Kinetográf

Robin Hood…az örök téma, amelyről nem egy harisnyát lehúztak már, de hát kár is ezen nagyon csodálkozni, elvégre itt a néplélek legmélyebb bugyraiból feltörő mítoszról van szó. A szegényeket a gazdagok ellenében segítő íjász-szuperhős és bandája mindig is aktuális lesz, legalábbis addig bizonyosan, amíg meg nem valósul Marx Károly álma és el nem jön a kommunizmus szép új világa - de azt hiszem, ezt az eshetőséget nyugodtan kizárhatjuk. Íjászunk meséje tehát nem fog egyhamar elkopni, de ennek az örökös visszatérésnek perverz módon örülni is lehet, mert az újabb és újabb verziók hangsúlyeltolódásain és ábrázolásán keresztül talán épp az illékony korszellemet kaphatjuk el.

Sajnálatos a tény, de ha manapság egy filmcím alatt szerepel a „magyar dokumentumfilm” megjelölés, akkor az a filmrajongókon és a közállapotok iránt hevesen érdeklődő keveseken kívül szinte mindenki mást elriaszt az adott mű megtekintésétől. Lehet persze mindezen nagyokat keseregni és rögtön a közvélemény teljes elbutulását, közönyét vizionálni - de akár tetszik, akár nem, a mai közönséget már nem köti le a klasszikus beszélő fejes forma és többé már nem közéleti tett végignézni a fontos témákat boncolgató, de a mai néző számára többnyire inkább unalmasnak ható munkákat. A régi, jól bevált recept ugyanis mára szinte teljesen elavult: a néző bevonásához már nem elég az erős téma, manapság szükség van még mesére, humorra és érdekességre is. Mindezekkel aztán persze csúnyán vissza is lehet élni vagy épp nagyon rosszul is lehet alkalmazni őket és ilyenkor a régi „dokusok” rögtön el is temetik a műfaj hagyományos értékeit (főképp az objektivitást). Szerencsére azonban egyre több olyan dokumentumfilmet is el lehet csípni, amely a fenti elemekből előnyt kovácsol és hatásvadászat nélkül, nézőbarát módon tud fontos dolgokról, jól mesélni. Pigniczky Réka Inkubátor című munkája pontosan ilyen!

A sok Expendables után vissza az igazi gyökerekhez...

Elismerem, biztosan nem leányálom ma filmforgalmazással foglalkozni, különösen a világnak ezen a tájékán. Mindenki gond nélkül fel tudja sorolni a legfőbb nehézségeket...betört az internet, olcsó a plazmatévé, ergo csökken a nézőszám és még az a mocskos kalózkodás is...így meg ugye nyilvánvalóan zuhan a profit is. Ezért aztán sorra bezárnak a mozik és egyre több fontos film marad ki nemcsak a magyar mozi-, de már a dvd-forgalmazásból is. Én itten nem is másznék bele mélyebben a fentebb felsoroltak feltérképezésébe, mert nem vagyok forgalmazó, nem értek hozzá. Nézőként viszont van véleményem (lásd itt) és néha igazán dühít ez a sok-sok sirám...épp ezért villantanék fel egy esettanulmányt az alábbiakban arról, miért tartom elhibázottnak a jelenlegi forgalmazási gyakorlatot.

Itt van végre, megérkezett "a" film, amire már az első hírek óta fentem a fogam...végre befutott Stallone össznépi akciómozija, amely egyszerre vállalja be a tiszteletadást, a retrót és az öregedés feletti lamentálást, mindezt ráadásul korszerű macsómoziként akarja abszolválni úgy, hogy az egész még értelmezhető legyen egy afféle irónikus főhajtásként is a nyolcvanas évek mára már legendásan "nagy" korszaka előtt, mikor még kigyúrt fehér amerikaiak tettek rendet a sárgolyón egydimenziós, maszkulin értékrendek mentén. Túlspilázott és megterhelt lenne a fenti mondat? Nos, akkor képzeljük el mindezt egy kilencven perces filmbe zsúfolva!

Egy magamfajta férfiembernek nehezebb ezt bevallani, mint az ágybahugyozást, de én bizony már abszolváltam a három Twilight-filmet és minden irónia nélkül ki kell jelentenem: minden elismerésem az írónőnek! Esetünkben ugyanis egy olyan pofátlan ötlettel sikerült milliókat kasználnia, hogy többször nyúltam a tipikus "ez-miért-nem-nekem-jutott-eszembe" mozdulattal a homlokomhoz...mert akárhogy is nézzük, nem történik itten semmi más, csak egy viktoriánus leányregényből átemeljük az alapséma szerelmi háromszöget és a két udvarlót vámpírra, illetve farkasemberre cseréljük. Nagy trükk, mi?!

"Meg köll nézni, mert majdnem magyar film" - hallottam több helyről is a Ragadozók bejövetele kapcsán és bár értem a rációt benne, de ezzel a vaslogikával azért az mégsem stimmöl, hogy amúgy is szinte mindenki magyar a világban (max még nem tudja), Hollywood meg egyenesen 100% hungaro-alapítású (=szinte minden film majdnem magyar) - szóval a Ragadozók megtekintésére (no tessék, még a címe is magyar) nem a magyar vér és nem is feltétlen az Antal Nimród/Pados Gyula alkotópáros személye motivált, hanem szégyenteljes módon engem a mára kultikus alapvetéssé nemesült 1987-es remekmű utórezgése rángatott el a moziba...Svájcinéger meg az a bizonyos izmos akciófilmes hangulat, amely alapvetően formálta fejlődő személyiségem a mai napig képes engem kései vetítésekre csábítani. Nehéz persze ilyen fajsúlyú előd után nagyot dobni, de szerencsére Antal Nimród a legjobb utat választotta: a Predators ugyanis egy okos tisztelgés lett a fentebb említett műfaj előtt, olyan moziélmény, mely egyszerre retró de mégis át van itatva azzal a huszonhárom évvel, ami a két film között eltelt.

Az amerikai "független" filmet lehet utálni tipikus kliséi és gyakorta túlzott idealisztikussága miatt, egy dolgot azonban mindenképp el kell ismerni: a szcéna néha igazán szívmelengető alkotásokkal tud előrukkolni és bizony van az úgy, hogy nagy szüksége támad az embernek az efféle filmes élményekre. Az Állomásfőnök is pontosan ilyen munka és bár nincs benne őrjítő újítás, dübörgő dráma vagy katartikus világmegváltás, a végefőcím alatt aztán valahogy mégis melegebb és barátságosabb helynek tűnik a minket körülvevő világ.

A Station Agent persze mintaszerűen hozza az efféle filmektől elvárt alkotóelemeket - itt is kissé csodabogár, de szerethető hőseink küzdenek meg saját magányukkal és a másik elfogadásának nehézségeivel egy idilli kisváros kulisszái között, hogy aztán keserédes, de mégis felemelő leckét kapjunk barátságról, toleranciáról és emberségről. No persze amennyire közhelyesen hangzik mindez, annyire ügyesen csavar egyet a fenti képleten a rendező (Thomas McCarthy) és tálalja mindezt finom visszafogottsággal és míves fűszerezéssel.

Valahogy úgy képzelem én el ezt az egészet, hogy egy hatalmas, mérhetetlenül giccses és steril kaliforniai házban leteszi a fényképet, kortyol a jeges löttyből és bólint egyet a fehér pólós, rövidgatyás, Jock Ewing-fejű fazon: - "jól van, tetszik ez a színésznő" - újra a képre néz és megnyalja műfogsorát - "igaz, hogy nincsenek nagy csöcsei, de szopós szája az van neki és tudom én, hogy ti mai fiatalok már erre gerjedtek...oké, csináljunk egy filmet ezzel a Jolival, vagy 'azistenbe hívják, de ha az én pézem is kell, akkor annyit kikötök, hogy legyen ez valami fasza, tökös akció, a csajszi meg szaladgáljon gépfegyverekkel, meg minden...".
A producerek meg egyre csak vigyorognak az öregre...hiába,kell a lóvé...így elnézik ennek a pénzes tahónak, hogy mindenbe bele akar pofázni, így aztán az öreg még kiköti a következőket is: -"tudom én ám, milyen a jóféle film...legyenek benne genyó ruszkik, komcsi kémek meg atombomba...ja és persze próbálják megölni az elnököt is és legyen nukleáris háború...ha ez lesz a sztori meg ez a teltszájú csaj jáccik, megkapjátok a lóvét a filmre, mert tuti befektetés ám az ilyen jóféle mozi..."

A jó bűvész arról ismerszik meg, hogy a már jól ismert trükköket is olyan módon tudja a nagyérdeműnek tálalni, mintha azokat előtte így még soha senki nem adta volna elő. A jó bűvész ráadásul igazi egyéniség, aki sajátos aurát képes maga köré építeni és a mutatványait is átitatja a személyes varázzsal. A publikumot persze egyáltalán nem könnyű elámítani, így a jó bűvésznek rengeteget kell dolgoznia a nagy attrakción, annak minden elemét átgondoltan és óramű-pontossággal kell kimunkálnia és persze minden újabb produkcióval emelnie is kell a tétet, mert a néző szája csak így maradhat mindig tátva.

Az ellenállós mozik elég fura alműfajt képviselnek a háborús filmek népes csapatában, kicsi és sokszínű a paletta. E mögött persze semmiféle rejtélyt nem kell keresnünk, az ok egyszerűen az, hogy Hollywood a nyilvánvaló történelmi okok miatt szinte teljesen hanyagolta a témát, így a hősies ellenállás kiaknázása azon országok filmművészetére maradt, ahol jelentős föld alatti mozgalmak működtek a második világháború alatt, plusz ahol mára már szembe mernek nézni a nem mindig dicső múlttal is. Az ezredforduló után így épp azok a nemzetek fedezték fel a történelem ezen (mozi által) picit elfeledett szeletét, melyek világháborús története szinte teljesen ismeretlen a szélesebb közvélemény előtt. A múlttal való ilyetén számvetést ezért aztán olyan csemegékkel szolgált nekünk, mint a holland Zwartboek, a norvég Max Manus és a legújabb, dán Flammen & Citronen, amelyet talán túlzás nélkül e furcsa alműfaj eddigi legjobb darabjának kiálthatunk ki.

Lassan, de biztosan közeledik az Expendables és amíg várakozunk, gondoltam szétnézek a klasszikus-akciósztár fronton, a nyári uborkaszezonban amúgy sem érdemes az embernek fajsúlyosabb alkotásokkal terhelni a gyomrát. Ráadásul amikor olvastam, hogy Sly össznépi macsómozijában JCVD a neki felkínált szerepet vissszadobta (merthogy ő nem önironizál), nos akkor igazán kíváncsi lettem, hogy a belga izomarc mégis miket csinált mostanában...mert nekem a '98-as Légiós volt az utolsó emlékem tőle és az annyira belém égett, hogy nem is próbálkoztam azóta mással.

Kicsit kutakodnom kellett, hogy újabb FánDám-filmet találjak: a tévére készült szemetet a neten sem igazán lehet fellelni, a Tökéletes katona 3-at meg még én sem mertem bevállalni (pedig Dolph is benne van) -ezért végül a 2003-as, In hell címen futó "művet" pörgettem meg a lejátszóban, hátha szórakoztató, bűnös élvezet...Nos, csupán kettő probléma merült fel ezzel kapcsolatban! Egyrészt nincs itt semmi élvezet, másrészt meg a bűn az, hogy megnéztem a filmet és egy értékes kilencven percet áldoztam rá.

Nincs is annál királyabb, ha az okos hülyéskedik. Ezt pedig talán senki sem csinálja annyira jól, mint hősünk, Nick Cave...
Végre jön az új Grinderman! Éljen!

A klippet amúgy kedvenc ausztál rendezőnk, John Hillcoat követte el...van még kérdés?!

A múltkorában már kifejtettem rajongásom Ricky Gervais iránt és örömmel vettem, hogy a kissé harmatosra sikerült Invention of lying után már érkezik is a következő munka, ráadásul jó előjelként Stephen Merchant is újra a stáblistára került, mint társíró-társrendező. A Cemetery Junction (beszédes) címet kapott alkotás tehát az első mozi, ahol a nagy páros együtt dolgozik, ennél nekem már több indok nem is kellett, letö beszereztem a művet és nyomtam egyet a play feliratú kerek fekete izén...

Nem olvasván egyébként előzőleg semmit az alkotásról, az első percek azzal a gyanúval kevert meglepetés-érzéssel teltek, hogy alkotópárosunk jelen esetben egy nosztalgikus coming-of-age történetbe vágta a fejszéjét: korai hetvenes évek, vidéki angol tinédzserek, problémás apafigurák, felnövés-fóbia és persze szerelem keveredik a nagy drámával, hogy akkor végül hőseink a nyárspolgárság vagy lázadás mellett döntenek.
Igen, a Gervais-Merchant páros messzire evez a tőlük megszokott kisrealista groteszktől és egy vérbeli (tipikis hollywoodi) zsánerfilmet tár elénk, a megszokott dramaturgiával, figurákkal és konfliktusokkal és persze az ehhez szükséges zenékkel.

egy felejthetetlen film felejthetetlen színészi teljesítménye...egy korszak ikonikus pillanata
priceless

Kicsit felemás a viszonyom Roman Polanskival kapcsolatban, mert amennyire csipálom a korai műveit (a Bérlőig bezárólag), annyira nem tudok osztozni az életmű második felét övező lelkesedésben (gondolok itt most elsősorban az irritálóan túlértékelt Zongoristára). Talán épp ezen okokból kifolyólag reagálok disszonánsan a "hú, itt az új Polanski" felkiáltásra is, mert bár valahol reménykedem még a régi fény megvillanásában, egyúttal azt is tudom, hogy valószínűleg mindhiába. A Szellemíró esetén ráadásul az is gyanús volt nekem, hogy a rendező privát életének botrányait is belekeverték a képletbe...mert ugye mindez egy filmél kit is érdekel?!

Agatha Christie műveiből szerintem teljesen esélytelen filmtörténeti remekművet alkotni, az angol hölgy ugyanis oly erős aurával vonja be a történeteit, hogy rendező legyen a talpán, aki ebből valami elsöprő koktélt kever ki (vagy csak még nem született kellően innovatív Christie-film?). Az adaptálás ilyetén nehézsége viszont más részről azzal a nem csekély előnnyel jár, hogy hibázni is szinte lehetetlen, az erős matériát csak le kell követni és adott az izgalom. A Tíz kicsi indián 65-ös angol moziverziója is eklatáns példája az eddig tárgyaltaknak, semmit nem tesz hozzá az írónő érdemeihez, de pont ezzel teszi a legnagyobb szívességet a nézőnek...

Az összmagyar depresszióban az a legdurvább, hogy mint a kígyó, mindig önmagába harap - azon keseregni, hogy mennyire kesergünk, hát ez bizony esszenciális és én egyszerűen nem is nagyon tudtam másra gondolni a Friss levegő megtekintése alatt. Kocsis Ágnes első filmje ugyanis nem nagyon köt kompromisszumot: a magyar életérzés szar- és húgyszagú padlóján tapicskol, ahol még a humor is csak arra szolgál, hogy még jobban belenyomja az ember fejét a reménytelen szarságba...azért ennyire mégsem rossz itt a helyzet, nem?!

Szemtelenül fiatalom korom teheti, de Brian De Palma aktuális rendezései engem soha nem nyűgöztek le és így persze nem is igazán értettem, mi is ez a nagy cécó a személye körül. Mindez persze még semmi ahhoz a döbbenethez képest, amikor először olvastam, hogy De Palma a nagy QT egyik kedvenc rendezője, mert bár nem vagyok 100% meggyőződéses tarantinista, de kedvenc popturkász rendezőnk efféle szavaira azért mégiscsak mindig érdemes odafigyelni, mert általuk akár kincseket is találhat az ember.

Egy brit esetében végülis semmi meglepő nincs ebben, de Stephen Frears rendezői munkásságnak igazán kardinális ismérve a kimért, hűvös elegancia, amely szinte átitatja filmjeit - akár sikerült, akár gyengébb alkotásról beszélünk. Ehhez az alapbeállítódáshoz pedig keresve sem lehetne jobb alapanyagot találni, mint Jim Thompson szófukar, mániákusan kíméletlen és szikár szövegét. Az elegancia és a kemény noir krimi ugyanis nagyon jó kombó, az igazán sötét bűn ugyanis nem fröcsögős cafatokból rajzolódik ki, hanem a kavargó mélyfekete pszichéből száll fel. Érezte talán ezt Scorsese is, aki a "produced by" kreditet be is húzta a stáblistán, nevét adva így az egyik legjobb és legautentikusabb neo-noir mozihoz. A Svindlerek ugyanis olyan távol van a kortárs bűnügyi akcióktól, mint az izompóló a kézzel szabott angol öltönyöktől.

Egy kérdésem lenne: MIÉRT?

Nem cifrázom, hanem rögtön idézném is a Testrészek címet viselő mű rövid kivonatát: "Egy veszedelmes gyilkos testrészeit halála után az orvostudomány felhasználja: egyik karját egy tömeggyilkosok tulajdonságait vizsgáló pszichológus kapja meg, másik karja, két lába és a feje is új gazdára talál. A fej nem sokára úgy dönt, itt az ideje, hogy megkeresse testrészeit..." Ennél szebben és tömörebben azt hiszem, lehetetlen elmagyarázni, miért is próbálkoztam be ezzel az 1991-es B-alkotással - a fentiek fényében nyilvánvaló kult-jelölttel van dolgunk...a kérdés csak az, beváltja-e a mű a hozzá fűzött reményeinket?

Épp a múltkoriban ecseteltem e helyütt, milyen is a jó blockbuster - most akkor a szimmetria kedvéért jöjjön a rossz sikerfilm receptje! A Titánok harca e szempontból ugyanis igazi állatorvosi lóként működik: minden létező hibát elkövet, amit egy sikerre gyártott hollywoodi műdarab csak elkövethet és így bicskanyitogatóan rossz gagyi született. A film talán egyedül azokon keveseknek nyújt majd némi örömet, akik aggódtak azért, hogy a CGI majd átveszi a hatalmat a filmkészítésben - nos, ők most megnyugodhatnak! Ez a film az élő bizonyíték arra, hogy ha nincs meg a megfelelő emberi kvalitás, még a százmagos szuperprocesszor sem tud szarból várat építeni...

A nyári kánikulában az a jó, hogy az ember agya is takarék üzemmódra vált, így pedig a fajsúlyosabb filmek is a polcon maradnak és jöhetnek a színes-szagos szórakozások, a hűsítően agykímélő mókák. Ámerikában ezen opuszokat nyári blockbustereknek hívják és a stúdiók ezen műveikkel próbálják meg eltalálni a tempó-móka-akció tökéletes keverékét, hogy aztán tóduljon a jónép a hűtött multiplexbe és vegye a sok jeges kólát...nos, idei első próbálkozónk igen magasra tette a lécet, a Szupercsapat moziverziója ugyanis nagyon pöpec nyári móka lett, egy igazi agyatlan látványosság - annak viszont első osztályú.

A horror akkor működik a legjobban, ha mélyen bennünk gyökerező, ősi félelmeinket vetíti ki a vászonra. Ekkor ugyanis egyrészt rettegve szembesülünk belső démonainkkal, de ezzel egyúttal fel is oldjuk a tudatunkat alulról mardosó görcsöket... Nos, ha innen nézem, a Chopping mall című 1986-os gyöngyszem eleve kudarca van ítélve, hiszen szerintem tuti nincs olyan mozilátogató, aki tudat alatt attól rettegne, hogy éjszaka egy plázában ragad, ahol aztán örült gyilkolórobotok fogják legyakni és kibelezni...