Kinetográf

A kortárs amerikai komédia igen egyszerű mechanizmusok mentén transzformálja könnyen fogyaszthatóvá és szórakoztatóvá a komolyabb és mélyebb összefüggéseket: míg a demokrácia szempontjából alapvető jelentőségű szólásszabadság és a privát életben kifejezetten hasznos őszinteség (és szókimondás) elsősorban a fingós és/vagy altesti poénok halmozásában ölt testet, addig a posztmodern eklektikus látásmódja a popkulturális referenciák és a személyes preferenciák minél töményebb (és egyedibb) reflexiójában jelentkezi. A Ted várható és teljesen logikus továbbépítése ennek az üzembiztos és sikeresek technikának, hisz a mű a lehető legklasszikusabb felnövés-történetet szórja meg a bélszél, a káromkodások és az amerikai televíziós nosztalgia burjánzó tüzijátékaival - de az alkotók mentségére legyen mondva, hogy ezt a paradox popkacatot rögtön egy élő plüssmackó  szájába adja.

A stáblista felbukkanásakor ránktörtő “húbasszameg” érzés igen ritka vendége az egyre gyakoribbá váló mozgókép-fogyasztásnak, amiről vélhetően egyszerre tehet a mennyiség növekedésével természetes arányban csökkenő átlaszínvonal, illetve a tompuló-közömbösödő nézői attitűd is. A filmes katarzis tűnékeny és erősen személyes tapasztalatát ezért mindenképpen meg kell becsülni és tovább kell adni  - még akkor is, ha arra sajnos csak igen kicsi az esély mutatkozik, hogy a Kedves Olvasónak is ugyanúgy odacsap majd a dél-koreai Salinui chueok, ahogyan e sorok írójának. Akár létrejön azonban a varázs, akár nem, az azért mégis szinte teljes bizonyossággal borítékolható, hogy aki vállalkozik e remek sorozatgyilkosos thriller megtekintésére, az a látottakat illetően egész egyszerűen nem fog csalódni.

Michael Mann azon kevés hollywoodi mesteremberek egyike, akik még a szigorú stúdiókeretek között is képesek következetes és szilárd életművet építeni. A kritikai által elismert és komoly kereskedelmi sikereket is jegyző Mannt is a tematikai állandóság jellemzi, hiszen szinte kivétel nélkül a bukásra ítélt, ellentmondásos férfihősök eposzi történetei érdeklik, miközben a rendező markáns szerzői stílusát a francia lírai realizmus és a klasszikus, nagy gengszterfilmek filmnyelvi eszköztárából, illetve az európai modernizmusból gyúrta, azonnal felismerhető és egyedi arculatot, standard minőséget biztosítva így az alkotói munkássághoz. A nagyfokú tudatosság miatt így talán nem is kifejezetten meglepő, hogy már első filmje, a sajnos Az erőszak utcái címmel elferdített The Thief is teljes fegyverzetében mutatja a direktort. A hideg, kékes képekbe burkolt, vibráló szintizenével kísért sötét megváltástörténet még ma is elemi erővel hat a nézőre, miközben a mű hibátlan rablófilmként, egzisztencialista elmélkedésként és keserű ars poeticaként is működik.

A harcművészeti filmeket általában nem az esetleges drámai truvájok, de nem is az univerzális emberi konfliktusok cizellált ábrázolása végett keresi az ember, hanem elsősorban tempós és látványos, táncművészeti performanszba hajló csépeléseket szeretne látni, minél töményebb és változatosabb formákban, egy lehetőleg kellően szórakoztató és értelmes keretbe foglalva. Ha ezek a kritériumok teljesülnek, a többi filmnyelvi eszköznek már csak az elvárható minimumot kell megütnie, és az élmény máris garantált. A Shaolin 36 próbatétele sem azért vált legendás alapvetéssé, mert az emberi lélek csehovi mélységű kútjába tekint le - ehelyett inkább a fenti díjnyertes formulát pörgeti a maximumra, non-stop élvezetté párolva a klasszicizálódott kung-fu filmek szinte minden esszenciális megoldását.

Mindig érdekes és tanulságos előkereseni aktuálisan ünnepelt és/vagy felkapott rendezők korai zsengéit, hisz az útkeresések, a gyakran kissé karcosabb (és szabadabb, csapongóbb) darabok adott esetben sokkal direktebb formában tartalmazzák az adott alkotói programot, és fésületlenebb bájuk miatt kifejezetten finom falatnak bizonyulnak. Nincs ez másként Alexander Payne esetében sem, hiszen a manapság sokat hivatkozott fél-független alkotó már az Utódok és a Kerülőutak előtt is pontos látleleteket vázolt a felnőni képtelen értelmiségi harmincasok zavaros lelki világáról - a borzalmas magyar címe ellenére is kiváló Gimiboszi azonban még mellőzi a mára már rendkívül zavaróvá dagadt indie-manírokat. A rendezett életét abszurd zsákutcába navigáló tanárember története tele van kíméletlen, de finom humorral, sőt, Payne néhol még a groteszkkel is kacérkodik, ám már e második rendezésében itt tetten érhető a könnyed hangvétel mögé csomagolt tragikus hangnem. Az iskolai választás köré bonyolított történet a konformizmus és a karrierizmus egy igen keserű látlelete, amely mögött nem nehéz felfedezni a demokratikus választások, a médiavezérelt amerikai nagypolitikai alapvető ellentmondásait sem. De ennél is fontosabb, hogy Payne hitelesen vázolja fel a legfontosabb figurák szomorú pszichológiai kórképeit, melyek más-más oldalról ugyan, de végül ugyanazt a problémát világítják meg. A látszat ellenére egyik hős sem képes kitörni az önmagára zárt ketrecből, a Broderick megformálta főhős is ugyanabban a szimbolikus pincében találja magát, ahonnan végeredményben elindult. Ne ijedjünk tehát a borzasztó Gimiboszi-ferdítéstől, és Witherspoon vagy Chris Klein neve se tartson vissza (mindketten jók). Jegyezzük meg inkább a mű eredeti címét (Election) - megéri, elvégre egy remek darabról van szó.

Kissé talán meglepő dolog gyermeki naivitást emlegetni egy kizárólag szadista és/vagy szex-jelenetekre építő fércmű kapcsán, a mából visszapillantva mégis van abban valami megmosolyogtatóan esendő, ahogyan a gátlástalan producerek és a tehetségtelen, ám szégyentelen alkotók megpróbálnak kizárólag a néző primér, állati ösztöneire alapozni. Az Isla, az SS nőstényfarkasa pontosan ezért válhatott az exploitation-mozik egyik hírhedt éldarabjává (mondhatni állatorvosi lóvá), hiszen a műbe tényleg minden olyan "látványosságot" belepasszíroztak, amivel elérhetően gondolták a közönség borzongását. Épp ezért ne is keressük a hagyományos filmes megoldásokat: a "sztori" apró, egymáshoz nem illeszkedő darabokból áll, a "színészeket" mellbőség és meztelenkedési hajlandóság alapján válogatták, és itt tényleg minden a kínzások, a soft-pornó, a náci szimbolika és a deformációk frontális bemutatását szolgálja. Ilsa egy koncentrációs tábor orvosa, aki jelleme szerint egy szadista szexőrült, a fájdalom és a férfi teljesítőképesség megszállott kutatója, nem mellesleg tekintélyes kannák boldog birtokosa. Innen könnyen kisakkozhatóak a további "események" - herélés, korbácsolás, meztelenkedés, elektromos vibrátorral kínzás és rengeteg csöcs vár a nézőre, lehetőleg mindig úgy komponálva, hogy a háttérben látható legyen egy-egy Hitler-kép is. Az igazi meglepetést azonban nem a titkos kísérletek vérbő bemutatása, hanem a megváltozott befogadói attitűd kellemetlen felismerése okozza. Közel negyven évvel a film elkészülte után ugyanis olyannyira megváltozott a nézői ingerküszöb, hogy már a nem a vér látványa hajtja előre a művet, hanem a tehetségtelenség, a férc ironikus felismerése. Ilsa köré menthetetlenül kikerülnek az idézőjelek, a SS nőstényfarkasa ma elsősorban a megkapó naivitásával büntet - színtiszta bulvár ez is, de legalább nem tesz úgy, mintha nem lenne az. Egyrészt megnyugtató, hogy ma már bárki képes profibb mozgóképet forgatni, másrészt azonban kissé nyugtalanító, hogy ezek a "sokkoló" jeleneteket biztosan nem férnének be a Kókusz vagy az Rémhíradó levezető blokkjába sem...

Hollywood sötétebb oldala mindig is izgalmasabb területnek számított, mint a boldog befejezésekkel, pozitív példákkal és sikertörténetekkel operáló rágógumi-részleg. A kiábrándult nagyvárosi mesék, a romlott hősöket mozgató, cinikus állapotleírások között számtalan filmtörténeti klasszikus akad, A siker édes illata brutális pszichodrámája kis hazánkban mind a mai napig nem foglalta még el az őt megillető helyet a filmrajongók kánonjaiban. Alexander Mackendrick hideglelős mozija annak idején tisztes kritikai sikereket ért el, ám tengerentúli kultikus státuszát csak az elmúlt évtizedben vívta ki, amikor elkezdett rendre feltűnni a “legjobb filmek” listákon, majd gyorsan be is került a Kongresszusi Könyvtár patinás gyűjteményébe is. Mondanom sem kell, a mű hivatalos csatornákon itthon sajnos hozzáférhetetlen - ha szerencsénk van, néha valamelyik közszolgálati csatorna késői esti műsorsávjában talán elcsíphetjük.

A terrorizmus egyszerre hálás és veszélyes alaptéma a mozi számára. A kiszolgáltatottságra, a szorongató fenyegetettség érzésére rájátszani kifizetődő stratégia lehet, és akár pozitív terápiás hozadékkal is járhat. Ám az apokalipszis-filmek elképzelt kataszrófáival, a szimbolikus szörnyekkel és pszichopatákkal ellentétben az öngyilkos merénylőket összetett és valós politikai felhangok, aktuális gazdasági és vallási ellentmondások kísérik. Filmrendező legyen a talpán, aki képes kiegyensúlyozottan elnavigálni ebben a bonyolult útvesztőben.

Az akciófilmet születésétől fogva lesajnálóan kezeli a filmes kánon, és a műfaj legfontosabb alkotóit maximum az “igényes szórakoztatás” kissé ambivalens címkéje alá engedi be. Talán mondanom sem kell, mennyire szomorú ez az akadémiai korlátoltság, hiszen annak ellenére, hogy a zsáner legnagyobbjai nem egzisztencialista drámákban vagy modernista művészfilmben utaznak, még legalább annyira hozzájárultak a mozgókép egyetemes történetéhez, mint a komolyabbnak és mélyebbnek kikiáltott műfajok alkotói. Az akciófilmnek is megvannak ugyanis a maga Bergmanjai, Godardjai és Tarkovszikjai - csak nem olyan egyszerű felismerni a zsenit egy olyan alkotásban, ahol a súlyos metafizikai tartalmakat robbanásokkal, verekedésekkel és látványos kaszkadőr-mutatványokkal kell közvetíteni.

Hiába tömik mostanában szexjelenetekkel, altesti poénokkal és szabadszájú káromkodásokkal, a romantikus komédia a laza felszín ellenére még mindig az egyik legkonzervatívabb hollywoodi műfaj. Ahogyan akciófilm sincs fegyverropogás, életveszély és ökölharc nélkül, úgy egyetlen romkom sem kivitelezhető a két szimpatikus szerelmes bonyodalmakkal terhes, mosolyogtató és szívfacsaró egymásra találása nélkül. Dughatnak ezért össze-vissza a vásznon, vagy tolhatják a laza dumát a szabad szerelem és az egyéni boldogulás üdvözítő módszereiről, a kedves hősöket a kőbe vésett “boldogan-éltek-míg” befejezés úgy vonzza a hagyományos értékekhez, mint a fehér lovon érkező herceg ideája a boldogtalan szingli csajt. E megmásíthatatlan rózsaszín úton tavaly még a baráti szexből örök szerelem képlete volt az aktuális divat...idén már a "csináljunk gyereket" felkiáltás a menő!

Kifejezetten érdekes tapasztalat egy hollywoodi remake után megtekinteni az eredeti alkotást is, hiszen ezáltal pontos képet kaphatunk az álomgyári újrázások sajátos hatásmechanizmusáról. Az izlandi Reykjavik - Rotterdam remekül összegzi az északi szigetország apró filmgyártásának imponáló erejét, elvégre egy elismert krimiíró (Arnaldur Indriason), egy tehetséges rendező (Óskar Jónasson) és egy színészként is brillírozó direktor (Baltasar Kormákur) összefogásából született, tökéletes tolvaj-moziról van szó. A lassan felpörgő, ám annál trükkösebb történet maximálisan lecsupaszítva és egyre kíméletlenebb hangnemben kerül elénk, miközben Kormárkur Colin Farrelt megszégyenítő módon hozza a kemény csibész-hőst. Fura az élet, hiszen az amerikai verzió (Csempészek) forgatókönyvét az ex-rendező (Jónasson), míg a rendezést az ex-főszereplő (Kormákur) jegyzi, ám a hollywoodi verzióból végül mégis pont az eredeti érdekes ízei vesznek ki. Az amerikai producerek átengedik ugyan a csavaros történetet, ám kevesebb hangsúlyt hagynak a két főszereplő mélyben húzódó, valódi konfliktusára. Hollywoodban a hős tökösebb és idealizáltabb, de a nézőnek is minden figurát, minden csavart legalább háromszor el kell magyarázni, mintha egyébként nem értené, miről van szó. A hideg északon nincs idő a felesleges körökre, a behízelgő humorra, az érzelgősségre. Lehet, hogy az álomgyári verzió több emberhez jut el és könnyebben befogadható, ám az okos történet valódi ereje csakis a sarkkör közelében szabadul fel.

A fekete öltönyös ufóvadászok kultikus képregényfolyama a világnak ezen a felén nem kimondottan ismert, ám a jól sikerült megfilmesítések az igényesen könnyed örömmozik kicsiny, ám annál népszerű táborát erősítik. Az alkotók nem próbálnak súlyos bölcsességeket lenyomni a torkunkon, sőt, a világot sem kívánják megváltani, ám a beígért szórakoztatást maximális erőbedobással, imponáló minőségben végzik. Ez a dicséretesen magas színvonal szerencsére a harmadik részben is kitart: a Barry Sonnenfeld vezette rutinos stáb ezúttal is önfeledten mókázik, ami azért jó hír, mert így ismét egy látványos ÉS vicces filmet hoznak össze nekünk.

A világ jelenlegi legkirályabb sorozatáról (és a személyes kedvencről) egyszer már megírtam röviden, miért is tartom annyira iszonyatosan jónak és fontosnak...ám időközben megérkezett a befejezőnek szánt ötödik széria első adagja, ami még tovább fokozta a fokozhatatlant. Nyolc újabb csodálatos epizód, amelyekkel az alkotók nemcsak újabb izgalmas és provokatív irányokba indultak, de talán képesek voltak még az eddigieket is felülmúlni, tovább erősítve a Breaking Bad egyébként is masszív kultuszát. Vince Gilligan, a sorozat kreátora most sem hibázott, sőt, tudott meglepetést okozni, hiszen a történetet ezúttal egészen mély vizekre kormányozza. Ez az évad már nem a korábbi látványos dramaturgiai truvájokra, a hihetetlenül kanyargó fordulatokra, a meglepetésekre épül, és a szürreálba hajló mellékszereplőkre és mikorvilágokra sem esik olyan nagy hangsúly. Az ironikus, morbid humorú tónus brutálisan sötétre vált, az események lomhábban vesznek lendületet, ám egy nehézbombázó ellentmondást nem tűrő erejével emelkednek már-már irreális durva magasságokba.

A magyar műfaji film palettájáról még mindig fájóan hiányzik a thriller zsánere, ami azért is különösen fájó, mert a látványos akciókkal vagy sci-fikkel ellentétben az ilyen történetek elmeséléséhez elsősorban nem pénz, hanem író, színészi és rendezői talentum szükségeltetik. Különösen igaz ez az egy helyszínes, klausztrofób “domestic thriller” alműfajára: az efféle pszichológiai rémmesék, csavaros krimik izgalmas megvalósítása tényleg kizárólag az alkotókon múlik. A 2010-es Halálkeringő mindenképpen egy fontos lépés a megfelelő irányba - még akkor is, ha a végeredmény sajnos nem igazolja a várakozásainkat.

Szinte törvényszerű, hogy az ausztrál komédia előszeretettel épít a kontinensnyi szigetország különleges státuszára. A fura tájak és az egzotikus élővilág mellett elsősorban a helyiek büszke aussie-identitása fűti a sajátos humorú vígjátékokat: minél karakteresebbre sikerülnek a figurák, minél erőteljesebbek az alapszituációk, annál sikeresebb a végeredmény. A Harmadnaposok veterán rendezője, Stephan Elliott úgy tűnik, sajnos elfeledkezett erről az egyszerűségében is nagyszerű alapszabályról, és a helyi ízeket a gyorséttermi kajákba próbálja becsempészni. Ahogyan azonban a McDonalds magyaros hete, úgy a Másnaposokba oltott Bazi nagy görög lagzi ausztrál újrázása sem szolgálhat különösebb kulináris élvezetekkel.

Két évvel a 2 nap Párizsban franciásan könnyed, kellemesen hibbant családi komédiája után Julie Delpy színész-író-rendező még tovább közeledik a nagy példakép, Woody Allen neurotikus agymenéseihez, ám a gall művésznő ezúttal sajnos csak fizikailag tudja megközelíteni az amerikai mester világát. A 2 nap New Yorkban a már bevált receptet próbálja újra elismételni, ám a megváltozott helyszín, a fokozási kényszer miatt felvonultatott új szereplők, az eltérő élethelyzet sem képesek felfrissíteni az ismerős fordulatokat, sőt, az újonnan kitalált figurák és dilemmák csak rontanak a helyzeten, kellemetlen didaktizmussal töltve meg a látottakat. Delpy ismét egy laza, szívmelengetően tanulságos értelmiségi vígjátékban gondolkodik, a végeredmény azonban túl erőltetett és hiteltelen ahhoz, hogy valóban megszeressük és megértsük hőseinket.

Hollywood mindig is előszeretettel vadászta le a független rendezőket, hogy aztán a megfelelő produceri présbe helyezve a lehető legsimábban kifacsarhatóvá váljon a használható alkotói tehetség. A lassú betagozódás, a fájó besimulás egyik legdurvább esete a nagy Scorsese szomorú pályaútja, aki kemény bűnfilmesből mára öreg Spielberg-klónná változott - hozzá képest Cameron Crowe sokkal enyhébb, és kevésbé durva tüneteket produkál. Az X-generáció egyik kulcsrendezője amúgy sem állt soha kifejezetten távolt a tömegfilmes eszköztártól, még korai filmjeivel, a bájos hangvételű, keserédes indie-melodrámákkal sem merészkedett igazán messze a mindenkori fővonaltól. A Mondhatsz akármit, a Facérok és a Majdnem híres kedves fésületlenségeit, az erősen személyes, ezért hiteles hangulatokat az alkotó mára a hideg profizmussal, a nagyipari folyamatokkal cserélte fel. Az Igazi kaland sem vállalhatatlan, szívtelen pénzügyi befektetés, de mégsem több, mint egy biztos kézzel levezényelt, pontosan kivitelezett bérmunka. Nem rossz, de az a bizonyos alkotói kéz mintha hiányozna: a tehetség még ott van, a szubjektív alkotói lendületet azonban már hiába keressük.

Korántsem véletlen, hogy az örökké friss vérre szomjas Hollywood kövér ujjacskáit nemrég Baltasar Kormákur nyaka köré fonta: Izland leghíresebb rendezője nemcsak a markáns északi hangulatok megteremtésében profi, de már korábbi műveiben is nagyfokú műfajtudatosságról tett tanúbizonyságot. A 2008-ban forgott Fehér nászéjszaka már önmagában azért is méltó lenne a figyelmünkre, mert egy aprócska Észak-Izlandi szigeten játszódik. A gyöngyvászonba ragadó, egzotikus atmoszféra, a csodálatos fények elvinnék a hátukon a művet, itt mégis csak a szilárd alap szerepét játsszák ebben a keserédes, nősülős melodrámában. Kormákur irigylésre méltó ügyességgel egyensúlyoz a jeges skandináv életmesék, a hibbant legénybúcsús komédiák és a filozofikusabb szerelmi meditációk között. A hihetetlen helyszíneken összetéveszthetetlenül északi, könnyen megszerethető figurák bukkannak fel - néhol mintha Kusturica és Fellini randevúzna von Trierel és Anders Thomas Jensen szerelemgyerekével. Sőt, ebben a hűvös, fehéren ragyogó izlandi éjszakában még a nagy Bergman is feltűnik egy pillanatra, a súlyt azonban a nevetés, a komoly bölcselkedést a könnyed életigenlés oldja. Kormákur irigylésre méltó magabiztossággal zsonglőrködik a lehetőségeivel: ha a végeredmény nem is lesz filmtörténeti mérföldkő, mégis hamisítatlan szerzői darab, amely képes tovább mélyíteni a kortárs skandináv mozi dicső hírnevét.

Egy exploitation-filmes számára csak egyetlen tabu létezik. A kiomló belektől a gigantikus csöcsökig gyakorlatilag bármi a vászonra kerülhet, egy dolog azonban szigorúan tilos: a közönség sohasem unatkozhat! A Piranha 3DD gyilkos halakkal, lassítva ringatózó cickókkal és vicces arcokkal próbálja elkerülni azt a hibát, amit egy ilyen vállaltan cellolid-szemét egyáltalán elkövethet. Az ambiciózus mozi mégis pont a tempó, a móka és az izgalom tüntető hiányával bünteti a közönséget. A kétes szavatosságú Dög-trilógiával relatív hírnevet (?) szerzett John Gulager nem olyan gátlástalan és pimasz tehetség, mint az első részt dirigáló Alexandre Aja - műve így a jó pillanatok ellenére is hervasztó érdektelenségbe fullad.

Sacha Baron Cohen eddigi életműve egy igen bölcs és provokatív ötletre épült: a Cambridge-i Egyetemen végzett szociológus-filmes fogta a legbutább, legmakacsabb sztereotípiákat, a végletekig eltúlozta őket, majd szokatlan alteregó-figurákat faragott belőlük. Ali G, Borat és Brüno kalandjai talán éppen azért tűnhettek annyira pimasznak, mert Cohen a közönség feketékkel, kelet-európaikkal és melegekkel szemben táplált, gondosan takargatott előítéleteit piszkálta meg, ellentmondást nem tűrő, figyelemfelkeltő módom. Munkamódszere különösen a Borat esetében sikerült jól, hisz a gerillafilmes eszközök, a fikciós és a valóságos jelenetek sajátos keverése nagyszerűen rántotta le a leplet az álszenteskedő, hamis toleranciáról, és a közönség végül önmaga korlátoltságát nevette ki. Nagy kár, hogy Cohen legújabb figurája, Aladeen tábornok már közel sem sikerült ennyire jól.