Kinetográf

Nem szépítem, ezt a filmet kénytelen voltam letölteni, mivel (tudtommal) hivatalos csatornán nem igazán lehet hozzájutni - ami persze nem is csoda, tekintve a kényes, érzékeny témát. Leni Riefenstahl 1936-os náci propagandamunkájának hozzáférhetővé tétele tehát még ennyi idő elteltével is erősen megosztja a közvéleményt és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az oldalon, ahonnan beszereztem a művet, igen éles és heves vita bontakozott ki arról, hogy egyáltalán illegális letöltésre bocsájtható-e egy efféle alkotás (azt egyébként halkan jegyzem meg, hogy a youtube-on általában jobb-rosszabb minőségben hozzáférhető, aztán néha törlik, néha nem...)

Nem tudok igazán jó mentséget felhozni arra nézve, miért is áldozok az értékes időmből másfél órákat ilyesféle „művek” megtekintésére – de ugyan ki a franc tudna ellenállni egy ilyen filmcím csábításának? Amúgy meg logikusan végiggondolva a dolgot, egy magamfajta zugkritikusnak egyszerűen muszáj csekkolnia az efféle szemetet, hiszen az alkotók pofátlansága esetünkben szinte már-már a zsenialitással határos. A nagy hollywoodi sikerfilm farvizén evezve ugyanis nekik csak és kizárólag a cím kellett, ha pedig megvan a Titanic II, akkor a film tovább már nem is érdekes, hiszen mi már levettük a művet a kölcsönző polcáról vagy előfizettük kábelen, a lóvé nekik bejött, nekünk meg egy szavunk nem lehet, nem várhatunk el igazán semmit efféle opusztól…

E régi kedvencemet szeretném most itt a nagyérdemű elé tárni – egy efféle mesterműről én most nem is akarok sokat írogatni, inkább csak azon morfondíroztam a minap, vajon miért készült ennyire kevés fotó-film (én ezen kívül nem is tudok igazán kultikus művet említeni). Az említett szösszenet ráadásul nemcsak gyönyörűen néz ki ebben a formában, de vélhetően a költségek szempontjából sem volt mindegy, hogy állóképekből szerkesztik össze vagy leforgatják – a végeredmény azonban egyértelműen igazolja a fotó-film létjogosultságát.

Szerintem ehhez sokat nem kell hozzátennem...a szemét figyeljétek!

Huelva neve bizonyosan nem cseng ismerősen a magyar olvasónak, pedig Andalúzia legnyugatibb, azonos nevű tartományának székhelye nem aprócska város. Turisták mégis csak elvétve tévednek ide, ipari múltja és kissé szerencsétlen fekvése ugyanis erősen megbélyegzi a település hangulatát. Igen, ez itt végeredményben Spanyolország délnyugati vége (a portugál határ innen már csak karnyújtásnyira) és különösen a pezsgő Sevillából érkezve lehet afféle „út vége” érzése az utazónak.

A véletlen sokszor sodor az utunkba egészen különleges alkotásokat és én is így jártam a The War Game címet viselő, 1965-ös BBC-dokumentumfilmmel, melyről előzetesen nem olvastam semmit, csak és kizárólag a csábító cím miatt kezdtem neki, gondolván, hogy valami jóféle szatirikus-háborús játékfilmről van szó. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, hiszen a mű dokumentarista igénnyel szimulál egy nukleáris bombázást és annak szörnyű következményeire fókuszál, mindezt ráadásul egy hírműsor stílusában teszi, hogy a látottak így még sokkolóbbak legyenek.

A Pixar-filmek kivitelezésének magas minősége úgy hiszem, megkérdőjelezhetetlen tény és így ugye az aprónépre gyakorolt elsöprő hatás is borítékolható – így nekünk, érett és felelősen gondolkodó állampolgároknak már csak az a szinte lényegtelen kérdés marad nyitva, hogy számunkra mennyire szórakoztató és komolyan vehető az aktuális munka. Nos, a nyájízlést nagyszerűen tükröző imdb.com szerint Pixárék e területen sem hibáznak: nem volt még olyan egészestés munkájuk, amely ne startolt volna a valaha volt legjobb 250 film között…de nekem erről egészen más véleményem van.

A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (alias KGST) sok mindenről volt híres, de a sci-fi filmek bizonyosan nem tartoztak ebbe a körbe. Olyannyira nem, hogy a vasfüggöny szerencsétlenebb oldalán az egyetlen Tarkovszkij némely munkáit kivéve nem is készült igazán komolyan vehető tudományos-fantasztikus alkotás (és hát azért a nagy orosz rendező filmjei sem igazán azok). Az a néhány műfaji próbálkozás pedig, ami végül a közönség igényeinek engedve mégis elkészült, inkább csak kínos és low-budget másolata volt Hollywoodnak (nem kis kajánsággal jegyzem meg, de ebben is mi vagyunk a „legjobbak”, a Pirx című sorozat egyszerűen alulmúlhatatlan). A másik oldalról viszont az efféle műfaji bénázás valódi kincsesbánya a magamfajta ínyenceknek, elvégre mai szemmel nézve a KGST-sci-fi nemcsak fantasztikusan vicces, de valami bumfordian szép, kissé nosztalgikus retróhangulatot is áraszt és nem mellesleg még érdekes megfigyeléseket is tehetünk arról, milyennek képzelte a nagy PÁRT az emberiség szép új (vörös) jövőjét.

Ki ne akarná ezt a filmet?

Azért csípem nagyon a szkeccsfilmeket, mert egyrészt a rövidfilmes forma nagy rajongója vagyok, másrészt pedig nincs annál szórakoztatóbb és tanulságosabb, mint amikor a néző összevetheti különböző rendezők azonos témáról született alkotásait. Az pedig már tényleg hab a tortán, ha egy efféle mű apropóját a legendás cannes-i mustra hatvanadik születésnapja jelenti, a világ minden tájáról összetrombitált, nagynevű rendezők pedig azt a nemes feladatot kapják, hogy három percben meséljék el, mit is gondolnak magáról a moziról, avagy „ami felvillanyoz, mikor kialszanak a fények és elkezdődik a film”.

A videoklip mint mozgóképes médium igen jó tanulóterep leendő rendezőnek és aki képes e színes forgatagon keresztül permanens és valóban markáns, egyedi képi világot teremteni, az méltán kaphat később nagyjátékfilmes lehetőséget. Az elmúlt években nem egy kultrendező futott be ilyen pályát, elég csak Michel Gondry vagy Spike Jonze nevét említeni, akik bizony többé-kevésbé beváltották a hozzájuk fűzött reményeket (csak két filmcím: Egy makulátlan elme… és a John Malkovich-menet). Hasonlóan indult a szuggesztív klippekkel (Massive Attack, Radiohead) nevet szerzett Johnatan Glazer karrierje is, akinek azonban második nagyjátékfilmje, a Születés sajnos nem éri el a fentebb említett rendezői munkák színvonalát.

Egyik kultikus, nagy kedvencem musical-verziója...priceless!!!

A múltkorában már írogattam e helyütt az apokaliptikus-autós szubzsánerről, de azt talán a rajongókon és a beavatottakon kívül mégiscsak kevesen tudják, hogy az olasz filmgyártásnak is volt egy olyan (egyéként erősen hanyatló) időszaka, amikor épp ezen alműfaj sorozatgyártására állt…roncsautók és motoros bandák róják a nukleáris sivatagot (a Dél-Olasz hegyeket) és a megmaradt emberiség utolsó reménye egy magányos hős. No, hát e letűnt, dicső korszak egyik VHS-kultikus darabja és zászlóshajója pontosan mai témánk, a Halálhozó 3000 volt, első körben szeretnék megkérni mindenkit, hogy ízlelgesse egy picit magát a címet…szerintem ennél jobban nem is nagyon lehet kitalálni.

Egy western akkor (és csak akkor) válhat igazi mesterművé, ha túl tud mutatni erősen determinisztikus műfaji kelléktárán és vagy hihetetlenül cool önreflexióba csap át (pl. a kultikus Dollár-Trilógia) vagy az erős zsánerszabályokból valami magasztosabbat, látomásszerű szimbolikát tud építeni. Ez az utóbbi eset aztán tényleg igazán ritka, de ha összejön, az alkotásnak bizonyosan bélelt helye lesz a filmtörténetben. A halál csöndje (Il grande silenzio) éppen ezt a bravúrt hajtja végre: kérlelhetetlen története és festői képei nemcsak az egyik legbizarrabb, de az egyik legfontosabb westernné avatják, ráadásul az említett mű történelmi kordokumentumnak sem utolsó.

Külön felhívnám a figyelmet a Vérszörny (!) invenciózus kialakítására és a plakát lényegretörő szerkezetére...

E csöpp blog visszatérő olvasói biztosan észrevették már, milyen nagy rajongója vagyok az alacsony színvonalú szemétnek, amelyet nemcsak szánalmasan szórakoztatónak tartok, de egyúttal a kincskeresés izgalmával merülök el benne újra és újra. Mindebből aztán persze egyenesen következik az is, hogy én már tényleg sok borzalmat láttam életemben – de néha bizony még nekem is megadatik az a kétes értékű szerencse, hogy olyasmi pereg le előttem, ami még nálam is kiüti a biztosítékot. Mert ugye ha valami nem elég szar, akkor az „csak” unalmas és így érdektelen…ha meg valami nagyon szar, akkor az perverzen vicces…de a "kultikus" japán Aranydenevér című „műnek” sikerül a szar olyan mélységeibe lemerülni, amelyre tényleg nem nagyon találok szavakat. Sokkoló élmény, de tényleg!

A török filmgyártás sohasem az eredeti ötleteiről volt híres és akkor még nagyon diplomatikusan fogalmaztam, hiszen bizonyos körökben az ország filmjei éppen azért élveznek kultikus státuszt, mert arcpirítóan gyatra minőségben másolják le (szinte egy az egyben) a nagy hollywoodi kasszasikereket. Aki esetleg nem ismerné a legendás Cüneyt Arkin nevét, annak csak annyit mondanék, hogy egyszerre szerepelt a Star Wars, a Rambo, a Rocky és a Bosszúvágy török verzióiban, de ha ez nem lenne elég a félistenséghez: hősünk sikeresen küzdött meg ninjákkal, maffiózókkal és még magával a történelemmel is. Nos, a következőkben tárgyalandó ottomán alkotásunk, az Ada: Zombilerin dügünü sem éppen originális ötletre épül, de a fentiekkel ellentétben itt mégiscsak egy tisztességesen kivitelezett, érdekes csemegéről beszélünk, amely (afféle törökmézként) édes perceket okozhat a zombiműfaj hű rajongóinak.

Néha igen tanulságos híres rendezők korai zsengéit tanulmányozni, általában ugyanis e rövid szösszenetekben már tetten érhetjük a kiforrott alkotói módszer egy-egy embrionális villanását, illetve gyakran már itt is találkozhatunk az egyedi rendezői alapállással. Igaz mindez még akkor is, ha az első munka nem épp a direktor későbbi stílusában készült - a tehetség az mindig tehetség marad és ez bizony még a legfurcsább anyagon is átsüt.

Az igazán jó rendező többek között onnan ismerszik meg, hogy értő kezei között még a gyengébb alapanyag is arannyá tud változni, illetve csak az igazi tehetség képes arra, hogy még a harmatosabb szkripten is keresztülvigye saját vízióit. Nos, e fenti tétel egyik érdekes este a nálunk (érdemtelenül) kevéssé ismert francia Jacques Tourneur és Cat People című művének esete – mert bárhogy is szépítjük, az 1942-es pre-pszichothriller nem épp a bénácska története miatt lett mára egyértelműen kultikus, oly sokat idézett alkotás…

A Mad Max indította autós-apokaliptikus hullám nem véletlenül ausztrál szülemény…a végtelen utak, a vörös por és a „világ-végén” hangulat szinte kiállt az ilyesféle macsó moziért, ráadásul a poszt-nukleáris víziók és a rozsdás sufnituning is kéz a kézben járnak és ha mindehhez még hozzákavarjuk a nyolcvanas évek borzalmas neon-világát a maga szögletes vonalaival és a sok tupírral, akkor gyakorlatilag már meg is kaptuk az alműfaj receptúráját. E vonulat érdekes hajtása a szintén ausztrál Dead-end drive in is, de esetünkben az alkotók azért próbálnak egyet csavarni a bevett sémán és a fenti tematikát jól összekeverik a menekülős-kitörős jövőfilmekkel, így a végeredmény egy igazi szörnyszülött – nagy adag madmaxes roncsautó-fétissel, egy evőkanál Menekülés New Yorkból-öntettel és egy nagy löket nyolcvanas-évek esszenciával…fincsi!

Lézer vagy lámpa az a sisakokon? Minek a szkafander ha a nő is lélegzik?

Talán néhány kedves olvasónak feltűnt, hogy a publikálási tempóm az utóbbi időben jelentősen lelassult, mindez azonban nem az alkotóerő hiányára vagy a lustaságra vezethető vissza, hanem egyszerű technikai okai vannak: az elmúlt hónapokban nem tartózkodom gyönyörű hazánkban, hanem hispán földön tengetem napjaim. Nem akarok itt persze afféle szolgálati közleményt írni a ritkuló posztok okáról, viszont a fentiek ismerete szükséges előfeltétele annak, hogy a következők értelmet nyerjenek.

Tudom, helytelen nagy elvárásokkal nekiindulni egy filmnek, de hát egyrészt a film-noir a gyengéim közé tartozik (és így persze csípem a hard-boiled irodalalmat is), másrészt meg nagyon kíváncsi voltam, mit tud kezdeni Michael Winterbottom és egy efféle remek színészi gárda egy Jim Thompson-alapanyaggal, amely ráadásul elég sajátos helyet foglal a krimi műfajában is. Az író ugyanis egyrészt a megszokott bűnös és sötét nagyvárost cseréli fel egy texasi porfészekre, másrészt a cinikus, kemény detektív figuráját viszi el a nihilizmus végpontjába, amely már messze a sötét oldalon található. Thompson alapműve tehát igen érdekes és számtalan értelmezési lehetőséget kínál fel, rendezőnk azonban épp a legfájóbb hibát követi el, amit ezzel az alapanyaggal egyáltalán el lehet követni: bár hűen és pontosan vezényli le a megfilmesítést, a művel magával igazából semmit nem kezd. Kár érte!

Ha a remekbeszabott magyar cím esetleg nem lenne elég indítóok a film megtekintésére (nem mintha az eredeti magasköltészet lenne…Knight and day…fúha) – nekem a mű fő néznivaló-faktorát egyértelműen Tom Cruise neve jelentette. Én ugyanis e porcelánmosolyú törpe iránt valamiféle iróniával terhelt, mélyről feltörő ellenszenvvel viseltetek, különösen azóta, hogy megpróbált magából afféle amcsi James Bondot csinálni és ezzel egyúttal szépen ki is nyírta a kultikus Mission: Impossible sorozatot. E érzéseim miatt aztán mindig szánok egy kis idő szceintológus barátunk újabb próbálkozásaira (és szenvedéseire)…

Nagy átlagban én azért csípem a cseh filmeket, mert körülbelül ugyanazt a problematikát tárgyalják, mint a magyar társaik, de ez a bizonyos káeurópai közös nyomor náluk nem afféle nézőkínzó depresszív önostorozásként csapódik le, hanem valami bohém „hát-szar-de-azért-örüljünk-ennek-is” érzésbe fordul át és az ember utána nem nyomorultul érzi magát, hanem inkább inna egy jó hideg sört és én ezt mindenképp gyógyítóbb hatásúnak tartom.
Efféle érzésekkel abszolváltam a Csereüvegek című munkát is, amely távolról sem hibátlan alkotás és messze esik a mestermű fogalmától is, mégis van benne valami olyasféle melegség és pozitív hangulat, hogy az ember megbocsájtja a forgatókönyv minden közhelyét és a rendezés összes bűnét is. Hideg őszi estéken pedig különösen működik ez az effekt, az ember ilyenkor amúgy is jobban ölel magához mindent, amiben van valami derű.