Kinetográf

Mindig pozitív dolog beszélni a helyről, ahol élünk, és különösen igaz ez egy olyan utánozhatatlan főváros esetében, mint a mi Budapestünk. Ami igaz, az igaz: a város mostanság az állandó átalakulás állapotában kaméleonszerűen formálódik, de ez a változás egyúttal arra is lehetőséget ad, hogy közben a múlt szebb, illetve kevésbé idilli nyomai is egymásra rakódhassanak, létrehozva így a tipikusan „pesti” atmoszférát. Budapest szédítően sok arccal tekint ránk, és a járókelő a legcsúnyább, szürke betonszörnyektől egészen a világ egyik legszebb panorámájáig, a hangulatok széles skálájával találkozhat. Az éles kontraszt pedig az itt élők és a város viszonyára is rendkívül jellemző, hisz a napi rohanásokban, a gyakori szidalmak és korholások közepette bizony gyakran hajlamosak vagyunk elfedni azt a nagyon is örömteli tényt, hogy végeredményben egy felülmúlhatatlanul egyedi helyen élünk.

Óóó, azok a táncfilmek...

Nagy ritkán összejön az olyan mozi, ahol nézőként ugyan tudjuk, hogy túlzottan is ideális hősöket, illetve hurráoptimista történeteteket látunk, mi azonban mégis boldogan adjuk át magunkat a hihetetlen mesének, mert egy pillanatra valahogy csak jól esik elhinni, hogy az élet talán lehetne ilyen is. A Larry Crowne pontosan egy ilyen film, hiszen hibátlanul kedves, középkorú hősét ugyan kirúgják a szeretett munkahelyéről, de ő a sajnálkozás helyett gyorsan beiratkozik egy főiskolára, ahol aztán csupa nagyszerű emberrel megismerkedve ráébred arra, hogy eddig igazából nem is volt annyira rendben az élete. Mindez akár közhelyesnek és didaktikusnak is tűnhet, de a csúcsformájában visszatérő Tom Hanks valahogy mégis el tudja hitetni velünk: viccesen emberi tud lenni az efféle pozitív hozzáállás.

A mexikói horror ritka vendég a hazai mozikban, ami igen sajnálatos mulasztás, hiszen a távoli ország filmgyártásában már régóta markánsan jelen van a zsáner, és így születtek már arrafelé borzongató kultuszművek is. Ez pedig nem véletlen, hiszen a keresztény vallás és az ősi indián hitek fura keveredése a mai napig áthatja a mexikói kultúrát és művészetet, létrehozva így egy olyan sajátos halottkultuszt is, amely nemcsak a taco és tequlia utáni egyik legismertebb sztereotípia, de egy valóban élő, lüktető rítus, ami így nyilvánvalóan nyomot hagyott a helyi rendezők alkotásain is. A Vagyunk, akik vagyunk szintén ebből a szellemi örökségből próbálna táplálkozni és megkísérel egy egyedi hangvételű, egzisztencialista áthallásokkal megbolondított horrorfilmet letenni az asztalra – sajnos azonban a keverék végül nem az alkotó szándékai szerint sikerül, így a mű a nyilvánvaló egzotikus ízek mellett más értékekkel nem nagyon rendelkezik.

Az amerikai igazságszolgáltatás mindig is hálás filmtéma volt, hiszen a tárgyalóterem nemcsak a feszült emberi drámák nagyszerű (és szimbolikus) díszleteként funkcionál, de a védőügyvéd jól ismert figurája is kifogyhatatlan forrása a lelkiismeret kontra pénz, valamint az igazság kontra jogrendszer örök dilemmáinak is. Az igazság ára is ezen a jól kitaposott úton botorkál, és a profi amerikai szakemberek filmgyártási receptjeit követő biztonsági filmkészítés egy erősen felejthető, de instant fogyasztásra egészen szórakoztató mozi született, és Hollywood így ismét hitet tehet az olyan hamis, de igen jól csengő közhelyek mellett, amelyek a tévelygők előbb-utóbb megtalált üdvös útjairól, illetve a sánta kutya és a hazug ember esetéről szólnak.

Romantikus komédiát írni nem túl bonyolult vállalkozás, hiszen ha fél adag romantikához fél adag komédiát keverünk, nagyot már nem is tévedhetünk. Nem véletlenül működik régóta olajozottan ez a pofonegyszerű képlet, hiszen a közönség semmit sem szeret jobban, mint a saját álmait viszontlátni a vásznon, és a szerelem elől elháruló akadályok mulatságosan könnyfakasztó bonyodalma az egyik legősibb ilyen mesemotívum, amely így természetesen kifogyhatatlan variációs forrása a szívet és rekeszizmot egyszerre edző történeteteknek. Szakmányban lehet tehát gyártani az ilyen mozikat, és az álomgyári dolgozóknak csak arra kell ügyelniük, hogy a mű csontváza megfeleljen a fent vázolt formulának. Ha így tesznek, egyszerűen nem hibázhatnak – de ha esetleg még sincsenek tisztában ezekkel az igen egyszerű elvekkel, akkor olyan filmet fognak gyártani, mint a Szerelem kölcsönbe.

Billy Wilder vígjátékban mindig verhetetlen, ha pedig az isteni Monroe kisasszonyt dirigálja, akkor egyenesen kihagyhatatlan, szóval én itt akár be is fejezhetném az írogatást, hiszen igazi klasszikussal van dolgunk, egyenesen abból a régi, ragyogó, technicolor álomgyárból. Ilyen vígjátékok ma már sajnos nem készülnek: a családját nyaralni küldő férfi és a szőke naiva kalandjait nemcsak remekül keltik életre felszabadult színészeink, de szellemesek a dialógusok, a tempó szédítő, az álom-monológok pedig még ma is frissnek hatnak és még bónusznak megkapjuk Marilyn ikonikus képpé nemesült híres szoknya-libbentését is. A Hétévi vágyakozás tehát végeredményben egy letűnt korról mesél...a nagy rendezők ma már sajnos inkább más műfajokat választanak, Marilyn Monroe-hoz hasonló fényességgel pedig egyik csillag sem ragyoghat már talán soha.

A hatalom bizony gátlástalan és saját céljai érdekében minden szánalom nélkül gázol át ártatlan életeken és darálja be így apránként a tiltakozókat is - hacsak nincs az néhány bátor ember, aki legyőzve a félelmet, kiáll az igazság mellett és nem kímélve akár a saját egzisztenciáját sem, harcol az igazságért, amely így persze végül győzni fog! Gondolom, nemcsak a mozgóképekről ismertek már ezek az Amerikát oly jellemző, kissé cukros, didaktikusan egyszerű, hurráoptimitsa demokrácia-leckék...ha azonban valaki még nem ismerné a tételt, Fair Game címen itt az újabb demonstráció, a képletet ezúttal a Bush-adminisztráció iraki beavatkozására alkalmazva.

Nagyon megy most a képregényfilmeknek, úgyhogy egyre nehezebbé is válik kitűnni ebből a szerteágazóan színes tömegből. A Red alkotói a figyelemfelkeltéshez így az utat választották, hogy a paródia irányába tolták a gépezetet, és a komor alapvetésből egy olyan telivér popcorn-látványosságot forgattak, amely egy percre sem veszi igazán komolyan önmagát. Ezt a tervet pedig végül siker koronázza, hiszen a végeredmény egy olyan látványos, rendkívül könnyed szórakozás lett, amely néhol még egy picit meg is cibálja a manapság olyannyira divatos filmtípus bajuszát.

Nem is lenne szabad villámkritikában elintézni egy Aranypálma-díjas, nagy európai direktor által levezényelt művet, mégis komoly bajban vagyok Haneke legújabb munkájával, mert annyira rendben van itt minden, hogy az már egy picit gyanússá válik. Súlyos témákról mesél ugyanis a film, és minden kockája, beállítása hibátlan - de ez a poroszosan hideg precizitás most mégsem sokkolólag hat az emberre, hanem néha azon kapja magát, hogy nem igazán vonódott bele ebbe a történetbe. Nem unalomról van itt szó, hanem egyszerűen csak elkezdtem valami virtuóz mutatványnak érezni a filmet, mintha csak a Haneke-brand egy újabb tetszetős dobásáról lenne csupán szó. A hűvös távolságtartással elemzett történet így aztán ledobott magáról és nem hatott - olyan ez, mint egy távolról szemlélt porcelán-remek és a kedvenc bögre közötti különbség, lehet hogy az utóbbi nem olyan szép és hibás, mégis a szívünkhöz tud nőni. A mérnöki pontosság mellé ugyanis nem árt néha egy kis érzelmi defektus is...

Egy igazi B-hangulat...

„Mindent a szemnek!” – ez mostanában a multiplex-szentélyek bűnös csábítása, és a nézők becsalogatására megeresztett látványorgiák érdekében a filmkészítőknek ma már szinte tényleg minden eszköz megengedett. A színes-szagos szemkápráztatás érdekében A pap című opus például odáig merészkedik, hogy összeereszti az apokalipszis-filmek, a westernek és a sötét vámpír-horrok összes vizuális összetevőjét és stílusjegyét, így áldozva fel a jobb sorsra érdemes műfajokat a 3D szent oltárán. Ez akár még bocsánatos bűn is lehetett volna, de az alkotók súlyosabban is vétkeztek, hisz a csinos csomagolás kidolgozása után a belbecsre már nem maradt semmi energiájuk.

A magyarhangya elnevezésű alternatív filmforgalmazói társulás végre üdítő változatosságot hozott a szép csendben rendkívül egysíkúvá váló hazai filmkínálatba, hiszen az általuk kidolgozott „hangyaPASS” egy olyan, hat filmre szóló bérlet, melynek segítségével ínyenc, máshol nem vetített alkotásokkal találkozhat az igényesebb moziközönség. Remek tehát a kezdeményezés, hiszen olyan különleges filmélményekkel gazdagodhatunk a normál jegyárak feléért, mint például a következőkben tárgyalandó chilei Mint hal a vízben - amely a sorozat negyedik darabjaként azt is nagyszerűen demonstrálta, hogy szerencsére van még élet a hagyományos mozin túl.

Tévedés lenne azt gondolni, hogy a ma olyannyira divatos szuperhősöket az amerikai képregényírók találták volna ki. Az ember ősidők óta szuperlényekkel létesítette be a környezetét, így adva meg a tiszteletet (és értelmet) a különböző természeti jelenségeknek, állatoknak, fontosabb tárgyaknak, eseményeknek. Az istenekkel megszemélyesített mesék így olyan mitológiákba álltak össze, melyek nemcsak a teremtéstörténeteket és a legfontosabb népi hagyományokat fogták össze, de az embert éppen foglalkoztató legfontosabb kérdésekre is választ tudtak adni.

Mit tehet egy fiatal európai alkotó, ha nagy költségvetés nélkül akar nemzetközi figyelmet kelteni? Hát vagy kitalál valami egészen ötletes filmes cuccot, vagy a gyorsabb utat választja, és átmegy primér sokkolásba, amibe aztán nemcsak a művészi mondandót magyarázhatja később bele, de a vágyott kétes hírnevet is megszerezheti. A szerb Mladen Djordjevic filmje is éppen erről az utóbbi esetről akarna mesélni, sajnos azonban a főszereplő-rendező pontosan abba a hibába esik, amit végeredményben ki akarna itt nekünk figurázni.

A franciák remekül művelik az összes hollywoodi mesterfogást és versenyképes alternatívát képest nyújtani az amerikai mozival szemben, köszönhetően az erős gengszterfilmes hagyományaiknak is. A 22 lövés is egy efféle munka, amely elsüti ugyan az összes ilyenkor szokásos klisét a saját morált követő maffiózótól a korrupt rendszer megpendítéséig - a borostás Jean Reno mégis valahogy hitelesebben mutat a vásznon. Érdemes tehát tanulni a galloktól, hiszen imponáló magabiztossággal gyártják az efféle műveket, és úgy csalogatják be a honi nézőket a mozijukba, hogy nem bután másolják, hanem könnyeden felhasználják a jól ismert paneleket. Azt hiszem, valami ilyesmi lenne tehát az híres francia könnyedség...

Egy ilyen címmel nem sok jóra számít az ember, elvégre az eredeti és magyar titulus is kellően hülyére sikerült - éppen ezért én lepődtem meg végül a legjobban, milyen jó kis alkotásról van itten mégiscsak szó. Egy bamba, csecsemőtestű zeneipari munkásnak kell ugyanis elkísérnie a még élő, de igencsak kiégett rocklegendát a híres (?) Greek-színházba, hogy énekesünk egy elsöprő erejű koncerten térhessen vissza az élvonalba, ezzel pedig egy csapásra a balfék haverja is fellőheti magát a szórakoztatóipari ranglétra egy felsőbb fokára. Egy jó öreg buddy-filmet kapunk tehát, a klasszikus képletet viszont a rockvilág mítoszának a kíméletlen fricskázása keveri meg, és éppen emiatt tud rendkívül jól működni a komédia is.

Aki életében legalább egyszer volt már igazán részeg, az bizonyosan imádja az alkoholgőzös történeteket is, hiszen a mámor okozta morális és logikai gátszakadások néha valóban hajmeresztő szituációkat szülnek, és a barátságok szilárd kötőanyagaként állandó elemét jelentik a közösen kanonizálódott emlékkészleteknek is. Todd Phillips rendező kétségtelenül jó érzékkel tapintott rá erre az örök humorforrásra, és a Másnaposok első részével sikeresen karikírozta ki az ordenáré baráti berúgások tematikáját. A siker után pedig szinte már kötelező a folytatás is – de kétszer ugyanazon a viccen már nem féltetlenül nevet olyan jóízűt az ember.

Nem egyszerű romantikus komédiákat jegyző írók élete, hiszen mi sem nehezebb annál, mint újabb és újabb csavarokat vinni a két szimpatikus szerelmes egymásra találásának örök meséjébe. Napjainkban ezt a problémát a stúdiók iparosai úgy próbálják áthidalni, hogy egyrészt kimondottan a szexre helyezik a hangsúlyt, másrészt pedig előtérbe helyezik a női irányítást, és felcserélik a férfi-női szerepeket (ez már a XXI. század, kérem). Ezzel a felturbózott recepttel aztán vagy sikert érnek el (Csak szexre kellesz), vagy csúnya zakót gyűjtenek be (Szerelem és más drogok) - mi azonban inkább arra vagyunk kíváncsiak, pontosan miért sikerül az egyiknek, a másiknak meg nem.

Bármennyire is kezdenek beszivárogni az elmaradott, vidéki Amerika lepusztult képei a kortárs hollywoodi filmtermésbe, eddig leginkább csak elvétve találkozhattunk olyan alkotásokkal, amelyek a szórakoztató iparra oly jellemző, romanticizáló szándék nélkül próbálják megmutatni, hogy bizony még a világ gazdasági szuperhatalmának is vannak olyan elmaradott, félnomád vidékei, ahol szinte semmi sem változott az első telepesek megjelenése óta.

Mint minden valamirevaló ideológiát, a nyugati kapitalista gondolkodást is mély paradoxonok feszítik, hiszen a „Te leszel a legjobb” jelmondat mindenkire egyformán vonatkozik, függetlenül attól, hogy általában a versenyeken csak egy első helyezést osztanak ki. Nem kell tehát messzire nyúlnunk akkor sem, ha meg akarjuk érteni a személyiségfejlesztő tréningek röhejes abszurditását, elvégre utasításokra egyéniséget tanulni mégis furcsa egy vállalkozás. Különösen akkor, ha mindezt puha főnöki nyomásra (azaz „önként”) teszi a szerencsétlen dolgozó – és ezzel el is érkeztünk a vállalati team building sajátosan mai képződményéhez, amely szinte tálcán kínálja magát a szatirikus filmes feldolgozásokhoz.

Mintha a dél-koreai filmeseket is elérni látszana a sikerrel járó átok, hiszen az elmúlt évek elsöprő erejű alkotásai, illetve az azokkal járó hangos tapsvihar közepette mintha elkezdtek volna maníros alkotásokat forgatni, ahol a jól bevált forma mögül egyre inkább kiveszni látszik az alkotó invenció, a mélyebb tartalom. Kim Jee-woon filmjével kapcsolatban is igen erősen éreztem a fenti megfontolásokat, hiszen a gyönyörű képekben elmesélt bosszú-történettel minden rendben van azon kívül, hogy túlságosan is a dél-korai sztenderdeknek akar megfelelni.

Ínséges idők járnak a magyar filmre, örülünk tehát minden elkészült műnek, még akkor is, ha nyilvánvalóan nagy újdonságot egy kultikus opusz harmadik részétől már nem is igazán várhatunk. Az Üvegtigris folytatása ennek ellenére nem okozott komolyabb csalódást, hiszen az alapmű olyan jó karakterekre és benyögésekre épült, hogy erről fájdalommentesen lehúzható marad az a bizonyos újabb rókabőr is. A sors iróniája amúgy éppen az, hogy az alkotók a harmadik rész végére jutottak el odáig, hogy sikerült a figurák köré egy épkézláb történetet is kikerekíteniük - a film így aztán működik, a dolgok pedig végül szépen a helyükre is kerülnek. Ehhez nekünk meg csak az első húsz perc bénázásit, a néhol túljátszott alakításokat és minősíthetetlenül szar utószinkront kell elfelejtenünk, illetve talán még azon se kellene sokat gondolkodnunk, hogy miért nincsenek itthon igazán jó forgatókönyvírók. Hagyjuk is inkább ezeket a mély kérdéseket, elvégre ínséges időket élünk - örüljünk inkább annak, ami van. Az Üvegtigris végeredményben egy tisztességes és szerethető munka, ezt pedig egyre kevesebb magyar film mondhatja el magáról mostanában...

Kedvenc szemüveges neurotikusunk, Woody Allen ismét remek formában van, hiszen nemcsak az európai turné állomásai eredményeznek kellemes moziélményeket, de a Barcelona és London között levezényelt otthoni munka is a régi zsenit idézi, megajándékozva így a rajongókat egy újabb Woody-gyöngyszemmel. A Whatever works ráadásul úgy tud tipikus WA-komédiaként helytállni, hogy egy picit azért csavar is a rendező megszokott eszköztárán, azaz nagy újdonságok nélkül, a jól bevált fordulatokkal képes frissítőleg hatni.

Emlékszünk még a nem is olyan régen fénykorát élt zsaru-filmekre? Két, egymásról teljesen különböző rendőrt osztanak be párnak, hogy aztán a folyamatos civakodás és magánéleti kátyúk után megoldják az esélytelennek látszó nagy ügyet...ekkor jöhet valami jó kis poén, szaxofonszóló és egy nagytotál a főgonosz égő rejtekhelyével, illetve a jószívű főnök elismerő pillantásaival. Erős tömegfilmes toposzról van tehát szó, ami így aztán tálcán is kínálja magát a parodizálásra, amit szerencsére most olyan szakavatott mesteremberek végeznek el, akik pontosan érzik a határvonalat a kifigurázás és az ordenáré eltúlzás között.