradó, hatásvadászattal felturbózott ismeretanyag bizonyosan több emberhez jut el. Az ismeretterjesztő csatornákon burjánzanak hát az akciódúsabb, feszültséggel felpumpált pop-műsorok, éppen ezért csak idő kérdése volt, mikor csap le egy "hagyományos" televízió is a receptúrára. A BBC és HBO össze is rakta tehát a félelmetes erőforrásait, majd megmutatta, mit is lehet kihozni ebből a cuccból: a Róma nem az első "történelmi tévésorozat", a nagy siker után pedig számtalan klón bukkant fel a képernyőn, ám ilyen fordulatos, lehengerlő látványosságot egyik sem tud nyújtani. A sorozat mozifilmes költségvetéssel vázolt történelemórája fel tud emelkedni az ókori Róma popkulturába gyökeresedett vélt/valós dicsőségéhez.

A szituációs komédia, az úgynevezett sitcom igen egyszerű receptúrára épül. Adott néhány, elnagyolt vonásokból és klisé-tulajdonságokból felvázolt karakter, illetve néhány fix helyszín, ahol ők vicceseket mondanak vagy tesznek. Látszólag egyszerű tehát az írük feladata, ám valójában irgalmatlanul nehéz: ha jók a figurák, egy idő után önműködően generálhatóak a poénok, de eddig valahogyan el is jutni. Hogy mennyire nehéz jó alapanyagot összehozni, azt jól mutatja a gyatra kínálat. Az amerikai televíziózás évtizedek óta ontja magából az efféle néznivalókat, mégis egy kezünkön megszámolhatjuk azokat, melyeken el lehet legalább mosolyodni. Ha pedig igazán jól működő, hatásos sitcomot akarunk említeni, a kör tovább szűkül. Az én választásom azért esett éppen a Jóbarátokra, mert én pont abba a korosztályba esem, akinek ez a széria jelentette "A" vicces tévésorozatot. Lehetne ez a Rém a rendes család vagy épp az Így jártam anyátokkal is, ha ezeken növök fel.

Ugyan hogy is lehetne tévésorozatokról írni a legendás Szomszédok felböfögése nélkül? Aki érteni akarja a műfajt, illetve érteni akarja azt az országot, ahol a mindennapjait tengeti, annak egész egyszerűen kötelező leülni egyszer, és végignyomni e nemes matériából annyit, amennyit a fizikai tűrőképessége megenged. A gazdagréti szappanopera a világ leghitelesebb és legkíméletlenebb történelemórája, egyben a magyarságtudat borotvaéles látlelete, illetve a sorozat-forma szörnyszülött mutációja és a posztkádárizmus ijesztő állatorvosi lova, amely nem mellesleg igen erős posztmodern televíziós vonásokat is képes felmutatni. Önmagában természetesen már az is figyelemreméltó alkotássá emelné, hogy a félig-meddig hermetikusan lezárt, szocialista Magyar Népköztársaság kézivezérlésű népnevelő monopol-tévéadója átveszi a piacorientált nyugati sorozat-modellt, és abból valami elképesztően durva, ám mégis sajátosan honi verziót tákol. A "hogyan neveljük az állampolgárt" agitációs füzeteit a "how to create a serial" nem létező útmutatóival kombinálni meredek vállalkozás, az eredmény pedig valami olyasmi lesz, ami minden egyes nappal áthatóbb kult-szagot áraszt. A rendszerváltás kegyelmi pillanatában megszülető honi Dallast lehet fél vállról venni, kiröhögni vagy tagadni, egy dolog azonban vitathatatlan: ez a széria pontosan olyannak mutatja az összmagyar lelket, mint amilyen az a valójában. Ha a tükörkép nem tetszik, ne a tükröt hibáztassuk!

A bűnsorozatok között előkelő helyen számon tartott Sons of Anarchy itthon a borzalmasan gagyi Kemény motorosok címmel fut a Cool vasárnap éjszakai műsorsávjába, ismét az illegális letöltések felé terelve azokat a keveseket, akik felismerték a széria vitathatatlan érdemeit. A SoA ügyesen szövi egybe az eddigiekben itt tárgyalt mesterművek, a Maffiózók és a Dexter legfontosabb erényeit: a szigorú szabályok és hagyományok mentén szerveződött motoros banda főnöke, illetve a feltörekvő trónörökös közötti hatalmi harc egyszerre mesél a morális kódokról, illetve a kreált/öröklött identitások kortárs fenntarthatóságáról. A sorozat alkotói rájátszanak és ki is használják a nézői előítéleteket: a rosszarcú szereplők isznak, drogoznak és be is bűnöznek, miközben a klub érzékeny családként, vad törzsként és jól menő vállalatként is óvja a tagokat. Bár Kurt Sutter alapötletének frissessége nem mérhető össze a nagy elődökkel, becsületére legyen mondva, hogy az első széria gyengébb vonulata után a képes felpörgetni az eseményeket. A sorozat izgalmasan mutatja be a posztmodern horda-létből kihámozható erkölcsi és személyes dilemmákat, miközben elmorfondírozik azokon az ősi ember-társulásokon, melyeket a közös értékek, a fizikai kapcsolatok, a hitté és rítusokká maszatolt érdekek tartanak össze.

Bűnsorozathoz nem nagyon lehet elképzelni ütősebb high conceptet, mint a Dexter sorozatgyilkos-rendőr alapötlete. A rejtőzködő pszichopata és az átlagos mintapolgár egy karakterben való ütköztetése nemcsak lebilincselően izgalmas és fordulatos történeteket szül, de még ennél is fontosabb, hogy lehetőséget biztosít az uralkodó társadalmi normák ironikus vizsgálatához. Dexter érzelmek nélküli, hideg matematikusként próbál beilleszkedni az amerikai középosztályba: cinikus megfigyelései, tettetései és morbid/humoros próbálkozásai ezért kíméletlenül lerántják a leplet a normalitás, az elfogadott magatartásformák és az átlagpolgár rendkívül képlékeny fogalmairól, miközben egy fordulatos nyomozás is zajlik a háttérben. A Maffiózók hagyományok és fogódzók nélküli világa itt új színekkel gazdagodik: ezúttal egy szociális és emocionális analfabéta térképezi fel, hogyan lehet ma boldog az ember, és mit tehet a jobb élet reményében. Dexter válasza természetesen pimasz és provokatív, hiszen végül kiderül, hogy eltitkolt kettős személyisége ellenére (vagy éppen azért) egyedül a főhős képes boldogulni a káoszban, a többiek, a "normális emberek" azonban csak sodródnak az árral. Bár Dexter látszólag egy gép lelkével rendelkezik, mégis ő az, aki igazán "él" - szól az alkotók ébresztője.

Régóta hatalmas lyuk tátong e blogon, hiszen napjainkra a tévésorozat az egyik legfontosabb mozgóképes kifejezésformává nemesedett, a sok filmélmény közepette mégsem maradt sok írói energia a fenti tény mélyebb kibontására. Hiánypótlás következik tehát, a legfontosabb alapvetések sorba vétele, a vakációra való tekintettel szigorúan szubjektív és csapongó formában, a teljesség és a tudományosság bármiféle igénye nélkül. Ha magára a tévéfilmes formára gondolok, illetve azokra a dolgokra, melyeket szeretni lehet benne, szinte azonnal a Maffiózók ugrik be, amely nemcsak a valaha készült egy legfontosabb televíziós produkció, de rövid úton forradalmasította is a médiumot. Igaz, előtte több alkotás is pedzegette már a határokat, sőt, a remek Twin Peaks annak idején tényleg nagyot szólt, mégis a Tony Soprano vezette gárda volt az, aki sikerrel hegesztette egybe a posztmodern gondolkodásmód, az igényes televíziózás, a szórakoztatás és az okos izgalom látszólag egymást kizáró kategóriáit.

egy kis önreklám a Prizmáról is

http://prizmafolyoirat.com/2012/06/27/fejvadaszok/

mi lehet egy itteni posztból, ha kifésüljük?

http://kuk.btk.ppke.hu/hu/content/cirkusz-az-eg%C3%A9sz-vil%C3%A1g

nem mai már, de még mindig kínzóan aktuális:

http://filmvilag.blog.hu/2011/12/21/malick_es_a_zseni_kultusza

Bevallom, határtalan naivitásomban én mindig úgy vélekedtem, a kortárs amerikai vígjáték lassan csak elér végre egy olyan minimum szintet, ahonnan már tényleg nincs tovább lefelé, és ezért vagy emelkedni kezd majd az út, vagy bekövetkezik legalább a kármentő stagnálás. Igaz, Hollywood kisebb pöcegödreiben folyamatosan termelik a nézhetetlen szemetet, a mainstream pedig eközben olyan “sztárokkal” mérgezi a közízlést, mint Adam Sandler vagy Rob Schneider - de ezek a borzalmak valahogy mindig is lehatárolódtak a törzsanyagról, és csak egy sajátos ízlésű, a komédia fogalmán eltérő minőségeket értő közönségcsoport fogyasztotta őket nagy étvággyal. A Hippi-túra (Wanderlust) frappáns és velős cáfolata ennek a hiszékeny és téves gondolatmenetnek: ez az Aniston-Rudd páros nevével eladott “vígjáték” fényesen demonstrálja, hogy bizony még mindig van lejjebb.

http://filmvilag.blog.hu/2012/07/12/sherlock_remixed

Egy újabb csillaggal ismét távolabb kerültünk az álomgyár nagy, klasszikus korszakától - attól az egyre hihetetlenebbnek tűnő világtól, amikor a jó karakterszínészeket elsősorban még tehetségre és mesterségbeli tudásra mérték. Az összetéveszthetetlen fizimiskájú Borgnine fajsúlyos alakításai az olcsóbb westernekben vagy a divatos háborús kalandokban éppúgy elfértek, mint a mélyebb drámákban: jó színészek ugyan most is vannak, de olyanok már csak igen kevesen, akik a populáristól az elitig, a könnyed szórakoztatótól a masszív komolyig bármiben képesek kibontakoztatni saját művészetüket. Borgnine játszhatott tábornokot, vadnyugati rosszfiút, bugyuta rendőrt, bohócot vagy szelíd öreg medvét, minden figurát lehengerlő könnyedséggel, beképzeltség nélkül formált meg, ahogyan még a legrosszabb rendezőnek, a leggagyibb produkciónak is hozta azt a bizonyos színvonalat. Hivatalos filmográfiája 203 munkát számlál, ha csak a legfontosabb filmjeit soroljuk, már abba beleszédül a mozirajongó: a Piszkos tizenkettő, a Poszeidon katasztrófa, a Menekülés New Yorkban vagy a Gattaca mellett olyan kultikus művekben is feltűnt, mint a Johnny Guitar, Bad Day at Black Rock vagy épp a Vad Banda. Bár a magyar közönség nagyobb része valószínűleg a Szuperzsaruból ismeri az arcát, szinte bizonyosan nincs olyan néző, aki ne látta volna valamiban, ő ugyanis már akkor vállalt a tévés szerepeket, amikor az még lesajnált melléktevékenység volt. Még 95 évesen is dolgozott - mától azonban már csak a vászonról villanhat ránk az a híresen őszinte, nagy mosoly.

Hitchcock már akkor high-concept mentén dolgozott, amikor ez a kifejezés még nem is létezett. A tömegfilm valaha élt legnagyobb óriása egyszerre tudott személyes, politikus és népszerű maradni, és még egy igen magas minőségi szintet is meg tudott ugrani. Az 1944-es Mentőcsónak érdekes darabja a legendás életműnek, hiszen kifejezett propaganda-célokkal, a nácik elleni összefogás jegyében készült, mégis érezhető rajta Hitchcock filmezés iránti rajongása, illetve a védjegyszerű rendezői modor is. A brit direktor a művel rögtön két legyet ütött egy csapásra: mivel a történet teljes egészében egy tengeren hánykódó mentőcsónakban játszódik, így Hitchcock eljátszadozhatott a beállításokkal, a vágásokkal, azaz magával a technikai megvalósítással, miközben a kimentett német kapitány, és a demokratikusan önszerveződő angolszász hajótöröttek drámája lehetőséget biztosított a hazafias szólamok számára is. Bár a Mentőcsónak hozza a Hitchcock által képviselt színvonalat, sajnos messze elmarad a legjobb műveitől: a világháborús kontextusból kiragadva, a mai néző számára a film igen hatásvadásznak, kimódoltnak és kiszámíthatónak tűnhet. Az alapötlet és a kivitelezés talán megérdemelne egy értő, tiszeletteljes újrafeldolgozást és továbbgondolást. Steinbeck párbeszédei, illetve az amputálás hideglelős jelenete azonban tényleg hibátlan!

Aki többé-kevésbé követi ezt a blogot, talán észrevette már perverz vonzódásom az amerikai gimi sajátos mozgóképes reprezentációjához. Érdekes dolog ez, hiszen ily távolról szemlélve a dolgot úgy tűnhet, a tengerentúlon szinte mindenki a középiskolai kasztrendszerben elszenvedett lelki sebeit nyalogatja, és még húsz-harminc évvel később sem tudja megemészteni az ott történteket. Micsoda traumatikus élmény lehet tehát arrafelé középiskolába járni...vagy talán létezne más magyarázat arra, miért foglalkozik ennyi mozifilm és tévésorozat a témával? A múlttal való amerikai szembenézést ráadásul a következetesen használt ikonográfia is felettébb röhejessé teszi: a csapatkapitány, a pomponlány, a lúzer figurái legalább akkora közhelyek, mint az őket megszemélyesítő, harminc éves és kockásra fújt mosolyhuszárok, illetve a sztárjelölt csöcskirálynők. Ha tényleg szert tennék egyszer három kívánságra, biztosan azt szeretném, ha a mai tudásommal beülhetnék az Amerikai Egyesült Államokban az iskolapadba - így nemcsak puncsot löttyenthetnék a bálkirálynő képébe a prom estéjén, de utána itthon akár még gimiológiából is doktorálhatnék. Amióta ráadásul megtekintettem a Tökéletlen idők című alapvetést, a téma iránti elkötelezettségem csak fokozódott!

Manapság egyre több nemzeti filmgyártás veszi fel a kesztyűt, és veri meg a nagy Hollywoodot akár a saját térfelén is - de ők sem lennének ma sehol, ha a franciák nem nyomják évtizedek óta a szélesebb nemzetközi közönség kegyeit kereső, mégis sajátosan nemzeti mozijukat. A harcos gallok mindig is úgy tekintettek magukra, mint a filmművészet valódi feltalálóira: soha nem ismerték el az amerikai dominanciát, és nemcsak a könnyed vígjátékok, a sötét zsarufilmek zsánereit uralták, de időről-időre odaszúrtak az amerikai riválisoknak más műfajokban is. A 2006-as, itthon szinte teljesen ismeretlen Ne szólj senkinek! például tökéletes thriller: feszült, fordulatos és meglepő - nem mellesleg pedig Párizsban játszódik, nagy százalékben mentes az amerikai modorosságtól, és így közelebb áll az európia nézőhőz, hiszen francia alkotás.