Kinetográf

Egy igazán impresszív szörny...

Japán szörfmozit ugyan ki más tudna ilyen elegánsan és érdekesen tálalni, mint a kultikus nagymester, Takeshi Kitano?! A Nyár, csend, tenger ráadásul hiába korai zsenge, rendezőnk már itt teljes fegyverzetben mutatkozik és a rá jellemző szinte összes mesterfogást be is mutatja. Persze a szörfözni tanuló süket kukásfiú története tulajdonképpen csak egy tengely, amely mentén a japán direktor mesterien fűz össze önállóan is értelmezhető, apró etűdöket a tőle megszokottan erős, már-már hipnotikus atmoszférába csomagolva.

Frank Capra minden filmjét áthatja az amerikai kisemberbe vetett hite, a direktor politikai programja pedig igen idealizált: adjunk hatalmat az átlag amerikainak, ő ugyanis még hisz azokban az alapelvekben, amelyekre egykor a Szabadság Földjét alapozták. Mindezeket az ideákat vegytisztán láthatjuk a jelen opuszban, rendezőnk példamesét forgatott és végre kibonthatta politikai idealizmusát, ezen keresztül pedig leróhatta tiszteletét az amerikai alapértékek mellett is. Mindez aztán persze fordulhatna giccsbe vagy szűklátókörű utópisztikusságba is, de Capra valahogy úgy tudja mindezt lenyomni a torkunkon, hogy inkább csodáljuk ezt a túláradó, gyerekes optimizmust, mintsem hogy mérgelődnénk rajta. Rendezőnk ugyanis szereti hőseit és töretlenül hisz bennük, ez pedig valahogy végül ránk is átragad és hát egy kis ideig abba az illúzióba esünk, hogy de jó lenne, ha…

Van az úgy néha, hogy a gyengécske vicceken is valahogy jól esik röhögni, talán a téma vagy a viccmesélő személye teszi, de e ritka esetekben hajlandóak vagyunk szemet hunyni a kifejezetten béna humor felett is és csak megbocsátóan mosolygunk az otromba tréfákon. A Kecskebűvölők pontosan efféle mozi, az ember úgy áll fel a végefőcím után, hogy tisztában van az olcsó poénok gyengeségével, de mégsem haragszik ezért, a látottakat inkább csak egy kellemes élményként könyveli el.

A poszttraumás Vietnam-filmek egyik leghíresebb és legsikeresebb darabja mai szemmel nézve mintha kicsit megkopott volna. A veteránkórházban dolgozó ápolónő, a harcba induló férj és a tolókocsiba kényszerült ex-őrmester háromszög-története ugyanis néha bizony kínosan leül és az akkoriban ütősnek számító képek/mondatok is elvesztették mára sokkhatásukat. A kétórás játékidő bizony túl hosszú és hiába Jon Voight, Jane Fonda és Bruce Dern remek alakításai, a film nem képes a háborús borzalmak kiváltotta traumát a történelmi szituáción túl, a maga univerzalitásában ábrázolni. Helyenként tetszetős darab, de inkább sajnos egyenetlen.

A dél-korai Kim Ki-duk nemzetközi hírneve és elismertsége nem véletlen, munkái mindig univerzális emberi kérdésekkel foglalkoznak, de egyben erős szerzői filmek is, markáns rendezői kézjeggyel ellátva. Ki-duk ugyanis állandó szimbólumrendszert használ, melynek kulcseleme a víz és a természet, szereplői pedig rendszerint furcsa, néha már-már perverznek is tekinthető kívülállók, akik a testi fájdalom és az erotika között egyensúlyozva próbálják megtalálni a szerelemhez vezető utat - ezek az összetevők pedig egy szürreális rendezői világot eredményeznek.
Mindez már tökéletesen látható a 2000-es Sziget című munkájában is, amely egyébként annak idején meghozta számára a nemzetközi áttörést és amely végleg megalapozta a hírnevét. A film amúgy az elidegenedés és a magány kérdéskörével foglalkozik, de természetesen nem a megszokott módon: rendezőnk szimbolikus helyszínt és szereplőket vonultat fel, filmjének hangulata és látványvilága pedig egyszerűen utánozhatatlan.

Az általános megítéléssel szemben én nem estem hasra Fritz Lang negyvenes években készült noirjaitól. Szó se róla, kifogástalan minőségű, átgondolt és hiba nélkül kivitelezett művek, de néhol mintha afféle iparosmunka-szag áradna belőlük. Igaz ez erre az 1944-es mozira is, amellyel igazából semmi gond sincs azon kívül, hogy nem tud kiemelkedni a zsáner jobban sikerült alkotásai közül, vagyis nem mestermű. Lang ráadásul –talán produceri nyomásra- egy telivér rózsaszín farkat is a film végére illeszt, ez pedig kiöli belőle azt a kegyetlen végzetszerűséget, amely amúgy a legnagyobb erőssége lehetne. Ez így pedig csak erős közepes.

Az amerikai független film igencsak vonzódik a fehér középosztályt sújtó családi drámákhoz, ezzel összefüggésben pedig előszeretettel turkál a szilárd jövőkép nélkül tengődő tinédzserek lelki világában is, kötelezően meleg tónusú képekkel és alternatív rockkal körítve. A zsáner idei kedvence, a „The kids are all right” szintén ezt a vonalat követi, mégis sikerül kitörnie az „indie-gettóból” és meghaladnia a fentieket, köszönhetően főképp az életszagú dialógoknak valamint az elsöprő erejű színészi alakításoknak.

Sofia Coppola első munkája már megelőlegez ugyan valamicskét a későbbi remeklésekből, de még inkább egy kicsit rágós, nyers darab. Az álomszerűen lebegő, keserédes atmoszféra persze itt is nagyon rendben van, a történetmesélés azonban sok helyen megbicsaklik, sokszor fullad giccses nosztalgiázásba és zavaró szájbarágásba. Kár érte, mert a sztárgárda nagyszerűen dolgozik és néha sikerül egy-egy remek jelenetet elénk varázsolni, a végén azonban mégis inkább negatívba billen a mérleg nyelve. Debütfilmnek nem rossz, de Miss Coppola nagy örömünkre azóta sokat fejlődött.

Az a szürreálba hajló véletlen történt meg velem a minap, hogy egy hosszú és kimerítő út után, több napos filmes megvonás és hosszú mozikoplalás után egyedüli és kizárólagos lehetőségként három klasszikus hollywoodi alkotás megtekintésére adódott módom és hát vérbeli mozgóképfalóként én egyből be is habzsoltam mind a hármat…egymás után, éjszakába nyúlóan és hát így kerültem én jó ismeretségbe Bette Davis művésznővel, mivel a három filmben éppen az ő személye volt a közös.

Nem is olyan régen a nagyváros még nem a szingli hordák játszóterét vagy a yuppie-menyországot jelentette, hanem maga volt a bűn és erőszak megtestesült dzsungele, ahol a nap leszállta után csak és kizárólag a csúcsragadozók maradhattak életben, a magunkfajta átlagos állampolgár meg jobban tette, ha vett egy bazi nagy lakatot és magára zárta az ajtót. A nagyvárosi erőszakfilmek igazi aranykora a hippi-kábulatból végleg felébredt hetvenes évek közepe – innen aztán természetesen a szubzsáner is sok felé ágazott szét és talán az egyik legérdekesebb hajtása az főképp tini-közönséget megcélzó, a fiatal utcai bandák életére fókuszáló filmtípus lett. Itt bizony nem Dawson és a haverok pityeregnek az ingerszegény kisvárosi tökéletesség miatt és nem is a Gossip girl harmincas szupermodell „gimnazistái” dugnak unalmukban egymással…ez még itt a koszos és sötét nagyváros, ahol néhány bőrbe öltözött, szűkszavú legény mutatja meg, mit is jelent igazán tökösnek és lazának lenni. Ezen alkotások egyik legfontosabb és mára kultikussá érett darabja pedig Walter Hill akciórendező ’79-es alapvetése, a Harcosok – amely egyszerre tud veretes bandafilmként és finoman irónikus akciómoziként működni és mint ilyen, nagyszerűen összegzi mindazt, ami ezekben az utcai filmekben annyira jó volt.

Hollywood kapzsi, kövér ujjait ismét egy kellemes francia darabba dugta bele (Anthony Zimmer), bevételnövelőnek belepakolta korunk legvastagabb ajkú játékbabáját (Angelina J) és partnernek hozzápasszintotta az igényesebb közönséget is bevonzó kult-színészt (Depp). Mindezt aztán egy jobb sorsa érdemes, fiatal Oscar-díjas német rendezőre bízta (Donnersmarck alias Mások élete) – mindebből így aztán (nem is nagyon meglepő módon) egy röhejesen gyenge multiplex-blődli született, ami tulajdonképp minden elvárható fronton kínos csődöt mond.

Éppen ma egy éve, hogy blogom piciny csónakját az internet nagy kék óceánjára bocsájtottam és hát a kritikák hajszolása közben azért én meg is állnék itt most egy percre, mert ugye mégiscsak örömteli az alkalom, hogy bizony ám, ezt is megértük! Nem is akarnék én itt most könnycseppet morzsolgatva mérleget vonni vagy tósztot mondani – úgy érzem, azért van itten egy-két bejegyzés, ami tényleg egészen jól sikerült és hát végeredményben minden napra akadt egy-két idetévedt olvasó is, tehát valami értelme mégiscsak van ennek az egésznek.
Köszi hát mindenkinek, aki ellátogat néha ide és az meg külön öröm, ha komment is születik – az egyetlen lényeges szempont azonban továbbra is az marad, hogy én még mindig élvezem…remélem tehát, hogy mindez még (legalább) egy évig biztosan így is marad. Ámen.
 

Az újrafazonírozás szörnyű démona elérte hát a klasszikus Elm utcát is…Hollywood láthatóan ötlethiányban szenved és ugye hiába a csodaszernek tekintett 3D, alapanyag nélkül nehéz bármit is a popcornzabálók elé vetíteni, be kell pöccinteni ezért a kifulladt, elgyengült sorozatokat, hátha új erőre kapnak. Mindezzel amúgy nincs is igazán semmi bajom, főképp a patinásodó horrorok esetében természetes az újrázás, elvégre mindegyik örök meséken alapul és így szinte kiáltanak az újabb és újabb verziókért…mi ugyanis mindig ugyanattól a mumustól félünk, maximum a világ változik egy kicsit körülöttünk.

...no comment...

A következőkben tárgyaltak befogadásához az olvasónak el fogadni a talán kissé furcsa tényt: szerintem Linda-epizódokat nézni nemcsak remek móka, de igen tanulságos elfoglaltság is. Félretéve ugyanis a hihetetlenül béna Jáva-klumpa-íííjjaaa szentháromságot és az irritálóan stréber-picsa fő karaktert, a sorozat felszínét picit megkapargatva rendkívül sokat tanulhatunk a halódó magyar szocializmus és az egyre erősebben érkező nyugati hatások perverzen furcsa viszonyáról. A Linda akaratlanul ugyan, de leginkább erről a korról mesél a mai nézőnek és innen nézve valóban sajátos kordokumentum.

Bárki, akit megkérdeztem arról, milyen is az új Fincher-film, általában csak annyit vágott hozzám, hogy jó meg minden, csak nem a Facebookról szól. Naná, gondoltam ekkor magamban, hiszen mégis hogy a jó fenébe lehetne izgalmas mozifilmet írni egy weboldalról, legyen az bár korunk ragyogó ékköve/bűzös rákfenéje, a megkerülhetetlen, nagy Arckönyv. Nem, Fincher új filmje szerencsére valóban nem a weboldalról szól, mert ennél egy sokkalta izgalmasabb dolgot térképez fel: a legelső felhasználó lelki világát…

Év vége van, ilyenkor szinte kötelező listát írni, úgyhogy én is közzéteszem az általam legjobbnak tartott idei öt film listáját. Csak olyan filmeket vettem számításba természetesen, amiket már láttam és szinte mindegyikről írtam is már ehelyütt...

A válogatást természetesen szét lehet cincálni, hiszen csak olyan filmeket vettem számításba, amiket már láttam és hát a filmcímekre fókuszáltam, nem magára az alkotásra. No és persze pornófilmek sem versenyeznek (igen, mivel nem láttam egyet sem...muhha) - azok ugyanis lazán verik a mezőnyt...több...khmm...hosszal.
Jöjjön tehát a mozitörténelem öt legtökösebb filmcíme - szigorúan szubjektív alapon!

Ez a film nemcsak gyönyörű plakáttal, de egyben az egyik legjobb filmcímmel is rendelkezik...

A Karácsony az egyik leghálásabb filmes téma: nemcsak háttérnek vagy atmoszférának kitűnő, de külön alműfaja is kialakult már az ünnepkörnek - a karácsonyi-film bizony létezik és az egyik legellentmondásosabb típus a filmek népes családjában.
A téma ugyanis szinte törvényszerűen vonzza a giccset és a büdös nagy szeretet...az én listám ezért akaratlanul is úgy állt össze, hogy az összes itt szereplő film megkeveri kicsit a csili-vili díszletet.
Jöjjön hát az ötös válogatásom...

Nekem az az elvem, hogy Karácsonykor bizony senki ne nézzen tévét (illetve nem csak ekkor, de lehetőleg soha ne nézze a sípládát) - de hát kár tagadni, nincs is annál dagonyásabb élvezet, mint a mérhetetlen mennyiségű ételtől elnehezülve, lecsukódó pillákkal bambulni a színes-zajos dobozt és rágóztatni a mögöttünk álló évben mélységesen igénybe vett, megfáradt agyunkat...
A kertévék viszont még ilyenkor is ellenünk dolgoznak és ezen erősen vegetatív állapotunkból is képesek felhergelni minket azokkal a borzalmas alkotásokkal, amikkel kivétel nélkül minden évben jól megostorozzák a szerencsétlen lakosságot.
Ezeket a csapásokat szedtem én most gyorsan egy csokorba - aki jót akar magának, kerülje el az alant felsorolt időpontokat...

Robert Rodriguezt már a kezdetektől nagyon csípjük, a Terrorbolygó óta viszont Olümposzi-magasságokba emelkedett, így azután nem is meglepő, mily erősen vártam már ezt az opuszt, különösen azért, mert az ál-trailer önmagában is elsőrangú móka volt. No meg amúgy is, ál-előzetesből filmet csinálni egészen őrült dolog és hát valljuk be: kedvenc mexikói bajszosunk, Danny Trejo is régen kiérdemelt már egy egész estét zúzást. Rodriguez tehát összetrombitálta „szokásos” bandáját, ráadásnak megszerezte a nagy Bob De Niro-t és bónuszként olyan kultikus arcokat pakolt még a filmbe, mint Don „Miami Vice” Johnson és Steven „Arcmimika” Segal. Innen aztán tényleg nehéz pofára esni, sajnos azonban Rodrigueznek mégis majdnem sikerült a lehetetlen…

Bollywood feltörekvőben van és világszerte is egyre nagyobb az érdeklődés az indiai mozi iránt, aminek egyik árulkodó szimptómája épp a Slumdog millionar tavalyi hollywoodi mennybe menesztése volt (8 Oscar). Nyilván persze oldalakat lehetne írni a jelenségről, a kontinensnyi ország sajátos filmkultúrájáról meg ugye jó vastag könyvek szólnak – én inkább most itt csak a költői kérdést tenném fel: vajon az ott felhalmozott temérdek mozgóképes tudás és tehetség mikor fog kisülni egy olyan alkotásban, amely a nyugati pénztárakat is sikerrel ostromolja meg?

Két kedvenc ausztrálunk újabb közös dobása...
zene: Nick Cave
rendezte: John Hillcoat