Kinetográf

Egy PICIT félreérthető...

Fura élmény volt ez a film és körülbelül ugyanazokat a gondolatokat kavarta fel bennem, mint amiket az alapanyagul szolgáló, igaz történet is. Önmagában az a tény ugyanis, hogy Aron Ralston csak úgy tudott kiszabadulni egy balszerencsés omlást követően a szűk kanyonból, hogy levágta a saját karját - nos, ez kétségtelenül figyelemre méltó emberi teljesítmény. Számomra azonban éppen itt kezdődnének a sokkal izgalmasabb kérdések: hősünk miért is hívja ki maga ellen a sorsot, miért kísérti meg állandóan a határait, milyen vágy hajtja még fél karral is? Vajon egy ön- és közveszélyes alak vagy épp a saját teljesítményeit feszegető, nagy túlélő?!

Nem akarok afféle garbós-szemüveges, végtelenül sznob kritikusnak tűnni, de nekem ez a Fekete Hattyú bizony nagyon nem tetszett. No persze én a művet már a nagy hype és tapsvihar után láttam, így aztán a csalódás is biztosan sokkal nagyobb, mintha a bemutató idején nézem, de akkor is...itt bizony a felháborítóan nagy semmi van becsomagolva egy szép, színes, szagos, zörgős műanyag papírba és ezen sajnos az sem változtat, ha mozinak azért néha sikerül egy-két dolgot megvillantania. Aronofsky rendező úr ugyanis szépen indít és sokat ígér, de a Pankrátorral ellentétben itt végül egy üres B-filmes ijesztgetésbe fullad, ahol aztán az is kiderül, hogy a közhelyeken kívül nincs is semmi mondanivalója.

Igencsak meglepődve abszolváltam a Harcos című művet, hiszen annak ellenére, hogy a kritika mennyire a pajzsára emelte és még a pénztáraknál is szépen teljesített, ez bizony egy igencsak sablonos és gyengécske alkotás lett. Értem én persze, hogy meglepő dolog az amerikai külvárost hitelesen ábrázolni és mélységet ad egy crackfüggő testvér is - de ettől ez még a jó öreg Rocky-mítoszról lehúzott újabb rókabőr, és én e cuccért így annyira nem is tudok lelkesedni, sőt...

Eléggé el vagyok maradva bizonyos filmekkel és persze a hozzátartozó kritikákkal is, úgyhogy az elkövetkezendőkben sorra fogom venni az Oscar-jelölt és így az utóbbi időben nagy karriert befutott műveket...elvégre maradjon már nyoma ezen alkotásoknak is e hosszú hasábokon. Kezdjük is talán rögtön a legegyszerűbb esettel: a végül díjazott Király beszéde ugyanis nemcsak egy viszonylag egyszerű, tiszta és lineáris mű, de egyben egy rendkívül tetszetős darab is, úgyhogy végeredményben azért borítékolni lehetett azokat az híres aranyszobrocskákat...

A képregények megfilmesítése manapság annyira jól megy a kasszáknál, hogy lassan a padlást is lesöprik az ihlethiányban szenvedő hollywoodi alapanyag-vadászok...úgyhogy előbb-utóbb a legismeretlenebb szuperhősök is bemutatkozhatnak majd a gyöngyvásznon. A Zöld darázs persze inkább csak errefelé ismeretlen, elvégre nemcsak az egyik legrégebbi álarcos igazságosztója a nagy amerikai képkocka-mitológiának, de egy régi tv-feldolgozás híres főcímzenéje (halld Kill Bill) és Bruce Lee rövidke szerepe okán valami kultusz-féleség is kialakult körülötte. Ígéretesen hangzott tehát, ha mindehhez a sziporka-agyú örök gyerek, Michel Gondry nyúl hozzá...

Szomorú látni, amikor egy vígjátékban igen tehetséges színészek szenvednek csak azért, mert a forgatókönyv béna írói nem voltak képesek egy épkézláb poént sem a szájukba adni. A Terhelt társaság esetén persze már az a tény is igencsak árulkodó, hogy nem kevesebben, mint hatan jegyzik a szkriptet...mindez ugyanis nyilvánvalóan azt jelenti, itt bizony kézről kézre járt a matéria, hátha majd valaki feldúsítja vicces dolgokkal és gegekkel. Nos, ezek szerint mindenki a másiktól várhatta a megváltást, mert a poénosítás itt most valahogy egyáltalán nem sikerült...sőt, egy eredetinek nevezhető mozzanat sem került végül a filmbe.

Bite it! Bite it! Bite it!

Az új Tron pontosan az a fajta film, ami tökéletesen képes megvilágítani a 3D és Hollywood fura viszonyát...mert hát manapság ugye a nagy stúdiókban nyugodtan dőlnek hátra a tokás pénzemberek, íme, megvan végre a csodaszer, hiszen elég valami igazán látványos térillúziót csinálni és így nemcsak a nép tódul újra a hűtött multiplexekbe, de rögtön visszakézből a mocskos nethuligánoknak is lekeverődik végre az bizonyos, régen esedékes nagy tasli.

Shakespeare örökbecsű darabjait egyszerűen nem lehet megunni, éppen ezért nem is meglepő, mily nagyszámú megfilmesítést értek már meg az angol mester alkotásai. Jelen opusunk szerencsére a jól sikerült feldolgozások listáját bővíti tovább, hiszen ügyesen ülteti át a pogány-erotikus cselekményt a gyönyörű toszkán tájba, az örökbecsű figurákat pedig igen nívós sztárgárda kelti életre. A rendező okosan bonyolítja a sokrétű cselekményt és leginkább a botcsinálta társulatra fókuszál, ami szintén jó döntésnek bizonyul. A végére ugyan a giccs szörnyű árnya kísérti meg a filmkockákat, de ennyi még bőven belefér: újra megcsodálhatjuk Shakespeare géniuszát és ez bizony több mint kielégítő eredmény egy megfilmesítéstől.

Az Ördög című film igen rossz előjelekkel indult, mert szinte eldönthetetlen, melyik tűnik nevetségesebbnek...az, hogy itten majd öt ember fog egy liftbe ragadni és közöttük lesz Lucifer barátunk is, vagy inkább az, hogy ez az egész M. Night Shyamalan mára kissé lejárt szavatosságú agyából pattant ki. Egykori márkanév-filmesünk ugyanis amilyen magasan kezdte anno a Hatodik érzékkel, olyan mélységekben tapicskol manapság, szóval ez az egész liftes-ördögös történet finoman szólva is nagy baromságnak tűnt első blikkre.

Törvényszerű állomásához érkezett a Coen-életmű, hiszen megannyi műfaji kóstoló után a Nem vénnek való vidék már igencsak vad és nyugati volt, így aztán a testvérpár nagy amerikai zsáner-körutazásának idei megállója, A félszemű (True Grit) már egy telivér western, ráadásul rögtön egy dupla-remake. Az alapanyagot, Charles Portis regényét ugyanis (amely Szilaj vér címen meg is jelent most magyarul) 1969-ben már feldolgozta egy veterán rendező, Henry Hathaway, nem kisebb sztárokkal pakolva tele művét, mint Dennis Hopper, Robert Duvall, no és persze az akkor már jócskán legendás John Wayne. E mozi kultikus státusza egyébként abszolút hozzá köthető, hiszen pályája egyetlen Oscar-díját nyerte el a félszemű békebíró megformálásáért, a film pedig az egyik utolsó nagy, klasszikus westernként került a filmtörténet lapjaira, annak ellenére is, hogy kissé cinikus humora azért már előrevetíti a piszolyhősös-indiános mitológia későbbi önreflexióit is.

Ritka esemény történt velem a minap, hiszen az ilyen hosszú hétvégékre oly jellemző, bambulásba lassuló agyi működésem maga a színes, villódzó RTL-Klub pöccintette be, ráadásul a bennem szunnyadó kritika tüzét sem más, mint egy szokványos műsorajánlójuk kipattintotta szikra lobbantotta lángra! Tudom persze, hogy a piac és a profit farkastörvényeire hivatkozva (pontosabban azzal takaródzva) az ország legnépszerűbb csatornája már számtalan gyomorforgató dolgot meglépett (és persze lesz még lejjebb is) - de azért a pirosbetűs március 15-re főfilmként éppen a csillagos-sávos-lobogós-naplementébe-lovaglós Hazafi című nyáltengert berakni…nos, ez pontosan egy olyasféle nemtörődöm-cinikus hozzáállásra mutat, amelyet egyszerűen már nem magyaráznak semmiféle rideg marketing vagy nézettségi szempontok.

Érdekes munka ez a korai Ridley Scott-mozi, ugyanis már itt pontosan tetten érhető a rendező történelmi tablók iránti affinitása és grandiózus képekhez való vonzódása. Esetünkben két francia katona történetét követhetjük nyomon a napóleoni háborúkon át egészen az alacsony korzikai bukásáig, hőseinket eközben pedig valami őrülettel határos fanatizmus láncolja össze: amint a történelem forgószele egymás mellé sodorja őket, ők párbajban próbálják megölni egymást. A két ellenfelet összefűző e fura kapcsolat anatómiája tényleg érdekes ugyan, a mozi azonban mégis főképp az elsőrangú operatőri munka miatt marad emlékezetes: mintha csak a németalföldi festők csendéletei kelnének itt életre, a hideg fényekkel festett jelenetek egyszerűen szemkápráztatóak. No meg persze Harvey Keitel is elsőrangút alakít és ennyi már elég is ahhoz, hogy elégedetten kapcsoljuk ki a lejátszót.

Híres klasszikusok első megtekintésekor az ember vagy csalódottan fanyalog és értetlenkedik a hírnév jogtalanságán, vagy elismerően csettint és hevesen bólogat a megérdemelt reputáció miatt. Nos, Wolf Rilla 1960-as klasszikusa teljességgel méltó elfoglalt filmtörténeti pozíciójára, hisz igazi mestermunkáról van szó, tele remek ötletekkel, innovatív megoldásokkal és tökéletesen kivitelezett jelenetekkel. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mind a mai napig képes még megborzongatni a nézőt.

Annak ellenére, hogy Japán igazi filmes nagyhatalom, mifelénk jószerével csak Kurosawa és Takeshi Kitano neve cseng ismerősen, illetve természetesen a szamuráj-, karate- és Godzilla-moziknak van még némi rajongótábora. Érdemes ezért hát behatóbban is megismerkedni a szigetország filmtermésével és ezt akár kezdhetjük is rögtön ezzel a gyönyörűen kivitelezett, 1950-es alkotással. Az Ugetsu története egy régi japán szellem-történet feldolgozása, tökéletesen megtervezett plánokkal, nagyszerűen megválasztott zenei aláfestéssel és mesteri rendezéssel – a film így nemcsak a távol-keleti kultúra iránt érdeklődőknek lehet csemege, de az igényes mozi szerelmeseinek sem fog csalódást okozni.

Vincenzo „A Kocka” Natalira igazán jól illik a kult-címke, filmjei kétségtelenül egyediek, átgondoltak és mindig előállnak valami igazán meghökkentővel. Nincs ez másképp a két lúzer barátságára fókuszáló „Nothing” esetében sem, ők ugyanis egyszer csak egész egyszerűen eltüntetik a teljes külvilágot maguk körül és szó szerint a semmi közepén találják magukat. Eddig minden rendben is van, a sztori ötletes és elgondolkodtató, a trükkök is szemkápráztatóak, a film első fele azonban túlságosan humoros akar lenni és ez valahogy elrontja az egészet. Mert a képregényszerű, keserédes irónia rendben van akkor, amikor a történet már gőzerővel dolgozik, a túl hosszúra nyúlt bevezető és az üresjáratok alatt azonban mindez zavaró és elidegenítő. Kétségtelenül érdekes próbálkozás, de ez most valahogy mégsem jött össze.

Ilyesmit is csak a németek tudnak kitalálni, esetünkben ugyanis összekeverték a Taxisofőrt valamint Immanuel Kantot, így aztán már meg is kaptuk filmünk főhősét, Muxot, az önjelölt igazságtevőt, aki videokamerájával felszerelkezve vadássza le Berlin bliccelőit, graffitisait, bolti tolvajait és a kutyagumit utcán hagyó kutyatulajdonosait. Persze egy ekkora városban akad is munka bőven, hősünk ezért segítőnek (és hallgatóságnak) fel is veszi a munkanélküli, bugyuta Gerdet, hogy aztán a fura vállalkozás végül országos hírnevet kapva elkezdjen szépen gyarapodni.

Kim Ki-Duk eddigi utolsó rendezése abba a furcsának tűnő hibába esik, hogy éppen azt viszi túlzásba, amiért a dél-koreai direktort amúgy annyira szeretjük. A téma természetesen most is a férfi-nő kapcsolat őrülettel határos irrealitása, rendezőnk azonban ezúttal a szokásosnál is szimbolikusabb és ez bizony nem feltétlenül válik a film előnyére. A képek színei és fényei ugyan gyönyörűek, de az egész mozi valahogy túlterheltté válik a bonyolult álom/valóság tematika, a japán-, koreai- és buddhista-idézetek és a túlírt történet miatt. A vége mindennek pedig egyszerűen sok: Kim Ki-Duk ezúttal elművészkedte a dolgot, azaz sokat markolt, de keveset fogott…kár érte, de talán pont emiatt lehet majd a következő alkotása ismét friss és eredeti.

Nem sok efféle alkotás akad a filmtörténetben, a Fitzcarraldo esetében ugyanis egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni a készítés körülményeit. Werner Herzog e zseniális/őrült látomását majdnem egy évig forgatták a dél-amerikai dzsungel kellős közepén, a stáb több tagja megbetegedett, megsérült, ha pedig mindez nem lett volna elég, még meg kellett küzdeniük az excentrikus-mániákus főszereplővel is, no meg ugye át kellett húzni egy háromszáz tonnás hajót is egy kisebb hegyen, az esőerdő mélyén. Így hát ha másra nem is, de erre a vállalkozásra aztán valóban illik a fanatikus (elmebeteg?) címke és ez a hangulat persze pontosan érezhető a végeredményen is.

Az a durva, hogy a kutyus értelmesebben néz mint Chucky...

Nem véletlen, miért nem soroljuk ezt a művet az ikonikus Buñuel-alkotások közé, a mester azonban soha nem volt ennyire közvetlenül politikus, a film ezért mégiscsak megérdemli a figyelmet. A képzeletbeli dél-amerikai szigeten dúl a diktatúra és ezen a terepen csap össze az idealista, az opportunista és a nőiességével fegyverként bánó özvegy. Bármennyire is sokat ígérően hangzik mindez, Buñuel nem tudja vastagon felvinni a vászonra a drámát és fájó módon hiányzik a tőle megszokott maró irónia és az agyament szürreál is. No persze azért a helyzet annyira nem rossz, a spanyol direktor néhol azért megvillantja géniuszát és ráadásnak még a főszereplő hármas is remekel. Nem telivér-Buñuel tehát, de azért így sem rossz.

Ha egy történet lapos és közhelyes, azt bizony hiába körítjük szocio-drámával és szépen kivitelezett akcióval – az alapötlet hibái és gyengeségei végül úgyis átütnek majd a végeredményen. Pontosan ez a problémája Ben Affleck második rendezésének is, amely bár néhol kifejezetten tetszetős darab, egészében véve mégis inkább egy túlnyújtott és túlzottan okoskodni akaró, közepes mozi. A szerelem miatt jó útra térő, ezért a bűnözői körökből szabadulni próbáló jószívű rabló történetét ugyanis már túl sokszor láttuk, mindez egész egyszerűen nem elég érdekes. Hiába helyezi hát rendezőnk a sztorit Bostonba és próbál meg afféle szociografikus hátteret festeni az alvilági figurák köré, ez így bizony kevés.

E viszonylag korai Capra-mozi még csak néhol villantja fel a rendező vígjátékait védjegyszerűen jellemző kisember-szemszögű társadalomkritikáját, de már itt is tetten érhető az a bizonyos melegszívű optimizmus és humanista attitűd, amely miatt őt annyira szeretjük. A szökésben lévő gazdag fruska és a dörzsölt agglegény-zsurnaliszta története igazi népmese a királylányról és a szegény, de becsületes parasztfiúról – sokszor és sokféleképp láttuk mi már ezt, de Capra igazi tehetség, így most is elbűvöl minket a remek tempóval és az emberközeli humorral. Erre rátesz még egy lapáttal Clark Gable hihetetlenül erős jelenléte és sármja – a végeredmény tehát egy klasszikus álomgyári komédia, egyenesen az ártatlanság korából.

Fura egy alkotás sodródott minap a hálómba: egy kései olasz giallo, stáblistáján a stílus legnagyobb mestereivel (a producer Dario Argento, a rendező pedig Mario Bava fia, Lamberto). A Démonok alapvetése ráadásul igazán szórakoztató, lévén ez egy zombi-horror, némi tinédzser tematikával spékelve és bár nem vagyok fanatikus híve a stílusnak, engem lepett meg a legjobban, mennyire élvezetes alkotásról is van itten szó. Azt azért persze rögtön az elején le kell szögeznem: én továbbra sem vagyok feltétlen híve az anatómiai hitelességű, vérbő gusztustalanságoknak és ezen nem segített sokat az itt látható sok műhányadék és csonkolt testrész sem – a film alapötlete és hangvétele azonban van annyira jó, hogy mégis élvezetes lehet a műfajt nem fanatikus rajongással szerető egyszeri nézőnek is.