Kinetográf

A skandináv krimi mostanában igencsak felfutóban van, hiszen a térség zsánerpróbálkozásainak a különleges ízét nemcsak a sápadt fények és a havas sötétség adják, de a siker receptjét leginkább a bűn és a mintatársadalom között feszülő méretes ellentmondások jelentik. Kétségtelen ugyanis, hogy a takaros északi országokról inkább jutnak az eszünkbe a tágas, tiszta természeti környezetben élő szívós és segítőkész emberek, mintsem a mocskos nagyvárosban vegetáló perverz torzók, illetve a rájuk vadászó, kiégett zsaruk világa. Erre a kontrasztra pedig mindenképpen érdemes építeni, a létrejövő sokk ugyanis biztosan képes felkavarni a műfaji állóvizet.

amikor átmegyünk zöldbe

Lehet olvasgatni...egy itt fogant bejegyzés nagyobb testvére egy komoly helyen!

Hiánypótló mű az Apacsok, hiszen mi más lenne annyira jellemző a magyar mentalitásra, mint a hamis nosztalgiák dédelgetése és a múlt fájdalmasabb vetületeinek a szőnyeg alá söprése. A Radnóti Színházban azonos címmel játszott darab és abból készült film azonban végre hajlandó komolyabban is foglalkozni az eddig leginkább csak a napi politika által kizsákmányolt besúgó-kérdéssel, ezzel pedig talán ráirányíthatja a figyelmet arra, hogy égető szükségünk lenne a gulyáskommunizmus vidám emlékképe mögé tekinteni és szembenézni végre annak a kevésbé szép, a hétköznapi emberi kapcsolatokat érintő vetületeivel is.

Woody Allen szerencsére még 75 felett sem vett vissza a szédítő munkatempójából, sőt, mostanában már évente örvendezteti meg a rajongóit egy-egy újabb szerzői szösszenettel. Ráadásul amióta a hőn szeretett Manhattanéből is kimozdult és európai forgatási „körútra” indult, még a bemutatott művek minősége is erőteljes javulást mutat. A barcelonai és New York-i kitérő után a tavalyi év a mestert ismét Londonban érte, A Férfit látok álmaidban című legújabb munkája azonban az európai széria eddigi leggyengébb alkotás lett.

Kínai, fekete vagy mélymagyar - mi mind egyformák vagyunk, legalábbis a világűrből érkezők idegeneknek biztosan, hisz nem valószínű, hogy különbséget tudnának tenni közöttünk, és inkább az tűnne fel nekik, hogy az ormótlan nagy testünkön csak egy a csöppnyi fej pihen. Igen, messziről nézve minden homo sapiens egyforma, így ha az idegengyűlölet nevetséges butaságairól szeretnénk az emberi fajnak mesélni, ehhez az ufós mozik könnyen megfejthető metaforájánál keresve se találhatnánk jobb (és szórakoztatóbb) médiumot. A Paul című alkotás is pontosan ezen az elven működik, hiszen a vígjátéki formába nemcsak a fél sci-fi legendárium kifigurázása fér bele, de az idegenek és helyiek ironikus különbözőségei több szinten is megidéződnek, kezdve a repülő csészealjaktól, egészen az angol-amerikai félreértésekig.

Egymilliárd ember nem kevés, főleg akkor, ha a pénze is egyre több - csak idő kérdése volt tehát, hogy Hollywood is felfedezze magának a kínai piacot, és az ottani sikerek lenyúlása, illetve másolása helyett a saját receptjét mártsa csípős-savanyú szószba. Amerikáról lévén szó, ezt az akár missziósnak is nevezhető tevékenységet a film-noir műfaja képviselné, külön csavarként pedig az ázsiai és amerikai sztárokat egy megbízható svéd emigráns dirigálására bízták a producerek. Az még egyenlőre ugyan kérdéses, hogy a Shanghai címre keresztelt opusz visszahozza-e a befektetett összeget (az USA-ban nem mutatták még be), az azonban már most kijelenthető, hogy a kínai (cél)piacon nem lett túl sikeres az alkotás, elvégre igen furcsa hibridet sikerült legyártani.

Erre mondom én azt, hogy instant KLASSZIKUS!!!

A túlélő-horrorok kortárs sikerének titka már nemcsak a reality-hullámmal népszerűbbé vált "veled-is-megtörténhet" sokkolásában rejlik, de a fő vonzerőt ma egyre inkább az ügyesebbé finomodó forgatókönyvírói truvájok jelentik, hiszen a fix helyszíneken mozgatott, néhány szereplővel dolgozó történetekbe olyan szép trükköket is be lehet dobni, hogy attól majd nézői szem nem marad szárazon. No és természetesen produceri sem, hiszen az efféle papír-zsonglőrködéseket minimális befektetéssel is gyönyörűen le lehet forgatni...a kasszánál pedig még az is megtörténhet, hogy ezzel pontosan a tízszer ennyiből készült, nagyobb vetélytársakat sikerül kenterbe verni.

A kisfiúk túlnyomó többsége imád mindenféle játékautókkal száguldozni a mintás szőnyegen, hiszen a hím személyiség fontos fejlődési állomása a gépet uraló, a vasat maga alá gyűrő férfi szerepét próbálgatni - és felnőtté cseperedve éppen ezt a nosztalgikus mítoszt élteti tovább a négykerekű technika szinte vallásos fetisizálása is, amely az autós újságokon, tematikus műsorokon és videojátékokon keresztül ma talán népszerűbbé témává vált, mint eddig bármikor. Nem véletlen tehát, hogy Hollywood is felismerte a receptben a rejlő potenciált, és a kifejezetten erre a legendáriumra épülő filmtípus annyira gazdag aranybányának bizonyult, hogy egy röpke évtized alatt már az ötödik része készülhetett el a Halálos iramban szériának, amely etapot az alkotók igen frappánsan az „Ötödik sebesség” alcímre kereszteltek.

Vegyünk egy veterán, szinte a teljes Shakespeare-életművet végigjátszó/megfilmesítő brit direktort, társítsunk hozzá egy vitathatatlanul tehetséges és remek nemzetközi színészgárdát, és biztosítsunk nekik egy igen komoly költségvetési keretet. Mindezt öntsük nyakon egy igen sekélyes alapanyaggal, azaz elvárásként a skandináv mitológiát amerikai módra kizsákmányoló, buta képregény multiplex-kompatibilis megfilmesítését tűzzük ki, ráadásul rögtön három dimenzióban. Hogy mi lesz ebből a furcsa, többszörösen is ellentmondásos felállásból?  Nos, az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb popcorn-látványossága, a Thor.

A romkomok egyik legidegesítőbb tulajdonsága kétségtelenül a címek kritikátlan magyarításában rejlik...de lépjünk is most túl a humoros forgalmazó 'Sejtcserés támadás' alakban elsütött újabb agydögönyözőjén, és kapcsoljuk is le egyúttal az összes többi kritikai érzékünket is...és így egy kiszámítható, de éppen ezért egészen kellemes élményben lehet majd részünk. Még akkor is, ha Amerika évről-évre egyre perverzebb módon viszonyul a hagyományos család-modellhez, és már nemcsak az egyedülálló anyák és apák nimbuszát fényezi tükörsimára, de a spermavásárlást is a boldogság egyik lehetséges, vonzó útjaként kezdi tálalni, és a szerelemes-nevetős filmek egy részét is már erre az újítónak gondolt alapszituációra húzza fel.

Amióta az Alkonyat-széria összetörte a zsenge érzésű női szíveket (és kinyitotta a pénztárcájukat), azóta többen is úgy gondolják, hogy megértették a csodatévő receptet, a téma következő nagy dobását pedig majd pontosan ők fogják elkövetni. Catherine Hardwicke, az első Alkonyat-film rendezője is belevágott hát egy újabb romantikus lányfantázia megálmodásába, gondolván, hogy van ő olyan jó direktor, aki a híres alapanyag nélkül is pontosan érti a tinédzserek legtitkosabb szívdobbanásait. A fájó igazság azonban sajnos az, hogy Catherine Hardwicke mégsem annyira jó rendező, és A lány és a farkas alkotóinak nemcsak a zsenge érzésű női szívekről, de még magáról a filmkészítésről sincs sok fogalmuk.

Igen! Megcsináltuk! Aki rendszeresen nézegeti az imdb mértékadó, a látogatói szavazatok alapján 100 legrosszabbnak ítélt film listáját, bizonyára örömmel konstatálta a tényt: a világ valaha készült összes filmje közül nem más, mint egy magyar alkotás, a már most is legenda-szagot árasztó Álom.net birtokolja a mindenképpen megtisztelő leges-legszarabb címet. Természetesen nem kell ahhoz azért nagy logikai készség, hogy mindennek az inverz-népszerűségnek a hátterében egy önszerveződő, félspontán honi akciót sejtsünk...elvégre azt mégiscsak kizárt dolognak tartanám, hogy az 1895 szavazat közül akár csak egy tucat is külföldi, tehát teljes mértékben elfogulatlan lenne. A kedves klikkelő honpolgárok tehát megcsinálták...ha már esélyünk sincs a legjobb filmek listájára jutni, majd feljutunk a legrosszabbak közé, sőt, rögtön az első helyre katapultáljuk a cuccot...ez a magyar virtus, nem igaz?! Én meg ilyenkor mindig jót nevetek, mert igen...pontosan ez az igazi hungaro-mentalitás az, amit én csak az önmagába harapó kígyó esetének hívok.

Wes Craven veterán horror-rendezőre kétségtelenül illik az "ellentmondásos" címke, hiszen a vitathatatlan remekművek mellett (Rémálom az Elm utcában, Sikoly) olyan borzalmak is a nevéhez fűződnek, mint például a Vámpír Brooklynban. Direktorunk tehát néha telibe talál, néha meg nem, és gyakran nemcsak a gyengébb folytatásokkal szokta a renoméját a porba döngölni (Sikoly 3), de bizony tényleg annyira melléfog, hogy az aktuális opusza még a magyar forgalmazásig sem jut el (legutóbb: My soul to take)...ez pedig ismerve a honi akciós DVD-kosarak minőségét, azért nem kis fegyvertény.

A kasszáknál meglepően jól teljesítő, nemrég ügyesen újraindított slasher-széria ürügyén éppen a fentiek fényében lettem én így kifejezetten kíváncsi a 2005-ös, Éjszakai járat (Red Eye) című munkájára, amely nemcsak a két jobban sikerült Sikoly között ért el viszonylagosan nagy kritikai- és közönségsikereket, de a tartalmi kivonat alapján még a rendező bevett felségterületétől, a horrortól is igen távolinak tűnik...egyszóval ínyencségnek ígérkezett!

Nem tudom, ki hogy van vele, de hála az ezerrel dübörgő marketing-gépezeteknek, nekem az év ezen időszakára már igencsak elegem lesz a mindent ellepő, aranyos kis tapsifülesekből. Éppen ezért kutakodtam hát egy kicsit, hátha találok valami méltó bosszút a témában és íme...hála az egykor szebb napokat látott MGM horrorfilmes részlegének, rá is bukkantam erre a hihetetlen alapötlettel dolgozó, erősen kult-szagú, nyulas-mészárlós alapvetésre.

A vérnyulak éjszakája persze egy borzalmasan rossz alkotás, hiszen az alkotók egyszerűen képtelenek a bolyhos jószágokat félelmetes fenevaddá változtatni. Szívem szerint én el is beszélgetnék azokkal az illetőkkel, akik valamiért úgy gondolták, hogy ez a dolog egyáltalán lehetséges...de a lelkes filmeseink mégis megpróbálkoztak a reménytelennek tűnő dologgal és mindenféle szánalmas próbálkozással próbálnak aranyos nyuszikkal terrorizálni. A történettel amúgy nem is sokat teketóriáztak: egy tudós valami hormont fecskendez a nyuszikba, az idegesítően hülye kislánya meg persze jól kicsempészi a kísérleti alanyt - a következő vágásnál így aztán vicsorgó, véres óriásnyulak marcangolják a vidéki Amerika töltelék-szereplőit.

Nem hiábavaló összemixelni az Idétlen időkig, a Mátrix és az Eredet rafinált alapkonfliktusait, hiszen a csak elsőre furcsának tűnő koktél szinte biztosan garantálja majd a producert simogató jegybevételi adatokat. A fent vázolt filmtriász közös metszéspontja egyébként a kegyetlenül ketyegő idő, így a Forráskód Jake Gyllenhaal alakította katonájának is csak röpke nyolc perce van arra, hogy megakadályozzon egy terrorcselekményt, rájöjjön arra, hogy ki is ő valójában, és ha még az ideje engedi, gyorsan meg is változtassa a saját, illetve csinos útitársnője sorsát. Szoros tehát az időbeosztás, de a nem is olyan kis könnyítést az jelentheti a hősünk számára, hogy egy titkos katonai projectnek köszönhetően ezt a nyolc percet mindig újra és újra átélheti.

http://www.filmkultura.hu/filmek/cikk_reszletek.php?kat_azon=950

A jó thriller elsősorban bennünk, a nézőkben zajlik, hiszen ha a vásznon látottak a saját félelmeinkre is képesek rezonálni, akkor szinte garantált az izgalom és a rettegés. Vélhetően az ’Élve eltemetve (Buried)’ spanyol rendezője is pontosan ismerte a fenti képletet, hiszen az egy szereplővel dolgozó, minimál-költségvetésű mozi középpontjába pontosan az élve eltemetés örök rettenetét helyezi, ezzel pedig a valódi feszültségforrássá a bezártság okozta általános félelem, illetve a többé-kevésbé mindenkiben ott dolgozó, szűk terek indikálta szorongás válik. A klausztrofóbiások így aztán jobban is teszik, ha most messzire elkerülik a filmet játszó mozikat, elvégre a teljes játékidő egy sötét, lezárt koporsóban játszódik. Ebből a reménytelennek tűnő szituációból próbál meg aztán majd a Ryan Reynolds alakította, Irakban kamionsofőrként dolgozó és ott túszul ejtett hősünk valahogyan kikecmeregni.

Ne ijesszen el senkit a cím mögött álló négyes szám, ezúttal tényleg nem egy újabb, olcsó rókabőrt húztak le a valaha szebb napokat látott Sikoly-szériáról, hanem az eredeti alkotógárda állt újra össze, és friss vért fecskendezett a már csaknem tíz éve tetszhalott tinihorror-sorozatba. Wes Craven rendezőnek ráadásul az a bravúr is sikerül, hogy egyszerre szolgálja ki az előzményeket jól ismerő kemény magot, a könnyed kikacsintásokra fogékony mozirajongókat és az izgalmakra vágyó áltag nézőket is – ezért a nem kis eredményért pedig csupán annyi engedményt kellett tennie, hogy a horror/humor arányt egyértelműen az utóbbi javára tolja el. Filmje tehát inkább lesz vicces, mint félelmetes, de a szórakozás azért így is garantált.

Azért halogattam ilyen sokáig ennek a filmnek megtekintését, mert rendkívüli módon tartottam tőle, hogy ez egy szar...és hát láss csodát, rendkívüli módon igazam is volt ebben! Persze nem szoktam én itt ilyen erős és csúnya kifejezéseket használni, de most eljött az idő erre is, elvégre mit mondjon az ember egy olyan alkotásra, amely után az első benyomása az, hogy "mi francért csesztem el két órát az életemből?!" Szegény Oliver Stone...milyen jó rendező VOLT ő egykoron...

Egy újabb képregény-adaptáció, amely akár még jól is elsülhetett volna, hiszen a túlesztétizált western-légkör, az ál-mitológikus indián elemek, a steampunk és a Brolin-Malkovich fémjelezte főszereplőgárda robbanékony elegyet jelenthetett volna. Sajnos azonban a rendezőnek nem sikerült felépítenie a megfelelő, koherens látványvilágot, és egy értelmes sztorit sem voltak képesek az egyébként jó alapanyag köré kanyarítani. Az akciók így persze izzadságszagúak, a karakterek nincsenek egy picit sem árnyalva, a trükkök mögül meg szinte állandóan kilóg a lóláb, de még ezek a hibák is mind eltörpülnek ahhoz a baklövéshez képest, amit történet címen az alkotók a néző ellen elkövettek. Egy teljesen egyenes vonalú, amúgy értelmetlen ide-oda rohangászásnak vagyunk ugyanis sajnos a tanúi, és még ezt sem tudták érdekesen tálalni az alig nyolcvan perces játékidő végéig. Összecsapott, nem átgondolt és dilettáns munka, Hollywoodban vezető stúdiótól régen kapott már lehetőséget ennyire félamatőr filmes gárda - ez pedig nagy kár, mert így nemcsak az egyébként remek színészekkel csesztek ki, de egy sokat ígérő, jó alapanyagot is a sárba tiportak...

Mialatt mi itt Magyarországon arról vitatkozunk, vajon szerzői- vagy inkább műfaji filmet kellene-e a közönségnek készíteni, addig a skandináv direktorok már réges-régen megoldották ezt az (ál)problémát, és évek óta hegesztik össze imponáló magabiztossággal a két fent említett alkotói megközelítést. Mindezt ráadásul annyira hézagmentesen csinálják, hogy a filmjeik egyszerre képesek intellektuális csemegeként és szórakoztató abszurdként is helyt állni, ez a kombináció pedig érthető módon elvarázsolja az egyre szélesebb nemzetközi közönséget is. A norvég Hajszál híján úriember is pontosan ugyanebbe a vonulatba illik, hiszen a gyakran morbid, groteszkbe hajló gengszter-megváltástörténet nemcsak remek bűnügyi vígjátékként, de abszurd egzisztencialista drámaként is hatásosan működik.

Egyszerűen nem hittem el, hogy Russel Crow már megint képes egy filmet a Gladiátor-figurával eladni, pedig tényleg ez történik A következő három nap című munkában...balfasz szemüveges tanárként indulunk, mintacsalád reggelizik, rendőrök be, ártatlan asszony dutyiba, Russel sír, Russel akcióba lép, Russel zúz...szóval valami ilyesmi a film, így ezek után van még egyáltalán kérdés?

A Tron kapcsán írogattam én már a látvány ürességéről, illetve a 3D mögött tátogó nagy fekete lyukról is, nos, engem lepett meg a legjobban, hogy éppen ez a véletlenül elcsípett ausztrál opusz lett a megfelelő ellenpélda a témára...hiszen a Tomorrow, When the War Began nemcsak az alapötlet zsenialitásával ugrik ki a mezőnyből, de a sztori bonyolítása is elsőrangú, így aztán úgy szegeződünk a székbe, hogy a látvány maga nemcsak nem fontos, de még a gagyit is simán elnézzük neki.