Kinetográf

Biztos sokan ismerik a sztorit: Bruce Lee elkezdte forgatni a soron következő hongkongi filmjét a Halálos Játszma tervezett címmel, de a munkát aztán a hollywoodi Sárkány közbelép főszerepéért félbehagyta. Az amerikai filmet ugyan még be tudta fejezni, de tragikus halála után a korábban megkezdett munkát már nem tudta folytatni. Úgy tűnt tehát, az addig elkészült 20-30 percnyi anyag örökre a filmraktárban marad, mígnem a színre lépett Robert Clouse, aki a felvett két-három jelenet köré új történetet írt és öt évvel a halála után kvázi feltámasztotta a legendás sztárt.

erre nincsenek szavak

Mindig is furcsán viszonyultam a nagy klasszikus mozikhoz, a kikezdhetetlen alapművekhez, mert (szégyen, nem szégyen) szerintem mára jelentős részük egyszerűen elavult és többé már nem feltétlen hozzánk, az átlag nézőkhöz szólnak. Tudom, hogy pár öreg keményvonalas erre a "bezzeg a mai fiatalok" formulával reagál és temeti is egyúttal az igényes filmet, de a tény ettől még tény marad: egy ötven, hatvan éves film nem feltétlen marad érvényes a mai közönségnek. Ettől még nagy film marad, a jelenség pedig természetes.

Mielőtt Peter "Gyűrűk Ura" Jackson nagy ember lett, ő volt Peter "kibuggyanó belek" Jackson, az új-zélandi őrült rendező, aki mindenféle undorítóan vicces finomságokkal sokkolja a nagyérdeműt. A Hullajó gondolom sokat mond ez efféle dolgokra fogékony olvasónak és hála az internet áldásos hatásainak, mára a rendező első munkája, a Bad Taste (Ízlésficam?) is hozzáférhető. Esetünkben pedig igen tanulságos első filmről van szó, hiszen ez a gusztustalan móka még teljesen amatőr mozi, annak minden bájával és idegesítő vonásával - amiben az az igazán kurióz, hogy 13 év múlva ez az őrült amatőr megrendezhette a Gyűrűk Ura megaprodukcióját. Húzós!

Hatalmas képeslap-síkság, magányos autózás a végtelen aszfaltszalagon és pengetős country kíséri a magányos utazót - engem mindig is ámulatba ejtett az amerikaiak efféle önmítoszteremtő képessége és bizony a Crazy Heart iránti tengerentúli lelkesedést is csak valahonnan innen lehet igazán megérteni. Az efféle plusz töltés nélkül ugyanis a film nem lesz több, mint egy kiöregedett hakniművész sorsdrámája, akit végül egy késői szerelem döbbent rá arra a magvas tanulságra, hogy eddig bizony pocskéba ment az élete...no de persze sosem késő! Ezt a feltámadás-sztorit azért ugye nem egyszer láttuk már, sokszor ráadásul ennél izgalmasabb vagy csavarosabb történetbe csomagolva is...

Persze esetünkben a lényeg ugye mégiscsak Jeff Bridges ALAKÍTÁSA lenne - tudjuk, Oscar-díj meg rádöbbenés, hogy hú-de-mekkora-színész, plusz ováció és lelkesedés. Ez eddig mind szép és jó, de ahogyan az már csak lenni szokott az efféle NAGY hájpolásoknál: itt bizony távolról sincs "akkora" nagy jellemábrázolásról vagy színészeti mérföldkőről szó, mint ahogyan azt behírelték nekünk.
Mielőtt azonban bárki félreértene és hőbörögni kezdene: Jeff Bridges tényleg egy kurva jó színész, aki nagyon megérdemelte a kapott elismerést is, de a kiöregedett country-zenész figurája azért mégiscsak vékonyabb a számtalan korábbi pörfikt alakítása mellett. Nyilvánvalóan persze itt is hozza a tőle megszokott magas minőséget, de azért én mégsem most dobnám a hátast...valahogy nagyon rá van ez az egész figura hegyezve és én ettől egy picit fanyalgok, mert minden annyira a helyén van, hogy az már néha komolyan zavaró. Volt ő már ennél invenciózusabb...

Nem igazán tudtam még megfejteni, miért adatik meg néhány színésznek az a ritka csoda, hogy egyszer csak valódi aura kezd ragyoni körülöttük és onnan már nem nagyon fér el mellettük senki a vásznon, illetve mintha már a teljes film csak miattuk/értük lenne. Ekkor az efféle aurára fogékony nézőt már nem érdekli, ha bénább a film (mert úgy még jobban kiviláglik belőle hősünk) - ha egyszer ráérzünk erre az egészre, nagyon nehéz menekülni.

Eleddig én bizony így voltam Clint Eastwood, Sean Penn vagy Robert Downey Jr. utóbbi dekádban készült munkáival: amint megérzem a matériában a kezük nyomát, körülvont e fentebb ecsetelt jelenség és a csalódás szinte ki is volt zárva. Legutóbb pedig épp Mickey Rourke körül keletkezett efféle ritka tünemény, ahogy ugyanis mostanában meghallom a szétcseszett arcú exboxoló végre-békét-kötöttem-magammal hangját és meglátom a gyászos tekintetét, rögtön elfog a fenti, kevés színésznek kijáró riszpekt. Kritikus nem is írhatna ilyet, de hát a helyzet az, hogy mindebből kifolyólag egyszerűen nem tudtam elfogulatlanul végigkövetni a Hajsza című munkát...

Nincs is bombabiztosabb annál, ha fogunk egy aranyosan bénázó, kapcsolati problémákkal küzdő "átlagos" házaspárt, egy tévedéseken alapuló bűnügyi sztorit és mindezt nagyon viccesre véve összerázzuk: nincs az a mozikassza, amely ne csilingelne szorgalmasan e klasszikus receptre. A Párterápia tehát maga a megtestesült hollywoodi tucatmozi, egy olyan biztonsági darab, amelyet egyszerűen nem is lehet máshogyan kezelni, csakis telivér iparosmunkaként. A bökkenő pedig éppen itten van, hisz a távolról kifogástalannak tűnő árut kicsit közelebből megvizsgálva aztán rögtön fel is fedezhetjük az apró, ám annál zavaróbb kontárságokat.

Kétféle néző van: az egyik szereti a meditatív, spirituális filmeket, a másik meg egyszerűen nem tud mit kezdeni velük és értetlenül unatkozik. Mindez persze csak a lebutítása egy egészen mély felfogásbeli különbségnek, ahol végeredményeben a mozgókép lényegét érintő kérdésről is szó van - a fenti két csoport ugyanis teljesen máshogy gondolkodik a hetedik művészet végső princípumáról, vagyis hogy a mozi alapvetően audiovizuális vagy inkább szöveg- és történetalapú művészetnek tekinthető-e?

Az első rész után jöjjön a Jackie Brown szétcincálása:

A Ponyvaregény elsöprő és hisztérikus sikere után három évvel a Jackie Brown bizony nem kis meglepetést (és sokakban csalódást) keltett. E lassú, átgondolt és komolyabb hangvételű film valóban páratlan az eddigi életműben és leginkább mentes a látványos tarantinizmusoktól – nem mellesleg pedig éppen ezért alkalmas az eddigi legátgondoltabb karakterábrázolásra is. Itt ugyanis nem jól kitalált, látványos papírfigurákkal van dolgunk, hanem gondosan felépített és kibontott szereplőkkel, akik közül termszetesen kiemelkedik a címszereplő Jackie, az egyedülálló negyvenes fekete stewardess, Pam Grier nagyszerű alakításában.

Ebben a poszterben az a zseniális, hogy el is mondja a filmet, így azt már a kutya nem akarja végigszenvedni...bár én lehet megpróbálkoznék egy efféle delfines-merénylős cuccal!

Quentin Tarantino minden túlzás nélkül a kortárs amerikai film egyik legeredetibb és legellentmondásosabb alkotója. Munkásságát élénk viták kísérik, filmjeit pedig már számtalan nézőpontból vizsgálták, hisz az író-rendező sajátosan posztmodern alkotói gesztusa miatt e művek szinte tálcán kínálják magukat mindenféle elemzések, tanulmányok számára. Éppen ezért nincs abban semmi meglepő, ha Tarantino alkotásait a feminizmus szemszögén keresztül is megvizsgáljuk. Mindez persze azért is különösen indokolt, mert az ex-tékás rendező univerzumában szinte az összes filmes alkotóelem a megszokott hollywoodi mechanizmustól eltérő módon jelenik meg és ez alól termszetesen a nőiség és a női hős ábrázolása sem kivétel.

Töredelmes bevallom, Peckinpah munkásságát eddig inkább csak távoli csodálattal figyeltem, remekművei mögött azonban sosem éreztem meg a személyesség vagy az érzelmi érintettség nyomait, ezért soha nem is ájultam el igazán a rendező neve hallatán. Tudom, nagy mesterművek fűződnek a nevéhez, de igazán nagy alkotónak csak most tartom, miután megtekintettem a "Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét" címet viselő, csodálatos nihilista akcióballadáját...

Abel Ferrara tipikusan az a rendező, akit én egyszerűen nem tudok komolyan venni és minél inkább sokkolni akar a komolynak/provokatívnak szánt alkotásaival, én annál göndörebben tudok kacagni rajta. A Driller killer című kult-opuszáról is csak ebben a kontextusban tudok nyilatkozni, hisz ez a fúrógyilkosos-droghallucinációs horror is annyira komolyan veszi magát, hogy nincs olyan szem, amely mindezt elbírja szárazon.

A lírai realizmus alapműve egy olyan korba kalauz minket, amikor még a társadalom peremén élők is bízhattak a szerelem gyógyító erejében, hogy aztán a sors kegyetlen játéka folytán a nagy érzelmi viharok elsöpörjék a reményt, így korbácsolva fel az akkori mozinéző szentimentalitását - napjainkra mindez persze avíttasnak hat és inkább csak történelmi relikvia, a mai néző pedig mosolyog a papírízű figurákon, de Jean Gabin alakítása és a film ködös-sejtelmes atmoszférája még most is lebilincselő.

A TV2 volt olyan kedves, hogy a médiatörvény által előírt európai-film arányt kedd hajnali fél háromkor (!) egy mára klasszikussá nemesedett, francia újhullámos Chabrol-mozival javította. Nyilván ember nem maradt ébren, hogy lássa a Pezsgős gyilkosságokat (amely tehát a kertévé szerint efféle alázó műsorsávba való...az EzoTv után!), de szerencsére a modert technika révén pikk-pakk rögzíthetőek az ilyen csemegék és én ma végre el is jutottam odaáig, hogy megszemléljem ezt a gyöngyszemet.

Klasszikus C-post-apokaliptikus alkotás tökös címmel, elcsépelt szlogennel - a plakát viszont gyönyörű...

V. A tökéletes képlet

A rendező cannes-i nagydíja és A múlt nélküli ember kiugró nemzetközi sikere talán épp e képlet erőteljesebb megvalósításának, felpörgetésének köszönhető. Ebben az alkotásában a szokásos melodrámai szálat Kaurismäki a film-noirral fűzi össze és a naiv-realista figuraábrázolást is sokkal tovább viszi, ezzel pedig a műfaji játékban rejlő irónia is szélesebb rétegek számára válik érthetővé és elérhetővé.

Amnéziás emberünk ugyanis afféle anti-Bogart hős, a film noir szabályaitól eltérően nem keresi a múltját, hanem egyszerűen csak örül az „újjászületésének” és együgyű óriáscsecsemőként kedzi élni a finn hajléktalanok életét. Kaurismäki viszont nem idealizálja el ezt a hajléktalan-életet, hanem fájdalmasan pontosan rajzolja meg. Naiv, gyermeki hősünk így egy csúnya, valószerűen lepukkant világban, nagy szeméthalom között kezd új életet, ez pedig mindenképp drámai. Mégis nevetnünk kell azonban rajta, hiszen egy faarcú, hatalmas emberről van szó, aki végül megtalálja a boldogságot ebben az embertelen világban és életet lehet a rozsdás konténerekbe. Ha nem lenne olyan naiv, talán nem lehetne boldog sosem. Ettől lesz az egész történet sötéten drámai és mégis felszabadítóan vidám.

Tudom, fellengzős címet adtam e bejegyzésemnek és nyilván nem egy blog-posztban fogok mélyreható elemzéseket végezni a posztmodern-lét témakörében, de a focivébé körüli mizéria mégis kikristályosított bennem néhány régóta érlelődő gondolatot tévéről, valóságról, szurkolásról és (nem utolsósorban) fociról.
Az persze lerágott csont, hogy a foci több, mint egyszerű sport. Szintén nem újdonság, hogy a nagy sportrendezvények afféle rítusok, az emberiség (utolsó) nagy tábortűz-köré-gyűlései, amelynek pislákoló lángját a házi tűzrakó-hely (a tévé) viszi el minden otthonba. Ebből a rítikus szempontból persze az olimpia a csúcs (még fáklya is van), de rögtön utána a focivébé kullog, amely még a hozzám hasonló foci-analfabétákat is a közös meccsnézésbe húzza (persze a hideg sör és a barátok ígérete is dob ezen a dolgon).

Nem hiszem, hogy bővebben kellene ecsetelnem az örömteli tényt: a magyar film felívelőben van. Hosszú koplalás után végre egyre-másra érkeznek a nézhető, igényes (és nem ciki) filmek, mindez pedig egyértelműen a sok fiatal rendezőnek és tehetségnek köszönhető. Eddig rendben is van a dolog, örülünk meg minden, de ha kimazsolázzuk a névsort...Mundruczó, Hajdu, Pálfi, Fliegauf...hát tényleg jó filmeket csinálnak, csak valahogy ezek a művek túlontúl súlyosak. Az ember ugyebár mégsem teszi be a lejátszóba a Deltát mondjuk egy fáradt szombat este és nem viszi el a barátnőjét sem a Taxidermiára az évfordulós vacsora előtt, mert abból aztán nem lesz oldott hangulatú éttermezés (én csak tudom, mert pontosan ezt tettem meg anno...)

Frank Capra klasszikussá nemesedett alkotása a rendező munkásságának egyik esszenciális darabja, amely mára talán picit naivnak és túlzottan idealisztikusnak hat ugyan, de hála az alkotók erős humanista hitének és a fiatal Gary Cooper nagyszerű alakításának, végül még a legfagyosabb szíveket is felolvasztja majd és biztosan mosolyt varázsol a legzordabb kőarcokra is.

         III. Melodráma és északi érzelmesség 

Kaurismäki tehát a alapvetően a melodrámára építkezik és nagyrészt e műfaj bevált receptje alapján készíti filmjeit, melyek íze viszont épp azért lesz annyira furcsa, mert a régi recepthez felettébb furcsa és sajátos hozzávalókat használ. A végeredmény így egy minden ízében sajátos, humorosan keserédes mű lesz, amely egyszerre figurázza ki és veszi halálosan komolyan a hagyományos melodráma műfaját.

Ha például a műfaji receptet nézzük, akkor az efféle filmek legfontosabb ismérve a vásznon kitörő érzelem, hiszen a hősöket mindig hatalmas szenvedélyek mozgatják. A finn rendező munkáiban viszont éppen az érzelmek vannak lefojtva és valahol egészen a figurák mélyén izzanak csak. Kaurismäki hősei ráadásul mintha valami régi burleszk szereplői lennének: nem mosolyognak, nem sírnak és szinte még cselekvésekbe sem bonyolódnak, inkább mint valami bábok szemlélik a világot. Jókedvükben vagy rosszkedvükben ugyanúgy eldőlnek a lepukkant kocsmákban, hogy aztán felpattanjanak, mint valami keljfeljancsi. E hősök az érzelmi tetőpontokon néha ugyan kitörnek (az Árnyak a paradicsomban főhőse egy mozdulattal lesöpri a kocsmaasztalt) – de ez mindig csak egy gyors pillanat, a „rend” azonnal helyreáll (hősünk feláll, fizet és kimegy). A melodramatikus érzelmek viszont mégis jelen vannak, hisz a mélyben kavargó szenvedélyt Kaurismäki mindig valami gejl módon édes slágerbe csomagolva, direkt közli velünk (például a finn tangó az Árnyak végén). Mindez hihetetlen éles kontrasztban van bábszerű hőseinkkel és így tényleg nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk.

A farkasember-mítosz nem véletlenül annyira népszerű és hálás filmtéma, hisz ennél tisztábban és szórakoztatóbban semmiféle történet nem példázza az "állat az emberben" örök problémáját, a permanens félelmet, hogy intelligenciák testünk feletti uralma egy pillanat alatt foszlik semmivé ha feltámadnak bennünk az ősi ösztönök. Nevezhetjük mindezt tudatalattinak, ösztönlétnek, állati vonásokak vagy épp fajfenntartó agressziónak, a lényeg mindig ugyanaz marad: maradt bennünk valami az evolúció állati stációiból, a természet vad erejéből és ezt soha nem tudjuk az ész uralma alá hajtani. Amit meg nem uralunk, attól a lelkünk mélyén bizony félünk.

I. Az ellentmondások embere

A művész- és a tömegfilm határán egyensúlyozó, picit melankólikus, de nem is igazán szomorú filmek valahol a humor és dráma között félúton, mélyen átszőve a nagy rendezőelődök stíluselemeivel, mégis összetéveszthetetlenül egyedi formába öntve – ha Aki Kaurismäki rendezői munkásságát valaki egy barokk körmondatban akarná durván összefoglalni, akkor első nekifutásra ilyen és ehhez hasonló megállapításokból kellene építkeznie. Egy életművet persze súlyos hiba lenne efféle módon lesarkítani és a fentiekhez hasonló, kicsit felületes megállapítások alapján megítélni, de talán e felütésből is pontosan érzékelhető, miért annyira ellentmondásos és vitára ingerlő a finn film máig egyetlen, nemzetközi elismertségű és –talán nem túlzás- filmtörténeti jelenségű alkotója.

Bárhonnan közelítjük is meg, Aki Kaurismäki eddigi életműve szinte paradox módon egyesít magában látszólag kibékíthetetlen ellentéteket. Egy kétségkívül izgalmas és markáns stílusú rendezőről van tehát szó, aki mára vitán felüli kult-státuszt vívott ki magának a művészfilmekért rajongó közönség körében és még a filmkritikusok nagy része is elismerően nyilatkozik róla – míg mások számára éppen koherens alkotói világa teszi filmjeit szinte megkülönböztethetetlenül egyformává és mérhetetlenül unalmassá. Ezzel pedig ismét egy ellentmondásba ütközünk, hisz Kaurismäki filmjei valóban olyan erősen viselik magukon a szerzői kézjegyet, hogy a felületes szemlélő is azonnal ráismerhet az egyedi stílusra, másrészt viszont a néző éppen ezért úgy is érezheti: ha műveiből akár egyet  is látott, hát már mindet látta. Jogos tehát a kérdés: Kaurismäki esetében markáns stílusról vagy biztonsági önismétlésről van inkább szó?

Dobócsillag, majom és egy fantasztikus filmcím...tuti jó film!

Valahol olvastam, hogy a "Snakes on a plane" ötletgazdájának még csak a cím volt meg a fejében és bekopogtatott vele egy producerhez, aki rögvest izzadt bankkötegeket szurkolt le, csak hogy birtokolhassa e velős szóösszetétel jogait. A történet igazságtartalma felől én azért persze nem vagyok teljesen meggyőződve, de egy dolog tuti - az említett filmet én is megtekintettem és csakis az ütős címe miatt.
Nos, a helyzet tökéletesen ugyanez a Szörfös ninják esetében is. Talán kissé perverz és kifacsart ízlésem van, de amikor megláttam e filmcímet, nem is kérdeztem semmi mást...egyszerűen csak úgy éreztem, szegényebb lenne a későbbi életem, ha nem látnám, ahogyan kilencven percben ninják szörföznek a vásznon...

Persze ilyen cím után az ember nem is várhat sokat, nyilvánvalóan nem egy újabb filmtörténeti remekműre számítunk, sőt! Az igazság az, hogy ha végül látunk néhány ninját meg szörfölést, a film nem csapott be minket és egy szavunk nem lehet. Esetünkben ez valóban teljesül, ennél többre meg ne is nagyon számítson az ember, hiszen itt tulajdonképp egy 12 éven aluliaknak készült C-Disney filmet koppintó alkotásról van szó, hihetetlenül gagyi sztorival és idegesítően szar színészekkel. A mű persze poénos akar lenni és éppen a fentiek miatt valahol az is - aki átérzi a "Szörfös ninják" cím mágikus auráját, az biztosan meg is fogja találni a humorforrást.